Olvass!

KönyvesBlog

Kasmírban a rémálmok hűtlenek a tulajdonosaikhoz

2017. november 12. Kiss Orsi

Ha valaki még egyszer megkérdezi Arundhati Roytól, hogy mégis mit csinált az elmúlt húsz évben, amióta elképesztő kritikai és közönségsikert aratott Az Apró Dolgok Istene című regényével, akkor ahelyett, hogy elküldené az illetőt a francba, elég lesz felmutatnia legújabb regényét. Hiszen csak azért, mert nem írt szépirodalmat, Roy íróként még aktív maradt, és főleg olyan politikai és társadalmi témákban írt esszéket, melyeket ő maga fontosnak tartott. Ezt a regényét tíz évig írta, és valószínűleg belesűrítette mindazt a tapasztalatát, élményét, dühét, frusztrációját és reményét, ami az utóbbi éveit meghatározta. A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma ugyanakkor nem könnyű olvasmány, ezt érdemes már az elején leszögezni; ha így lenne, akkor Roy valószínűleg nem várt volna ennyi ideig, hanem szépen kirázta volna a kisujjából az első sikerét meglovagoló könyvét.

Arundhati Roy második regénye egyszerre love story, a háborús békét bemutató politikai regény és mágikus realista mese, mely alulnézetből mutat be egy olyan évtizedek óta megoldatlan politikai problémát, melyet még felülnézetből is nehéz megítélni. Regényében brutális és elragadó részek váltják egymást, ugyanakkor dichotómiája könnyen felismerhető: bár a rosszak (katonák, kínzómesterek, gonosz politikusok) és a jók (őket rendszerint kismacskák és ártatlan kislányok személyesítik meg) szembenállása sokszor kínzóan leegyszerűsítettnek tűnik, a sűrű meseszövés, a komplex szerkesztés és az emlékezetes, markáns karakterek gazdag réteget képeznek a könyvben.

Miután Harper Lee-től 2015-ben megjelent a Menj, állíts őrt!, Roy birtokolhatta még pár évig a leghíresebb kortárs egykötetes szerző címét. Az 1997-es Az Apró Dolgok Istenével Roy nagyjából mindent elért, amiről egy kezdő szerző álmodhat: hírnevet, címlapot, kritikai sikert, Man Booker-díjat. Az irodalmi belépőt viszont nagy csend követte, szépíróként legalábbis Roy nem adott ki semmit a keze közül, miközben elég sok non-fictiont írt, és aktivistaként sokszor hallatta a hangját: tiltakozott az indiai atomkísérletek ellen, a parasztok életét ellehetetlenítő gátépítések ellen, elítélte az amerikaiak afganisztáni hadjáratát, és bírálta Narendra Modi indiai miniszterelnököt – utóbbi személyét nem nehéz felismerni az új regény Gudzsarát ká Lallá nevű politikusában, aki „a ragadozó csalhatatlan ösztönével gyorsította fel Delhibe való menetelését”. Hazájában elég megosztó személyiségnek számít, különösen a Kasmírról szóló kijelentései miatt. 2010-ben például zendülés vádjával akarták bíróság elé citálni, miután egy konferencián történelmi ténynek nevezte, hogy Kasmír sosem volt India integráns része.

Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma

Fordította: Greskovits Endre, Helikon Kiadó, 2017, 580 oldal, 3999 HUF

 

A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma egy dühös regény, sokkal politikusabb, mint a személyesebb hangvételű és bensőségesebb Az Apró Dolgok Istene, mely egy család széthullásának krónikájaként definiálható. A második regény plotját nem egyszerű összefoglalni. Roy ebben a regényében nagyon leegyszerűsítve két történetszálat mozgat: az egyik a transznemű Andzsumra koncentrál, aki egy lincselés után beköltözik az ódelhi temetőbe, és lassan maga köré gyűjti a környék elesettjeit és excentrikus figuráit, a másik pedig egy Tilo nevű nőre és arra a három férfira, akik szerelmesek voltak az asszonyba. Utóbbiak közül a legemlékezetesebb az örökké rejtőzködő Múszá, aki teljes mellszélességgel veti magát a kasmíri függetlenségi harcokba, és akire folyamatosan vadásznak az indiai hatóságok. A regényben fontos szerep jut még két azonos nevű csecsemőnek: az egyiket egy mártírsírba temetik, a másik egy temetőben talál szerető családra.

Kik azok a hidzsrák?

A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma egy Áftáb nevű csecsemővel indít, akit annak idején fiúnak vártak szülei, örömük viszont csak addig tartott, míg fel nem fedezték, hogy „a fiútestrész alatt kicsiny, kialakulatlan, de kétségkívül lánytestrész lapul”. A család aggodalmait nem oszlatja el sem az ima, sem a remény, sem a kuruzslók okoskodásai, életüket pedig egy látványosan öltözködő nő változtatja meg végérvényesen, akit a fiú véletlenül pillant meg az ablakból. Bombay Silk csak egyike azoknak a hidzsráknak (ahogy a regény fogalmaz, férfitestbe zárt nőknek), akik a kékajtós Álmok Házában húzzák meg magukat. Hozzájuk csatlakozik az Áftábból lett Andzsum, sors- és életközösséget vállalva velük. Saját magukat a következőképpen határozzák meg: Isten azért teremtette a hidzsrákat, mert úgy döntött, „teremt valamit, egy olyan élőlényt, ami tudományosan képtelen a boldogságra. Úgyhogy megteremtett bennünket”.

Arundhati Roy biztos kézzel navigál India csodái és rémálmai között

A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma Arundhati Roy mélységesen megindító új regénye - az első azóta, hogy a szerző Booker-díjas, nemzetközi hírű sikerkönyve, Az Apró Dolgok Istene közkedvelt klasszikussá lett ( olvass bele ITT). Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma Fordította: Greskovits Endre, Helikon Kiadó, 2017, 580 oldal, 3999 HUF Az Ódelhi falain kívüli temetőben egy lakó kiterít egy kopott perzsaszőnyeget két sír között.

Andzsum élete akkor fordul ki sarkaiból, amikor egy mészárláson életben hagyja őt a lincselő tömeg (a babona szerint egy hidzsrá megölése balszerencsét hoz a gyilkosokra), így viszont azzal a tudattal kell megbékélnie, hogy „minél tovább él, annál több jó szerencsét hoz nekik”. Hazatérése után beköltözik egy elhagyatott temetőbe, két sír közé. Egyfajta helyi látványosság lesz, később pedig egy biztos pont a kitaszítottak és reménytelenek körében. Egyre többen költöznek a közelébe, például egy Szaddám Huszein nevű fiú, aki az iraki diktátor nevének felvételével akar bátorságot meríteni ahhoz, hogy megbosszulja apja halálát, vagy egy Tiló nevű asszony egy másik nő kisbabájával.

Kívül marad a saját életén

A második szálat egy baráti kör tagjai köré szövi Roy: a három férfi és egy nő (Tiló) a nyolcvanas években egy egyetemi darab próbáján találkozott először, és bár sok évre elveszítették egymást, életük bizonyos pontokon össze-összeér. Kapcsolati hálójukban Tiló a szervező elem, valamilyen formában mindannyian az ő személye köré, és az iránta érzett érzelmeik mentén szervezik az életüket. Az egyiknek a felesége lesz, a másiknak a szeretője, a harmadik pedig megmenti az életét. A nő viszont végig egy outsider pozícióját birtokolja, és többször úgy tűnik, mintha kívül maradna még a saját életén is: még akik a legjobban szeretik, azok se képesek áthágni a távolságokat és lebontani azokat a falakat, melyeket Tiló emelt maga köré. Az asszony „tulajdon bőrének országában” él:

„Egy olyan országban, amely nem bocsát ki vízumot, és amelynek mintha nem lennének konzulátusai.”

A határok megléte, azok átjárhatatlansága fontos motívuma a regénynek: a napjainkban is érvényben lévő kasztrendszer, a könnyed gazdagságban és az elképzelhetetlen szegénységben egymás mellett élők közötti láthatatlan falak, a véres őrjöngésbe fulladó politikai ellentétek, az egymást szerető férfiak és nők közötti, valamint az anyák és lányaik közötti átívelhetetlen távolságok lépten-nyomon figyelmet követelnek maguknak a regényben. Roynál a boldogság csak villanásszerű lehet, lopott pillanat, a legnagyobb békét és boldogságot pedig paradox módon egy kihalt temetőben találják meg még élő szereplői, valahol egy hindu bába és egy román táncosnő elfeledett sírja között. Ahol nemcsak tengődni lehet, hanem gyereket nevelni, például a második Dzsábin kisasszony nevű csecsemőt, akinek kommunista anyja a dzsungelben veszítette életét, és aki nem hivatalos nevét egy fejbe lőtt kislány után kapta.

A rémálmok átbukfenceznek mások álmaiba

Második regényében Arundhati Roy nem kíméli olvasóit, teljes borzalmában tárja eléjük a Kasmír körüli politikai és katonai konfliktus minden véres részletét. Egy olyan ember számára, aki nem annyira járatos az indiai bel- és külpolitikában, talán ezek a legnehezebben követhető részei a regénynek, Roy ugyanis gyakran metaforákban beszél, ami egy kívülállónak sokszor nehezen dekódolható. Mindemellett nem csinál titkot abból sem, hogy kinek az oldalán áll, de ne úgy képzeljük el, mintha A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma egy politikai pamflet lenne. Prózája annyira sűrűn szőtt szövet, melyet időnként nagyon nehéz visszafejteni, de lenyűgöző, ahogy a szavakkal bánik (ezen a ponton muszáj megemlíteni a fordító, Greskovits Endre nevét, aki fantasztikus munkát végzett). Csak egy rövid rész, ami nagyon jól szemlélteti mindezt:

„Nem volt kéznél idegenvezető, aki elmondta volna neki, hogy Kasmírban a rémálmok szabados természetűek. Hogy hűtlenek a tulajdonosukhoz, könnyelműen átbukfenceznek mások álmaiba, nem ismernek határokat, ők a legnagyobb rajtaütők mind közül. Nincs az a sánc, nincs az a kerítés, amely kordában tudja tartani őket. Kasmírban az ember csak azt teheti a rémálmokkal, hogy régi barátként a keblére öleli őket, és úgy bánik velük, mint régi ellenséggel. Ezt persze megtanulja majd. Hamar.”

Roy a könyvét A vigasztalanoknak ajánlja, annak a több milliós tömegnek, amely nem alakítója a saját életének, legfeljebb elszenvedője mások akaratának. Helyszínei a nyomornegyedeken át a kasmíri kunyhókig vezetnek, szereplői pedig olyan emberek, akik valamiért nem találják a helyüket a saját életük határain belül. Regényében a csecsemők elvesznek, majd újra megtalálják őket, a mészárosokból áldozatok majd újra mészárosok lesznek, a férfiakból anyák válnak, a temetőkből otthonok. És miközben Roy elmeséli az ő történetüket, diagnózist is fest az országa jelenéről és jövőjéről, ami nem túl szívderítő. Az egyik hidzsrá, Nimmó szavai, melyeket a regény elején intéz Adzsumhoz, akár tágabb értelemben, az országra kivetítve is értelmezhetők:

„A zavargás bennünk van. A háború bennünk van. Soha nem oldódik meg. Nem tud.”

A tökéletes háború

A regény szerint az a tökéletes háború, melyet soha nem lehet megnyerni vagy elveszíteni. A tökéletes háború ugyanis sosem ér véget. Adzsum belső háborúja sok-sok idő után viszont nyugvópontra ér, és temetői családja körében pillanatokra még valami olyasmit is megél, melyet talán boldogságnak lehet nevezni. Roy prózája akkor a legélvezetesebb, amikor ezekről a figurákról ír, politikai eszmefuttatásaiban könnyen elveszik az ember. Van egy rész, amikor az egyik szereplője megtalálja Tiló egyik régi írását, abban ez áll:

„Szeretnék egy olyan kifinomult történetet írni, amelyben bár nem sok minden történik, rengeteg mindenről lehet írni. Ezt Kasmírban nem lehet. Az nem kifinomult, ami itt zajlik. Túl sok a vér a minőségi szépirodalomhoz.”

Arundhati Roy második regénye ennek az állításnak egyszerre megerősítése és cáfolata.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8213245923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.