Olvass!

KönyvesBlog

Bárkiből lehet áldozat, de senki nem érdemli meg

2017. november 07. Rostás Eni

Was she asking for it?/Was she asking nice?/If she was asking for it/Did she ask you twice?

– énekelte Courtney Love 1994-ben a Hole második lemezén, a Live Through This-en. Louise O'Neill nem kérdez, hanem állít: Asking For It, hangzik második regényének címe. A kifejezést, ami szabadfordításban annyit jelent, ő akarta (még inkább: kiprovokálta), leggyakrabban a nemi erőszak áldozataival összefüggésben használják, arra utalva vele, hogy az erőszakról nem csak az elkövető tehet. A cím magyarul (Te kerested a bajt) vesztett kicsit a vádló és szemrehányó éléből, de az üzenet minden nyelven ugyanaz maradt. Nem létezik olyan forgatókönyv, amelyben az áldozat tehet arról, hogy megerőszakolták.

2015-ben, amikor a regény eredeti nyelven megjelent, még nem robbant ki a Weinstein-botrány (de a Bill Cosby-ügy, és ezer másik már igen), nem pörgött a közösségi médiában a #metoo, a bulvársajtóból tájékozódó egyszeri filmrajongó maximum annyit tudott felhozni Kevin Spacey ellen, hogy nagyon béna Lex Luthor volt, és a fővárosi színházrajongókon kívül kevesen tudták, ki is az a Marton László. Mindannyian elismert figurák voltak a szakmájukban, és minden, amit könnyebb volt meg nem történtként kezelni, a szakmán belül maradt. Senki sem került át közülük a sötét oldalra, a csend pedig csak a hallgatást jelentette, mert áldozatok nagyon is voltak. Aztán amikor a bántalmazott nők és férfiak elkezdtek beszélni, kiderült, hogy a társadalom számára nem is olyan egyértelmű, melyik is a sötét oldal. A zaklatókból, erőszaktevőkből elismert szakemberek és évtizedes cimborák lettek, a bántalmazott nőkből és férfiakból pedig áldozat, majd ahogy egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az ügyük, arccal vállalt, vagy anonim kommentekben nevezték őket „kurvának, hazudósnak, ribancnak, szemétnek, szajhának”. Ez a közvélemény által állandóan mozgásban tartott sötét oldal a központi témája O’Neill regényének, a lakossági minek ment oda, a túl rövid szoknya, a túl sok alkohol és a jó családból származó, rendes fiúk. Köznapi néven az áldozathibáztatás.

Louise O'Neill: Te kerested a bajt

Fordította: Farkas Krisztina, Tilos az Á, 2017, 320 oldal, 3490 HUF

 

Tehetsz róla, tehetsz ellene

Az utóbbi években több olyan fikciós alkotás is felbukkant a magyar piacon, ami a szexuális zaklatást, a kiskorúak (szexuális) kiszolgáltatottságát és a szexizmust vizsgálta.

  • O’Neill első könyve (Örökké a tiéd, Tilos az Á, 2016) a posztapokaliptikus jövőbe kalauzolt, ahol tökéletes kamaszlányokat állítanak elő a férfiak igényeinek kielégítésére;
  • Jessica Knoll (Szerencse lánya, Libri, 2016) chicklitnek álcázott traumaregényében egy húszas évei végén járó lány történetét ismerhettük meg, akit 16 éves korában csoportosan megerőszakoltak,
  • Alissa Nutting (Tampa, Athenaeum, 2014) megmutatta, hogyan hálózza be egy pedofil tanárnő kiskorú tanítványát,
  • Mészöly Ágnes pedig a Nem öl meg (in: Az első, Menő Könyvek, 2017) című novellában írta meg egy fiatal bébiszitter és egy agresszív apuka legemlékezetesebb találkozását.

Minden említett szöveg arra a szentháromságra épül, hogy a kiskorú áldozat, a külvilág érzéketlen (vagy annak gondolt), a befejezés pedig ebből az érzéketlenségből fakadóan nyugtalanító; és az erősen 18+-os Tampán kívül mindegyiknek helye lehet a középiskolai ajánlott olvasmányok között. A tinifilmet, a kisvárosi és a családi drámát fuzionáló Te kerested a bajt tökéletesen illeszkedik a diákoknak, tanároknak és szülőknek egyaránt ajánlható regények közé (Szívünk rajta, figyelsz?). Bár O’Neill regénye ifjúsági, tanulsága minden korosztály számára ugyanaz: bárkiből lehet áldozat, de senki nem érdemli meg, hogy áldozat legyen.

A regény narrátora a 18 éves Emma, akit egy buliban csoportosan megerőszakolnak. A lányra a szülei találnak rá másnap délután a házuk tornácán, öntudatlanul, hólyagosra égett bőrrel fekszik a napon, és nem emlékszik semmire. Hamarosan felbukkan a Facebookon az Olcsó Emma oldal, és a lány számára is világossá válik, hogy mostantól nem a szépsége és a népszerűsége miatt lesz majd beszédtéma az iskolatársai között – illetve nagyon is ezek miatt. Emma ugyanis a buliban nem az alsóbb évfolyamba járó tinilányok, hanem a könnyű prédára vadászó iskolatársak és ismerősök körében volt a legnépszerűbb.

Bocsánatot kérek, amiért megerőszakoltál

Kötelező nyári olvasmány felnőtteknek, igazam van? - kérdezte bő egy évvel ezelőtt több mint egymillió Twitter-követőjétől Reese Witherspoon, és kiposztolta Jessica Knoll debütáló regényét, a Luckiest Girl Alive-ot. Részben, kívánkozik erősen a leadbe a válasz, Knoll könyve ugyanis nem nyári...

Az éjszakáról szóló emlékei a regény által felölelt egy évben sem térnek vissza, helyüket az oldalra feltöltött fotók és a rájuk érkező kommentek veszik át. A virtuális emlék kitörölhetetlen, mindig lesz valahol egy lementett fotó, egy újabb komment és egy újabb webkettes újszülött, akinek minden vicc új. Mivel az oldal nyilvános, a képek nemcsak a gimnázium összes tanulójához (esetleg tanári karához) jutnak el, mint az amerikai tinifilmekben, hanem a paphoz, a taxisofőrhöz, vagyis nagyjából mindenkihez, aki a kisvárosban interneteléréssel rendelkezik. Az iskola és a város szinte egyöntetűen az elkövetők mellé áll, akik mindannyian Emma ismerősei, gyerekkori barát, focireménység, és felvonultatja az áldozathibáztatási kisokos összes ismert pontját.

Egy rendes lány mindig azt teszi, amit mondanak neki

„Megesküsztök, hogy az életeteket annak szentelitek, hogy mint nők beteljesítsétek a célotok? Hogy a lehető legjobb házastársakká és anyákká váltok?" - kérdi a Férfi egy olyan világban, ahol a nők legjobb tulajdonsága, ha mutatósak, a legrosszabb pedig, ha vannak önálló gondolataik. Egy olyan...

O’Neill bemutatja az áldozathibáztatás klasszikus esetét: X megnevezi az okokat, amik miatt Y-nal megtörtént a dolog, sőt, amik miatt megérdemelte, hogy megtörténjen.  A látens áldozathibáztatást, amikor X az áldozatról ugyan direktben nem állít semmit, de az elkövetőt a világ legrendesebb emberének tünteti fel, akiről feltételezni sem tudna olyasmit, amivel Y vádolja – vagyis azt sugallja, hogyha mégis megtörtént, arról csakis Y tehet/Y hazudik. (lsd. a Marton-ügy kapcsán született kommentárok, amelyek szerint az, ha valaki elismert színházi szakember, minden bűnt és túlkapást érvénytelenít.) Egy különösen erős családi jelenetben Emma bátyja arról győzködi a családot, hogy mindenképpen bíróság elé kell vinni az ügyet, és precedenst kell teremteni, hogy mással ne történhessen meg az, ami a húgával, mire az anyjuk tízpontos kommentben reagál.

-Én biztos vagyok benne, hogy nem fog. (…) Igazából jó fiúk ezek. Csak eldurvultak a dolgok. (295.o.)

Ám nem a kommenteket vagy a félhangos megjegyzéseket a legnehezebb olvasni a regényben, hanem azokat a zárójeles sorokat, amelyekben Emma önmagát, az áldozatot hibáztatja, amiért szétrombolta a családját és tönkretette az elkövetők életét, sőt még a város turistaforgalmát is.

Senki sem akarja egy ilyen helyen tölteni a szabadságát. Kevesebb pénz áramlik a varosba. (Én tehetek róla.) (188.o.)

Első regényével, ami a tavalyi év egyik legnyomasztóbb megjelenése volt, O’Neill nagyon magasra tette a lécet. A Te kerested a bajt kicsivel a léc alatt marad, ami leginkább a jellemábrázolásban mutatkozik meg. A cselekmény Emma E/1-es elbeszéléséből bomlik ki, és O’Neill vele nem is hibázott. Érzékletesen mutatja be a lány identitásvesztését, és fordított metamorfózisát: a város és az iskola legszebb és legnépszerűbb lányából pillanatok alatt kívülálló lesz, nem kívánatos személy, zavaró tényező, aki az otthona négy fala közé bábozódik be. Emma identitása ugyanakkor már az erőszak előtt sem volt stabil: az iskola szépeként folyamatosan megjátszotta magát, hogy ne gondolják „szemét dögnek”.

Nem akarok „benne lenni a testemben”. Olyan vagyok, mint egy árnyék, meg mindig kapcsolódom ahhoz a valamihez, amit az emberek Emmának hívnak, és követem, ahova menni akar, de mar könnyebb vagyok a nélkül a sok kacat nélkül, ami ehhez a testhez tartozott, az emlékek, a figyelem nélkül, ami rá irányult. Kevésbe vagyok szilárd. (186.o.)

Bár a Te kerested a bajt központi kérdése az áldozathibáztatás, O’Neill (aki egy nemi erőszak és konszenzus az ír társadalomban témájú dokumentumfilmben is szerepelt) nemcsak a szexuális erőszak, hanem az online zaklatás természetét is vizsgálja. A fotók felbukkanása után Emma postaládájában gyűlni kezdenek a gyalázkodó levelek, ám mégsem képes letörölni magát a közösségi médiából. A történtek kiradírozzák az egykori Emmát, és egy (néhány kattintás után) mindenki előtt kitárulkozó figurát mutatnak, a Facebook mégis az elszakíthatatlan utolsó szál marad, ami egykori önmagához, és az ismerős világhoz köti. Emmából a médiában, a közösségben és a közbeszédben a ballinatoomi lány lesz, akinek ügyét a tévében és a rádióban tárgyalják, akinek kicsapongó természetéről véleménycikkek születnek a helyi lapban, és akivel ismeretlenek szolidarítanak a Twitteren. Arctalan, hangtalan és szinte láthatatlan áldozattá válik, pedig még azt sem képes hangosan kimondani, hogy mi is történt vele.

Tökéletlen áldozat

O’Neill legjobb húzása, hogy könyvében leszámol a tökéletes áldozat toposzával, Emma ugyanis nehezen szerethető karakter. Ha az Örökké a tiédet a Gossip Girlhöz és A stepfordi feleségekhez hasonlítottam, ezt a könyvet leginkább a Bajos csajokhoz (Mean Girls) és a Kegyetlen játékokhoz lehetne. Emma önző és féltékeny barát, aki még azt is elbagatellizálja, amikor barátnője elmeséli neki, hogy megerőszakolták, falatnyi ruhában megy el szórakozni, leissza magát, ismeretlen eredetű tablettát vesz be, folyamatosan flörtöl, és az egyik erőszaktevőjével szabad akaratából le is fekszik. O’Neill tehát szándékosan olyan tulajdonságokkal ruházza fel hősét, amelyek szárnyakat adhatnak a rosszindulatnak, ez pedig nyilvánvaló provokáció, hogy a regény üzenetét még egyértelműbbé tegye. Ami Emmával történt, azt senki nem érdemli meg. Nagyon leegyszerűsítve: attól, hogy Bruce Willis besétál egy I hate niggers-táblával Harlem közepébe, még bűncselekménynek számít, ha megverik a feketék.

Ám O’Neill olyan erősen fókuszál Emmára, hogy a többi szereplőt már csak felskiccelni marad ideje. Regényében felsorakozik a trauma YA-k összes sztereotip figurája: a szülők, akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, a barátzónába száműzött legjobb fiúbarát, a menő focisták és a féltékeny barátnők. Mindegyikükben sokkal több potenciál van, mint amennyi a regényben megmutatkozik, még akkor is, ha a történet egyértelműen áldozatközpontú. Üdítő kivétel Emma bátyjának figurája, ő az egyetlen nem kétdimenziós családtag, aki képes szembenézni az igazsággal. O’Neill az Örökké a tiédben bebizonyította, mennyire bátor és innovatív szerző, ám második regényénél túlságosan is ragaszkodott a bevett sablonokhoz. Minden sablonossága ellenére mégis érdemes beszélni a könyvről, különösen a nyitva hagyott, vagyis rendkívül autentikus befejezése miatt. Katarzis és elégtétel ebben a világban maximum az elkövetőknek jár. A tanulság a régi. Egy rendes lány mindig azt teszi, amit mondanak neki. Vagy amire szavak nélkül rákényszerítik.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5113199229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.