Olvass!

KönyvesBlog

Al Ghaoui Hesna: Félni sokféleképpen lehet

2017. október 18. valuska

Külpolitikai újságíróként Al Ghaoui Hesna rendszeresen jelentkezett be különböző konfliktuszónákból, ahol sok más mellett szembesült a félelemmel. A Félj bátran című könyvében saját félelmeivel néz szembe, de ezt sem rendhagyó módon teszi, mert például beszélgetett róla katonákkal, Philip Zimbardóval is, de a szakirodalmat is feldolgozta. A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mutatja be új könyvét, mi meg arról kérdeztük, hogy félni miért nem ciki, és hogy Gáza vagy az anyaság a félelmetesebb. A teljes beszélgetést a beágyazott videón lehet megnézni, itt a szerkesztett változat olvasható.

Al Ghaoui Hesna október 19-én, csütörtökön a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mutatja be új, Félj bátran című könyvét.

Al Ghaoui Hesna: Félj bátran

Bookline Könyvek, 2017, 344 oldal, 3999 Ft

 

Jól sejtem, hogy nem a félelmet kutattad, hanem a benned lévő félelemhez kötődő kérdéseket?

Igen, abszolút így volt. Biztos közrejátszott ebben az is, hogy sokáig háborús terepekre jártam forgatni, és a félelem nagyon esszenciális része volt a munkámnak. Nem csak azért, mert ott találkoztam félelmetes helyzetekkel, amik közül sok sztori még bennem is feldolgozatlan, és biztosan ez egyfajta terápia is, hogy erről beszélek, írok sokszor. Azt is észrevettem, hogy amikor másokkal beszélgettem a munkámról, akkor őket is elsősorban ez érdekelte. Mintha arra vágynának, hogy én adjak nekik egy receptet a félelem nélküli életre. Közben tudtam, hogy a félelem nekem mennyiszer kapóra jött és segítette, nem pedig hátráltatta a munkámat, ha tudtam kezelni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy sokszor nagyon rossz dolgokat is kihozott belőlem a félelem. Ez kezdett el foglalkoztatni: mitől függ, hogy a félelem jó vagy rossz irányba visz el bennünket, mi ennek a titoknak a nyitja. Ha rájövök, akkor tudom-e én befolyásolni, hogy milyen irányba vigyen el a félelem - ez volt az alapkérdés, aminek a megválaszolásához már könyvtárban is kellett kutatnom, meg nagyon sok interjút készíteni nemcsak szociológusokkal vagy pszichológusokkal, hanem egyszerű emberekkel is, mert sokszor a megoldás kulcsa emberi történetekben van beágyazva, melyekben valaki egy nagyon nehéz helyzetből szabadult. Ő nem fogja fel, hogy jó irányba kezdte el használni a félelmét. Ha sok ilyen történetet megvizsgálok, akkor rájöhetek, hogy mi ez a közös keresztmetszet, a kulcs.

Nagyon érdekes volt, hogy személyes sztorikon keresztül mutatod be, hogy a saját félelmeiddel hogyan nézel szembe, és nagyon bátran ki mered jelenteni, hogy miktől félsz. Ebből a szempontból van egy olyan olvasata a történetnek, hogy Hesna, a híres konfliktuszóna újságíró megfejti saját magát. Mi volt előbb, a konfliktuszóna vagy a félelem?

Igen, ez az időbeliség nagyon fontos. Talán 23 éves lehettem, amikor először elindultam egy ilyen helyre forgatni és akkor nem gondolkoztam azon, hogy ez veszélyes vagy nem. Akkora lehetőség volt, hogy én elinduljak, hogy nem latolgattam, meghalhatok-e. Ezért fiatal újságíróktól mindig azt kérdezem először, miért csinálják. Ha az adrenalin miatt, akkor menjenek el bungee jumpingolni, ha a kíváncsiság miatt, akkor menni kell. Persze azért a szeretteim féltettek, és akkor bennem is felmerült, hogy ez bizonyos veszélyekkel járhat, de valahogy már az elején ráéreztem arra, hogy itthonról, messziről minden sokkal veszélyesebbnek látszik. Nekem mindig az utazás előtti éjszaka volt a legrosszabb, mert akkor döbbentem rá, hogy nekem holnap fel kell ülnöm a repülőre, és lehet, hogy nem lesz egy könnyű történet. De hála istennek, akkor már nem volt visszaút, mert amikor odaér az ember, akkor sokkal jobban tud információkat szerezni. A legijesztőbb mindig az, hogy az embernek nincs információja. Amikor ott voltam, már én is be tudtam határolni, hogy mik a biztonságosabb zónák, mi az igazán veszélyes, hogy merre érdemes indulni, merre nem. Persze a helyszínen is sokszor értek meglepetések, mindig hangoztattam, hogy nem szabad rutinból dolgozni. Tehát ha ötödször mentem vissza ugyanoda, akkor is figyelmeztettem magam, hogy lehet, most más típusú veszélyek lesznek. Amikor az ember dolgozik, mindig magasabb az adrenalinszint, a veszélyérzet tompul, és akkor megtörténik, hogy vadásznak ránk a tálibok, mert rájöttek, hogy mi az útvonalunk, történt is ott egy komolyabb incidens is sajnos. Akkor az ember visszazuhan a realitásba, hogy oké, én a golyóálló mellény mérete miatt zsörtölődöm, de itt most vadásznak ránk. Minden egyes utazással az ember egy kicsit bölcsebb lesz, és minél bölcsebb lesz, annál jobban fél.

Fotó: Al Ghaoui Hesna Facebook-oldala

A könyved kerettörténete az anyasághoz kötődik. Gáza félelmetesebb vagy az anyaság?

Az anyaság. Annak idején dokumentumfilmet akartam volna inkább, nem jutott eszembe, hogy könyv formájában dolgozzam ezt fel. A könyv első gondolata abban a dilemmákkal teli időszakban született meg, amikor már családalapításra készültem és babát vártam. Tudatosan kellett húzni egy vonalat, hogy nem megyek többet ilyen helyre. Ez nem volt olyan drasztikus, mert előtte két évvel már elkezdődött a Bábel című műsorom, ami békés országokban forgott. Szóval nem az volt, hogy egyik nap még Líbiában voltam, másik nap a szülőszobában, de akkor tudatosult bennem, hogy az a döntés, amit én előtte meghoztam, hogy nem megyek többet ilyen helyre, az mostantól érvényes. De az elmúlt tíz év azért mégis csak ezzel telt. Vajon nehéz lesz, amikor történik valami Libanonban vagy a gázai övezetben, és én nem ülök fel az első repülőre? Voltak azért olyan napok, amikor azon gondolkoztam, nem biztos, hogy jó szakmát választottam, mert a harmincas éveimben el kell engednem, amivel addig foglalkoztam. Aztán tudtam, hogy ha megszületik a kislányom, akkor egyáltalán nem fog ez zavarni, sőt, lehet hogy már nem is kívánkozom ilyen helyekre. Na, ez nem történt így, mert kívánkozom, de azt is tudom, hogy nem tudnék már koncentráltan csak ott lenni fejben. Egy szeletem mindig itthon lenne, úgy meg nincs értelme. A másik vetülete, hogy az anyaság annyi csodálatos és nehéz kihívással jár. Ilyen fajta fatalizmus nélkül, amit a háborús övezetekben magam miatt kiépítettem, hogy a baj igazából tényleg bárhol megtörténhet, szerintem az ember nem indul el ilyen helyre. Azért megpróbálom visszacsalogatni szülőként.

A kötetben azt írod, hogy az a megalománia jellemez minket, hogy mindent kontrollálni akarunk és épp ezekből adódnak a félelmeink, mert rájövünk, nem tudunk mindent kontrollálni. Afganisztánban Lady Kaftáról írsz, aki azt mondta, nem számít, hogy férfi vagy nő vagy, ha szíved egy igazi harcosé. Hogy látod a félelemhez való viszonyt férfiak és nők között?

Félni ugyanúgy félünk, bár félni sokféleképpen lehet. Különbségek a társadalmi elvárások és a nemi sztereotípiák miatt vannak, mert eleve a társadalom negatív érzéssel tekint a félelemre, mintha az tabu lenne, illetve ciki lenne félni, egy férfinak aztán pláne. Ez szerintem nem jó. A könyv épp arról szól, hogy félni jó, félni hasznos, a félelem egy tök jó érzés. Az nem mindegy, hogy mit hagyunk kihozni ebből a félelemből. A férfiak szerintem sokkal jobban törekednek arra, hogy úgy tegyenek, mintha nem félnének. Ez a legrosszabb, amit tenni lehet, mert ilyenkor a legalattomosabb a félelem: akkor kezd igazán romboló lenni, ha megpróbáljuk elnyomni és nem tudomást venni róla. Van még mit tenni azért, hogy elfogadjuk a félelmet, ezért ne ítéljük el magunkat, akár férfiak vagyunkk, akár nők, és a másikat se ítéljük meg. Nagyon nehéz kérdés ez, mert amikor a könyvet írtam, akkor jöttem rá, hogy én vagyok a család háborús tudósítója, de a családomban mindenki bátrabb, mint én. Édesanyám a legvagányabb nő, a húgommal együtt, mert sokszor olyan dolgokat bevállaltak és bevállalnak mind a ketten, hogy le a kalappal előttük. Például édesanyám nemrég elutazott apukámmal Szíriába, ami azért nem egy életbiztosítás. A férjemet is alig láttam életemben félni. Aztán sorolhatnám a nagynénéimet, nagybátyáimat, akik a magabiztosságot sugallják. Én szoktam félni és nem is titkolom. Végül is a könyv is erről szól. Szoktam ezen gondolkozni, hogy vajon azért foglalkoztat-e ez a téma, mert egy ilyen családban élek, ahol bele mernek állni a szeretteim azokba a dolgokba is, amiktől lehet, hogy belül félnek. Nekem biztos egy fontos szelete a gyermekkoromnak és a napjaimnak is, hogy elkezdtem azzal foglalkozni, én mitől félek.

Ha már említetted a családodat és Szíriát: az egyik fejezetben lementek a magyar határhoz és megnézitek a menekülteket. A média hogyan viszonyul a félelemhez? Hogy tudja gerjeszteni és hogy tudja irányítani a félelmet? Nagyon szépen és plasztikusan megmutatod, hogy azok az emberek is félnek, mégis nekivágnak valaminek, amiről nem tudják, mi vár rájuk. Sokféle félelem van az útvonalon és nem mindegy, hogy hogyan szólítjuk meg őket.

Igen, szó van a menekültügyről is a könyvben, ezt nem is hagyhattam volna ki, mert ez annyira aktuális félelem. Ha nem lenne egy ilyen tudatos érzelemszítás, akkor is fontos része lenne a mai közérzetnek, a biztonságérzetnek. Szerintem ott kezdődik a probléma, amikor masszaként tekintünk embercsoportokra. Itt más embercsoportokra és magunkra mint társadalomra is gondolok. A félelem egy olyan centrifugális erőként tud működni, ami egyre gyorsabban és gyorsabban pörög. Ahogy a centrifuga is a falhoz nyom mindent, úgy az emberek is egyre mozgásképtelenebbek. Most ezt a centrifugát látom egyre gyorsabban pörögni, és közben elfelejtjük meghallani az emberi történeteket. Azért is éreztem fontosnak, hogy erről beszéljek, mert majdnem tíz évig jártam olyan helyekre, ahol láttam, mit tesz a háború az emberekkel. És nemcsak azokkal, akiknek a házába bomba csapódik, hanem azokkal is, akiknek a házába bomba csapódhat. Itt egy nagyon fontos lelki tényező is van, hogy a kiszolgáltatottság érzése akkor a legpusztítóbb, amikor azt érzed, hogy elveszett a kontroll a saját életed fölött. Szerintem a legtöbb ember ezt nem éli meg a maga teljességében. Amikor valakinek az országában háború dúl, és totálisan kiszámíthatatlan, mikor söpör végig az ő utcáján, az ő életén, az egy őrjítő kiszolgáltatottság. Ez egy olyan fokú félelem, ami megint egy más lapra tartozik. Úgy éreztem, azért is fontos erről beszélnem, mert én láttam és átéltem ezt, és valamilyen formában át akartam adni, hogy ne csak számokat lássunk megint, hanem arcokat, neveket és élethelyzeteket. Az empátiát tudatosan, csákánnyal bontja le a hatalom Magyarországon és Európában, és ha valakinek nem lett volna elég az a sok borzalom, amit a hírekben lát, akkor elkezd bezárkózni, mert úgy érzi, ez túl sok. Ez azért veszélyes, mert azt érezzük, hogy így jobban megvédjük magunkat, miközben be is zárjuk magunkat, semmi teret nem adunk a másokkal történő kapcsolódásra. Akkor szembesülünk azzal, hogy ez mekkora probléma, amikor magunkra hagyva találjuk magunkat. Ezt nem kéne megvárni.

Fotó: Al Ghaoui Hesna Facebook-oldala

Afganisztánban állomásozó magyar katonától tanulod meg, hogy félni nem ciki. Mit jelent ez számodra?

Azért is raktam bele a katonákkal készült anyagomat a könyvbe, mert ez egy nagyon jó példa arra, hogy nemcsak nem ciki félni, hanem hasznos is. Szóval nem véletlen, hogy az evolúció évezredek alatt nem törölte ki belőlünk ezt az érzést. A könyv elején belemegyek egy kicsit a félelem élettani hatásaiba is, hogy ezáltal is igazoljam azt, hogy a félelem miért jó, miért segít nekünk túlélni helyzeteket. A katonáknak ezt tudniuk kell ahhoz, hogy életben maradjanak háborús terepen, és ezt próbálom utána egy társadalmi kontextusba áttenni: mi van akkor, ha az ember éli a mindennapi életét és nem kell tálibokkal, oroszlánokkal megküzdenie. Ezért a könyv második fele inkább társadalmi szempontból közelíti meg azt, hogy minden nap találkozunk félelmetes helyzetekkel, és nem biztos, hogy ugyanazt jelenti nekünk a félelem. Tudjuk annak a pozitív, élettani hatásait is használni, hogy egyáltalán felismerjük, félünk. A menekültügyre is válaszolva: a félelem akkor tud belőlünk rosszat kihozni, vagy esetleg olyan cselekedetet, ami teljesen ellentétes az értékrendünkkel, amikor nem tudjuk, hogy félünk.

Írsz a félelempiramisról, ami alulról felfelé haladva így néz ki: félelem a kihalástól, a csonkítástól, az autonómia elvesztésétől és a szeparációtól, végül az ego halálában csúcsosodik a piramis. Azt állítod, hogy ez mára megfordult.

Ezt a piramist először Karl Albrecht rajzolta fel, amiben az gondolkodtatott el, hogy oké, hogy a hierarchia szerint legalul van a masszív halálfélelem, legfelül az ego halálától való félelem (elég vagyok? szerethető vagyok? elfogadnak?), viszont észrevettem, hogy a klasszikus félelemnek a legszélesebb bázisa az alul van, és manapság az ego halálától való félelmeink sokkal masszívabbak, sokkal jobban kitöltik a mindennapjainkat és a gondolatainkat, míg a saját halálunkkal kapcsolatos félelmek leszorultak a piramis csúcsába, mert ezzel nem akarunk foglalkozni. A halál nem csak tabu lett, de nem is akarunk közös felületet a halállal, erre nem akarunk gondolni, legbelül mindenki azt hiszi, hogy halhatatlan. Ha megnézzük, hogy az ego halálával kapcsolatban mennyi önsegítő könyv, irodalom, coaching, tanfolyam van, akkor rájövünk, hogy manapság minden arról szól, hogy az ego halálával kapcsolatos félelmünket legyőzzük. Elhiggyem, hogy én elég vagyok, jó vagyok, engem lehet szeretni. Miközben egyetlen biztos dolog van az életben, az, hogy meghalunk. Szerintem nem normális dolog, hogy ennyire nem akarunk a halál gondolatával foglalkozni. Ezért fordult meg teljesen a félelempiramis. A félelmek hierarchiája megmaradt, viszont a volumene megváltozott. Azért még mindig mindennek ott van a mélyén a halálfélelem, és ha nem akarunk vele foglalkozni, akkor is ott motoszkál bennünk.

Mi volt a legnagyobb tanulság a könyvírás közben?

Például, hogy az ego halálától való félelem mennyire tombol bennem is, mert most érzem, hogy mennyire túlsúlyban vannak azok a gondolatok, amik az egómmal függnek össze: elég jó lett? szeretni fogják? beletettem mindent, amit szerettem volna?

Elég érdekes volt, amikor a stresszről írtam, mert én elég stresszes vagyok, és azt gondoltam, ezzel rombolom a testemet, a pszichémet. A stressz az rossz, megtanultuk. A stressz az valóban rossz, bizonyos feltételek közt. A félelemhez hasonlóan, ha felismerjük, a stressz hozzá is adhat az életünkhöz, mert jó irányba is viheti a teljesítményünket. A tudatunknak elképesztő hatalma van afölött, hogy mi történik a testünkben. Ez nagyon tanulságos volt, próbálom is alkalmazni a mindennapokban.

Szerző: Ott Anna - Valuska László

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1612999304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.