Olvass!

KönyvesBlog

Szöllősi Mátyás: Régóta érdekel, mi mozgolódik az emberek lelkében

2017. október 20. Kiss Orsi

szollosi1.jpgFotó: Valuska Gábor

Szöllősi Mátyás első prózakötetében, a Váltóáramban felrobban egy szupernóva, ez pedig fehér fénybe vonja az éjszakákat is. Ez a fény azonban nem elfedi, sokkal inkább feltárja azokat a visszásságokat, kínokat és csalódásokat, melyeket hősei nap mint nap át- és megélnek. Szöllősi költőként debütált, írt már drámát, és sokat fotóz – nevéhez köthető a város jellegzetes arcait felvillantó Budapest Katalógus –, Váltóáram című novelláskötete pedig esélyes a legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjra, melyet október 22-én 19 órakor adnak át a Teslában. Szöllősi Mátyással a légüres térben mozgó emberekről, a történetek ciklikusságáról és a test kiszolgáltatottságáról is beszélgettünk.

A novelláskötet egyik legfontosabb motívuma az Orion felrobbant csillaga, viszont a Váltóáramot olvasva gyakran az volt az érzésem, mintha a te elbeszélőd hátat fordított volna ennek a grandiózus jelenségnek, és helyette inkább a fénylő eget bámuló embereket vizslatná. Ez a kép aztán meg is jelent az egyik novellában, ahol azt írod, hogy „Amúgy is sokkal izgalmasabb figyelni, ahogy az emberek kémlelik a foltot. Ahogy értetlen, tompa arccal bámulnak, mint a kirakati bábuk”. A nagyszabású és káprázatos helyett miért érdekelt jobban a hétköznapi?

Az írás szerintem ezzel jár: érdemes figyelni, hogyan nyilvánulnak meg az emberek bizonyos szituációkban. Főleg akkor, ha az ember lélektanilag izgalmas dolgot akar visszaadni. Az idézet a Gerely című novellából való, és épp egy fontos pillanatot kap el az egyik szereplő életéből. A pszichológia mindig is érdekelt, és főleg az, hogy mi mozgolódik az emberek lelkében, az írás pedig alkalmas arra, hogy ezt valamilyen módon megragadjuk. Szerintem egyébként ebben a motívumban nemcsak az az érdekes, hogy felrobban egy szupernóva, hanem az is, hogy sok olyan információ jut el hozzánk a mai világban, amivel nem igazán tudunk mit kezdeni. Az emberek emiatt sokszor aztán légüres térben mozognak, és olyasmivel szembesülnek, ami nagyon távol van tőlük. A csillagmotívumban a távolságnak is fontos szerepe van, ahogy az emberek közötti távolságnak is. Utóbbi ugye akkor is fennállhat, ha a fizikai távolság amúgy nem nagy.

Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Európa Könyvkiadó, 2016, 312 oldal, 3290 HUF

 

A Váltóáram novellái szinte kivétel nélkül válságtörténetek, melyek szereplői életük egy adott pontján kibillennek, és ugyancsak légüres térbe kerülnek.

Szerintem ez alapvető jelenség az ember életében. Sok olyan ismerősöm van, aki olyan szituációba került az élete során, melyből nem tudja, merre menjen tovább: vagy mert a továbblépésre nincs lehetősége, vagy mert nem látja azt az utat, amerre mennie kellene, lehetne. A generációmból ismerek pár embert, aki épp ilyen válsághelyzetben van.

A történeteidben nagyon hangsúlyosak az aprólékos leírások, jellemző a mindennapi események részletes bemutatása. Egy mozdulat nálad például nem csak egy felvillanó mozdulat, hanem egy komplett folyamat leírását is jelenti. Ez összefügg azzal, hogy képekkel is foglalkozol?

Szerintem nagyon összefügg azzal, hogy alapvetően folyamatokban, sorozatokban gondolkodom. Mindez persze kapcsolódik a képalkotáshoz is. Most például egy portrésorozaton dolgozom, és már eleve egy kollekcióban, egy folyamatban, egy összhatásban kell gondolkoznom, hogy hogyan fog egyben kinézni, és miként épül fel egy sorozat. Ez talán a korábbi köteteimben is megfigyelhető, az Aktív kórteremben, az Állapotokban meg aztán pláne. Ott ciklusok vannak, és egymásból nőnek ki a szövegek. Ezt viszont nem szerettem volna ennyire erőteljesen láttatni, mint ahogy a csillagmotívumot sem, de érthető, ha mások ezt ennyire előtérbe helyezik, hiszen egy látványos dologról van szó. Arra viszont törekedtem, hogy valamilyen módon összefüggjenek a szövegek, és van olyan elbeszélés, ami ott kezdődik, ahol a korábbi véget ér.

Közben viszont történik egy perspektívaváltás.

Így van, a főszereplőből mellékszereplő lesz, vagy épp az elbeszélői módban történik egy váltás. Ezt mindenképp szerettem volna alkalmazni, mint ahogy azt is, hogy bizonyos helyszínek vagy szituációk felismerhetők legyenek – de mégse legyen túl direkt.

szollosi2.jpg

Erről megint a fotózás jutott eszembe, hiszen abban a pillanatban, ahogy áthelyezed a kamerádat, teljesen más szögből láttatod ugyanazt a tárgyat – többször hasonló érzésem volt, amikor a novelláidat olvastam.

Igen, vannak olyan szövegek, amelyek hasonló tematikájúak, vagy akár a történetük is bizonyos szempontból hasonló, vagy épp az előbb említett módon összekapcsolódnak. Mindez érdekes hatást válthat ki az olvasóból, de ez nem lehet baj. Úgy gondolom, hogy így egységes a kötet, annak ellenére, hogy megjelenik benne az E/1. személyű és E/3. személyű elbeszélőmód, és van két novella E/2. személyben. Érdekes, hogy a Reggeltől reggelig című novella a legmegosztóbb, volt például olyan olvasó, aki fölháborodott azon, hogy miért tegezi az elbeszélő, van, akinek viszont az a kedvence. Az elbeszélői mód mindenképpen összefügg a fotózással. De szerintem van költészet is a szövegekben: igyekeztem olyan részeket is írni, amelyek költői indíttatásúak. Ez is biztos, hogy összefügg a fotózással, a speciális, más típusú képalkotással.

A Budapest Katalógus képei ebből a szempontból felfoghatók egyfajta előtanulmánynak is? Különös tekintettel arra, hogy ott is mintha inkább a mindennapi jelenségek megragadására törekedtél volna.

A Katalógusba nagyon személyes történetek kerültek be, és erre törekedtem akkor is, amikor hírességeket kérdeztem. Itt kapásból Vitáris Iván jut eszembe, az Ivan & The Parazol énekese, aki beszélt a zenéhez fűződő szakmai élményeiről, de utána meg a saját Budapest-élményéről mesélt, ami már egy sokkal személyesebb és bensőségesebb dolog. A Váltóáramba nem írtam bele egy történetet sem a Budapest Katalógusból, de azok a beszédmódok, karakterek és történettöredékek biztosan hatottak rám, ez elkerülhetetlen. Ha az ember 6-700 emberrel beszélget, akkor az élményanyag beszűrődik a történeteibe.

A képszerűség szerintem nagyon erősen tetten érhető volt még az álomképek felvillanásában, a víziók megjelenésében is. Miközben a történetek egy része kimondottan realista, ezek a víziók egyértelműen eltávolítanak a valóságosságtól. Ez a kettősség mennyire volt célod, egyáltalán mennyire jellemző rád?

Az álomszerűség kialakulásában fontos szerepe van annak, hogy néha nem tudjuk biztosan, a történetekben éjszaka van-e vagy nappal. A felrobbant csillagnak köszönhetően éjszaka is világos van, és egy teljesen kizökkent állapot jön létre. Márpedig ez az egész nem minden értelemben fikció, hiszen már történt ehhez hasonló a 11. században, sőt, maga Kepler is látott, és feljegyzett hasonló jelenséget az 1600-as évek elején. Bizonyos értelemben tehát ez egy reális dolog, és van esélye annak, hogy bekövetkezik. Mindenesetre azért kíváncsi lennék, hogyan reagálnának az emberek, ha két hétig egy ilyen jelenség világítana az égen... A vízió, a látomás tehát bizonyos szempontból adta magát, mint ahogy az is, hogy a nappallá vált éjszaka milyen vágyakat, gondolatokat indít el az emberben. Szerintem az első novella, a Spirál végig erről szól.

A korábbi interjúnkban azt mondtad, hogy sokat dolgoztál a Váltóáram novelláin, de vissza tudsz emlékezni arra, hogy melyik történet volt a legelső?

A Hajsza című szöveg a legrégebbi, a gyökere pontosan tízéves. 2007-ben írtam az első változatot, és aztán nagyon sokszor átírtam, sőt, megírtam más elbeszélői módban is. Annak a szövegnek van vagy négy verziója. A Váltóáramban megjelent szövegek egy részét amúgy egy időre félretettem, nem foglalkoztam velük vagy két évig. Aztán elővettem őket, láttam, hogy nem működnek, és akkor újraírtam azokat is, amik már megvoltak.

szollosi3.jpg

Jellemző amúgy rád, hogy rendszeresen újraírod a szövegeidet?

Persze. Az első verseskötetem bizonyos versei megtalálhatók a második verseskötetemben, a második verseskötetem bizonyos versei pedig megtalálhatók lesznek a harmadikban. És bizonyos értelemben a regényem is kapcsolódik majd ezekhez a szövegekhez – elsősorban felfogásában, tömörségében. Ott is egy férfi elbeszélőm lesz, és persze lesznek női szereplők, de ahhoz, hogy egy nő legyen az elbeszélő, még érni kell. Mert az nagyon nagy kihívás.

Ha már a kötetből kötetbe vándorló versekről beszélünk, az feltűnő, hogy volt még egy vándormotívuma a kötetnek, amely több történetben is felbukkant, ez pedig a kórház. A test elesettsége, a kiszolgáltatottság ezekben a novellákban nagyon markánsan jelen van, de téged szerzőként mi érdekelt igazán benne?

Egyrészt benne van a személyes tapasztalat is, hiszen olyan dolgokat is megírtam, amelyek velem történtek meg, másrészt pedig a test mulandósága érdekelt. Sokakat foglalkoztat, vagy foglalkoztatott ez. Most Borbély Szilárd hihetetlenül izgalmas, A Testhez című könyve jut eszembe. De Takács Zsuzsa is fantasztikus verseket írt a témában, G. István László új verseskötete pedig gyakorlatilag egy betegségről, és annak feldolgozásáról, értékeléséről, az utána megmaradó űrről szól, melyet fel kell és lehet tölteni, emellett az egész volt Telep Csoport is foglalkozott a test-tematikával. Szerintem erről beszélni kell, hiszen a betegség sokszor még mindig tabutéma, aminek nyilván kulturális gyökere is van. És itt megint visszakanyarodunk a légüres térhez, hiszen egy beteg mindig kiszolgáltatottá válik, és egy súlyos betegséggel élő, akárhogy is nézzük, kirekesztődik a szokásos közegéből. Az ember perifériára kerül. Miközben nem szabad elfelejteni, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Olyan értelemben is hétköznapiak tehát a történetek, amiket írtam, hogy bárkivel megtörténhetnek. Nekünk pedig meg kell tanulnunk feldolgozni ezeket a tapasztalatokat.

„Senki nem néz felém. Réka sem figyel rám. Mintha kívül esnék mindenen” – írod az egyik novellában. A kívülálló pozícióját mennyire érzed otthonosnak?

Annak érzem. A Váltóáram fő motívuma mindenképp egy kívülállást is jelöl. Ha van egy nagy esemény a világban, és azt figyeljük a híreken keresztül, sokszor merülhet fel bennünk, hogy én miért nem vagyok részese – vagy épp az, hogy hogyan vagyok részese, mi az, ami rám vonatkozik abból. Keressük a pozíciónkat. Azt, hogy mi közünk van nekünk mindahhoz. Ha például a Betelgeuse most felrobban, és én meglátom, akkor jó tudni, hogy az nagyjából hatszáz éve történt, mert olyan sok időbe telt a fénynek eljutni a Földre. Ha a világ bármely pontján történik valami, akkor azt lehet, hogy én csak egy óra vagy egy nap elteltével tudom meg, és azon a helyen közben már valami egészen más zajlik, emiatt viszont az egész egy nagy csúszásban van. Ezek a csúszások engem nagyon izgatnak. 18 évesként már írtam verseket, de akkor még kosárlabdázónak készültem. A sportban például szükségem volt arra, hogy másokkal együtt, csapatban működjek. Egyéni sportot is űztem, asztaliteniszeztem, nem is ment rosszul, akartak is vinni komoly egyesületbe, versenyezni is, de nem vállaltam, mert azt éreztem, hogy egyedül nem biztos, hogy helyt tudnék állni. Most viszont az írásban ez valahogy mégis működik, pedig alapvetően magányos tevékenység, ahol lényegileg csak magára számíthat az ember. Meg kell érni rá, és érdekes, erre a csapat nagyon jól megtanított, hiszen a csapatban egyénként veszel részt, közben viszont nem csak magadért, hanem a többiekért is felelősséget kell vállalnod. Ha az ember egyedül van, mint ahogy az az írásban is történik, akkor csak az segíthet, ha azon keresztül is emberekkel foglalkozol, és kapcsolatot tartasz velük. Én erre törekszem.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr513014398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.