Olvass!

KönyvesBlog

Kondor Vilmos: Kemény Zsófi és a húrelmélet

2017. november 02. .konyvesblog.

Szeretjük, ha írók írnak az olvasmányélményeikről. Most a Budapest-szakértő Kondor Vilmos írta meg a véleményét Kemény Zsófi Rabok tovább című regényéről, és azt is bevallotta, hogy a szerző tudott neki újat mondani a fővárosról.

Jeles irodalmáraink és irodalomtudósaink lassan százötven éve értenek egyet abban, hogy egy író legfontosabb ismertetőjele a saját nyelv. Másfél évszázada ezt kérik számon fiatal szerzőkön és róják fel a már befutottaknak, másfél évszázada ez a zsinórmérték, a magyar irodalom platinarúdja, amihez mindent mérni kell. Éppen ezért lepett meg, miután letettem a Rabok tovább című regényt, hogy a sok hivatalos, félhivatalos, nem-hivatalos kritika (tudom, önellentmondás) jelentős hányada elsétált a tény mellett, miszerint itt van egy író, akinek saját, külön bejáratú nyelve van, olyan, amiért sokan egy életen át dolgoznak mindenféle siker nélkül. A nyelvre később még visszatérek, előtte azonban egy nyilvánvaló tényt le kell szögeznem, és gyorsan körbejárnom.

Kemény Zsófi: Rabok tovább

Jelenkor Kiadó, 2017, 279 oldal, 3299 HUF

 

Én magam is gyakran dohogok: mégis mi járhat a mai fiatalok fejében? Nézem a gyerekeket az iskolában, nézem a tüntetéseket, a politikai rendezvényeken felszólalókat, a sétálóutcákat és különböző kocsmákat megtöltő fiatalokat, és gyakran azon kapom magam, hogy elképzelésem sincs, mi foglalkoztatja őket. Ténylegesen, tényszerűen, valójában. Az csak egy dolog, hogy mit mondanak nekem, nekünk, az is egy dolog, hogy mit cselekszenek és hogyan, az viszont már egy külön kategória, hogy mi és hogyan járhat a fejükben. Ha másért nem, azért hálásnak kell lennünk Kemény Zsófinak, mert megírta és elmesélte, mi foglalkoztatja a fiatalokat, mi jár a főhőse fejében. Kemény Zsófi a fiatal nemzedék egyik legelismertebb tagja, jelentős közéleti jelenléttel, éppen ezért fontos, hogy miről ír.

Ami a legtöbb olvasó számára egyértelművé vált volna, ha nem éppen egy politikailag felpaprikázott közéletben lebegnénk, amikor egy mondatot csak egyféleképpen lehet értelmezni. „Rabok tovább” – közli a regény címe, s nincs ember, aki ezt a mondatot ne tudná befejezni, s alig van olvasó, aki ezek alapján ne forradalmi regényt várna, jóllehet a könyv harmadánál már erősen horgad a gyanú az emberben, hogy Kemény Zsófi nem politikai és nem forradalmi regényt írt, hanem szerelmesregényt, lévén rabnak lenni oly sok helyzetben és módon lehet – korunkat minősíti, hogy csak egy jelentést tudunk a két szó mögé odarakni. A cím felhangját (hogy helyesen-e, külön kérdés) csak felerősíti a borítón a regényben egyébként minimális szerepet játszó tigris és a Hősök tere kettősének szerepeltetése, ám ennek ellenére a forradalmi szál mintegy mellékes. Most mégis leragadok a forradalomnál egy pillanatra, mert két szempontból is fontos róla beszélni.

Kemény Zsófi: Bármikor lehetne egy pont, amin átlendülve kitörhetne a forradalom

Fotó: Valuska Gábor Ha megkérnénk valakit, hogy nevezzen meg egy fontos magyar forradalmat, akkor nagy eséllyel a '48-ast vagy az '56-ost említené. Ha megkérnénk ugyanezt az embert, hogy néhány szóval jellemezze az eseményeket, valószínűleg elhangoznának a hősies és a dicső jelzők. A te könyved képzeletbeli forradalma ugyanakkor se nem dicső, se nem hősies.

Kemény Zsófi regényében a forradalom voltaképpen háttér, ragyogóan felépített és mozgatott díszlet, amely előtt szerelmi jelenetek játszódnak. Ettől függetlenül nem szabad figyelmen kívül hagyni és csupán díszletnek minősíteni a rebelliót, mert Kemény Zsófi pontosan látja és láttatja egy forradalom úgy elméleti, mint gyakorlati hiábavalóságát. Ez egy fragmentált, végzetesen fragmentált felkelés, melynek több vezetője van, mint halottja, nincsen egységes politikai (vagy akármilyen) program, vagy elképzelés, vágy is csupán annyi, hogy a kormány és mamelukhada távozzanak. Itt is lőnek, ott is lőnek, vagy vannak köztük provokátorok, vagy nincsenek, senki nem tud semmit, s mivel ennek a generációnak már a mobiltelefon és az internet az elsődleges kommunikációs csatornája, ezek a kis rebelliószigetek annak rendje és módja szerint le is bénulnak, mihelyst lecsapják az internetet. Innét kezdve a forradalmi rebellió gyakorlatilag ribillióvá szelídül, s lassan kimúlni látszik, ami a legkevésbé Kemény Zsófi főhősnőjét, Borát aggasztja.

Kemény Zsófi pontosan látja, hogyan működik a generációja, és még pontosabban mutatja be, mi történne, ha valaki valamikor valahol elővenne egy pisztolyt, és lőni kezdene. Annyira magától értetődőnek kezeli a forradalom kudarcát, hogy könnyet sem hullajt felette, s teszi ezt úgy, hogy a forradalmi Budapest bemutatása példásan plasztikus és feledhetetlenül pszichotikus. A kongó üresség, a folyamatos gyanakvás, a Gripenek, a forradalmárokra vadászó különítményesek – egytől egyig élénk és maradandó lenyomatot hagytak bennem, a szerelmi szál pedig még mélyebbet.

Nem szeretem a szerelmes történeteket, se filmen, se könyvben, se dalban, se versben. Kemény Zsófi azonban olyan sztorit rakott elém, amit nem tudtam letenni, mert nemcsak lefegyverzett az őszinteség, ahogyan Bora az érzéseiről beszélt, hanem mert piszkosul érdekelt, hogy mi lesz a vége. A csavar a regény végén földhöz ugyan nem vágott (de nem is ez lehetett a célja), mégis nagyon szépen és profin volt felépítve, pont akkorát csapott, amekkorát csapnia kellett s emellett szervesen következett az addig olvasottakból. A legjobban azonban az a kendőzetlen őszinteség ragadott magával, ahogyan a regény bemutatta Bora útját A-ból B-be úgy érzelmileg, mint ténylegesen.

Egy regény értékét legalább annyira jellemzi a párbeszédek erőssége, mint a narratíva és a leírások. A regény Budapestjére visszatérek még, de előbb a Balatont akarom kiemelni, amely új világként jelent meg előttem – miközben ismerős volt a tó, ismerős a víz, a hold, a nádas, a stég, a strand, az iszap. Ez a Balaton, Bora Balatonja nagyszerű helyszínt biztosított a Giovannival folytatott beszélgetésekhez, amelyek – a regény többi dialógusához hasonlóan – jó ritmusban, érdekfeszítően toltak a befejezés felé.

Saját tapasztalatomból kiindulva hiszek abban, hogy egy jó történetet csak egyféleképpen lehet jól elmesélni. Az a könyv, amely egy zaklatott, felkavaró történetet mesél el szabados mondatokban, számomra nem meggyőző. Az a könyv, amelynek prózája, nyelve és szerkezete valamilyen formában függetleníteni akarja (és tudja) magát a cselekménytől, nehezen hívható organikus és integráns egésznek. Ezért is szerettem a Rabok továbbot annyira olvasni: a regény szerkezete és az ahhoz kapcsolódó próza tökéletesen lefedte a cselekményt. Ez a regény nem ült le a Balatonnál, vagy ha le is ült, azért tette, mert Kemény Zsófi le akarta ültetni.

Sokan azt mondták, hogy ezt meg azt jobban is meg lehetett volna írni, ezzel nekem azonban vitába kell szállnom. Az az író, aki ilyen erős saját nyelvvel rendelkezik (nem utolsó sorban szinte tűzijáték-szerűen szellemes és izgalmas slamköltészete okán), az nem véletlenül írogat ezt meg azt a regényébe. Az az író pontosan tudja, mit akar mondani, és hogyan. Bizonyára voltak pillanatok, amikor a cselekmény szála nem arra kanyarodott, amerre Kemény Zsófi tervezte, de én ezt nem vettem észre, olyan biztos kézzel fogta kezében a sztori pórázát. Gyakorta megfogalmazott kritika az, hogy ez mellékszál nem elég feszes, szétcsúszott a cselekmény, szétesett a próza, fókuszt vesztett a főszál, és még sorolhatnám. Ezeket a sommás ítéleteket legalább olyan gyakran olvasni nem-hivatalos kritikusok (tudom, önellentmondás) írásaiban, mint a hivatalos ítészekében. S éppen tőlük szivárgott le ez a fura, nehezen magyarázható attitűd, ami önkényúrrá teszi az olvasót, eleve megfosztva attól, hogy egy furán sikerült mondat, egy zaklatott bekezdés, egy szokatlan cselekményfordulat, egy szakadozott elbeszélésmód mögött megpróbálja megérteni a szerzői szándékot. (Mondhatnám, hogy megszűnt a játékos interakció író és olvasó között, ami minden jó olvasói élmény alapja, kiábrándult és megfeneklett olvasókat neveltünk, akik nem szeretik és nem is hagyják, hogy egy könyv elvarázsolja vagy szórakoztassa őket, de ez egy másik írás tárgya.) Kemény Zsófi nem szorul sem az én védelmemre, sem más védelmére, s ugyan nem tudom, miként írta a regényét (gondosan kidolgozott szinopszis, pár mondatos vázlat vagy a kettő valamilyen keveréke alapján), de nem is érdekel, mert engem csak a végeredmény érdekel, jelesül a Rabok tovább, amelynek első bekezdése alapján vettem a lapot. Ez egy ilyen történet, erről fog szólni, és emígy. S ha valamit nem értettem elsőre, mert nem simult bele az elvárásaimba, akkor letettem a könyvet, és azon tűnődtem, vajon miért lett ilyen? S ha nem is mindig tudtam választ, a legtöbbször az derült ki, hogy ebben a regényben kevés a véletlen és az esetlegesség.

Azzal meg eszem ágában sem lenne megsérteni Kemény Zsófit, hogy regényét ígéretesnek minősítsem. Vagy akár őt magát. Kemény Zsófi 24 évesen majdnem nyolc év közéleti nyelvhasználói tapasztalattal írta meg ezt a regényt, s láthatóan többet tud a magyar nyelvről, mint kortárs szerzőink népes tábora, s verseivel folyamatosan színpadra állt, oda az olvasó/hallgató elé, vállalva az azonnali visszajelzés bénító felelősségét. Alkotói nyelv alatt nem stílust értek, stilizálni sokan tudnak, hol viccesen, hol barokkosan fogalmazva, nem olyan nagy mutatvány az. A mutatvány a saját nyelv megteremtése, amivel csak nagyon kevesen bírnak. Ha elővesszük az elmúlt huszonöt év legsikeresebb magyar belletrisztikai műveit, s azokból találomra kiemelünk egy-egy bekezdést, majd azokat értő és tapasztalt olvasóknak találomra megmutatjuk, igencsak kevés bekezdés mellé tudnának nevet tenni. Nekem nem menne, de az biztos hétszentség, hogy Kemény Zsófi nyelvét azonnal felismerném. Igazi írót akartak olvasók, kritikusok? Hát itt van, tessék. Oly sok mindent lehet róla mondani, lehet őt támadni, védeni, segíteni, gáncsolni, de egy dolgot nem lehet tenni: figyelmen kívül hagyni, amit ír. Írót vártunk, itt van, olvassuk. Nem csupán elkezdeni tud egy történetet, hanem folytatni és befejezni is, méghozzá nem is akárhogyan.

A végére érvén még magyarázattal tartozom azt illetően, hogy mi köze van Kemény Zsófinak a húrelmélethez. Röviden annyi: bizonyítja a létét. Regényében olyan Budapestet mutatott meg nekem, amit én nem elég, hogy nem ismertem, de még csak nem is sejtettem a létezését. Nyilván nem vártam, nem várhattam, hogy Kemény Zsófi Budapestje valamilyen formában emlékeztessen arra a történelmi Budapestre, amiről én írok, az viszont jóleső, már-már kéjes borzongással töltött el, hogy az ő jelenkori Budapestjének alig van köze az én jelenkori Budapestemhez. A főváros nyilván ezer meg egy arccal rendelkezik, mindenki másként látja és éli meg nap mint nap, egyfajta általános koncepció azonban mindannyiunk Budapest képe mögött ott rezeg, pulzál. Kemény Zsófi Budapestjének semmi köze nincs ehhez a koncepcióhoz, és ezért én személy szerint igencsak hálás vagyok neki, mert egyfelől ismét és újra bebizonyította, hogy a főváros milyen színes rétegekkel rendelkezik, másfelől pedig olyan „olvasatát” mutatta meg Budapestnek, amire én magamtól soha rá nem találtam volna. Ezért lett ennek az írásnak címe és végső konklúziója a következő: a Rabok tovább fővárosa, Bora fővárosa, Kemény Zsófi fővárosa olyan, mintha egy másik, az én valóságom mellett húrként rezgő realitás lenne, egy a sok százból, ekképpen bizonyítva a húrelmélet létét és helyességét.

Szerző: Kondor Vilmos

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6713131194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.