Olvass!

KönyvesBlog

Lakatos Levente kutyájával mindig történik valami kaland

2017. november 17. Kiss Orsi

tomo1.jpgFotó: Valuska Gábor

Nem egy beszélő állatos celebkönyvet szerettünk volna – hangsúlyozza Csapody Kinga, a Tomo – Az első vakkantás című mesekönyv egyik társszerzője, aki maga is gyerekkönyv-író, egyben a Manó Könyvek főszerkesztője. Szerzőtársa Lakatos Levente, a kimondottan a felnőtt olvasókat célzó Szigor-, Barbibébi- és dr. Lengyel-sorozatok írója, aki ezúttal mellékszereplőként bukkan fel a részben a saját életéről szóló mesekönyvben. Tomo ugyanis az ő kutyája, kettejük közös élete inspirálta azt a sorozatot, melynek első darabja a napokban jelent meg. De mi visz rá egy romantikus regényekben és pszichothrillerben utazó írót a váltásra? Mekkora kockázatot jelent az ő személye egy gyerekkönyv-kiadónak, miért jó, ha egy kutya hangján szólal meg egy mesekönyv, és van-e helye a gyerekirodalomnak a brandépítésben? Rendhagyó interjú két szerzővel és egy kutyával.

A filmekről szokták azt mondani, hogy a gyerek meg a kutya mindig nyerő párosítás – a Tomo egy olyan gyerekeknek szóló kötet, amelynek egy kutya a főszereplője, ráadásul Lakatos Levente kutyája, aki viszont eddig főleg felnőtt olvasóknak szóló könyveket írt. Kinek az ötlete volt, hogy gyerekkönyv-írásra add a fejed?

Lakatos Levente: Ebben az esetben összeért Kinga terve az én vágyaimmal. Egy ideje szerettem volna ugyanis egy kicsit bővíteni a műfaji palettámat. Ebbe a próbálkozásba tartozott például a novella műfaja: Az első című antológiában jelent meg az első ilyen jellegű írásom, most pedig a Szívek dallama című kötetben. A másik új műfaj pedig a gyerekkönyves vonal, ami nekem egy tanulótúra is, hiszen felnőttként előtte nem igazán olvastam mesekönyveket, és amikor belevágtunk, akkor próbáltam meg behozni a lemaradásomat. A történeteket együtt válogattuk, a formába öntésük viszont Kingára hárult. Én a kész szöveget néztem át és csinosítgattam annak érdekében, hogy ne legyen idegen a mi életünktől.

Csapody Kinga: Amikor megkérdezik, hogyan jött az ötlet, akkor mindig elmondom, hogy ahhoz egyrészt kellett az is, hogy mi ketten barátok vagyunk, sokat beszélünk mindenféléről, így könyvekről is. Ahogy Levente is mondta, ő rám hagyta annak eldöntését, hogy mi az, ami a gyerekek szempontjából érdekes lehet, ugyanis nem egy beszélő állatos celebkönyvet szerettünk volna. A történetekben nem akartunk olyan dolgokat Tomo szájába adni, melyeket Levente nem akar elmondani az interjúkban, csak azt akartuk megmutatni, milyen helyes, ahogy ők együtt élnek. Ezért is van, hogy az első részben még nincsenek mesei elemek, azonkívül persze, hogy a kutya narrálja a történetet. Most is látjuk, hogy Tomónak elég kifejező a mimikája, illik is hozzá a könyvben az a kicsit odamondogatós, fanyar hang. Az első részben tehát megismerjük őket, és ha szeretik az olvasók a sorozatot, és lesz folytatása, akkor a klasszikusabb mesékből ismert meseeszközöket is be lehet már emelni, és akkor már tényleg lehetnek olyan kalandok, amelyekre annyira nem jellemző a racionalitás.

Csapody Kinga, Lakatos Levente: Tomo - Az első vakkantás

Manó Könyvek, 2017, 64 oldal, 2490 HUF

 

L.L.: Ez a könyv alapvetően Tomo kalandjairól szól, és te is láthatod, hogy ő egy elég provokatív és akaratos kutya, mindig történik vele valami kaland. A shiba inu egy nagyon nehéz természetű kutyafajta, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz vele, keményen kell fogni. A kutyasuli például a második rész témája lesz, bár, be kell vallanom, a vezényszavakra sem mindig reagál. Kicsit macskás kutya.

Cs.K.: A kötet illusztrációit Pásztohy Panka készítette, akinek annyiban lehetett szokatlan ez a feladat, hogy valós szereplőkkel kellett benépesítenie a könyvet. Emiatt viszont próbált olyan dolgokat belecsempészni, amelyek a felnőtt olvasóknak mondanak többet – például az egyik képen felbukkan a Szigor-könyv, vagy Levente Aranykönyv-díjai. A történet vázát Leventével közösen raktuk össze, ő rengeteg olyan szólásmondást, dalocskát, kifejezést adott, amelyek jellemzőek az ő életükre.

Az Utazik a család című sorozatodnál is egy kutya szempontjából ismerhetik meg a gyerekek a történetet. A gyerekkönyveknél egy ehhez hasonló narrátor mindig a bensőséges kívülálló szerepét tölti be, de neked miért könnyebb ez a hang? Könnyű-e egyáltalán ennek az elbeszélői hangnak a megtalálása?

Cs.K.: Az Utazik a család-sorozatban két különböző korú gyerek szerepel a szüleikkel, ott egyértelmű volt, hogy nem lehet felnőtt hangon megszólalni, mert akkor nagyon gügyögős lett volna. Az ovis hang ráadásul más, mint a kisiskolás, emiatt pedig kellett valaki, aki kívülről nézi őket, így lett ott a narrátor a kutya. Levente könyvénél nem lehetett kívülről szemlélni az eseményeket, hiszen akkor egy csomó poén elveszett volna, és nagyon didaktikus lett volna a történet. Az egy másik kérdés, hogy bár több könyvemben kutyák a narrátorok, de nekem sosem volt kutyám (nevet). Ez kicsit olyan, mint amikor a költő ír egy csomó gyerekverset, pedig nincs is gyereke.

tomo6.jpg

Az előbb megütötte a fülemet, amikor Levente azt mondta, hogy gyorstalpalót kellett végeznie a gyerekirodalomból.

L.L.: Ez még mindig tart. Nem szeretek olyasmibe belevágni, aminek nem járok utána, vagy nem foglalkozok vele annyit, hogy magabiztosan tudjak kiállni vele. A gyerekkönyves vonal is ilyen, ráadásul elég nagy felelősség, hogy mit ad a gyerekek kezébe az ember, milyen történeteket mesél, azoknak mi a tanulsága. Ezt még mindig tanulom, és nem is szégyellem tanulni. Talán a harmadik-negyedik Tomo-résznél már jobban ki tudom venni a részemet a felelős mesélésből.

Cs.K.: Tulajdonképpen azért nagyon jó ez a szerzőhármas, mert maximalista emberekkel vagyok körülvéve. Panka is nagyon szeretett volna valami olyasmit csinálni, amit eddig nem. Cél volt az is, hogy azok a felnőttek is keressék ezt a könyvet, akik eddig nem ismerték még az ő munkáit. Nagyon inspiráló, hogy így együtt tudunk gondolkodni.

Levente írói tevékenysége mellett folyik egy erős brandépítés is, de ebbe hol fér bele a gyerekirodalom? Nyilván felépítettél egy szerzői képet magadról, nem tartasz attól, hogy az eddigi olvasóid hogyan fogadják majd ezt a váltást? Illetve a Manó Könyvek részéről nem merült fel kockázatként egy olyan szerzőt bevonni a gyerekirodalomba, aki eddig egy kimondottan felnőtt műfajban alkotott?

Cs.K.: Amikor Levente elindult a pályán, még én sem gyerekkönyves voltam, hanem tanítottam, szerveztem, kritikákat írtam és beszélgetéseket vezettem. Már akkor simán megmondhattam neki a véleményem arról, hogy mi tetszett és mi nem. Persze nagyon egyszerű azt mondani, hogy az ő műfaja a modern romantikus irodalom, de Leventének nem ez a fő pecsét a könyvein. Nagyon szeretem, ahogyan gondolkodik, és a regényeiben is nagyon sokat reflektál a valós korra. Ha valamiben erős, akkor az a történetszövés és a karakterépítés – sokan emiatt olvassák szívesen az ő könyveit. Persze az ember elolvashat egy könyvet csak azért, mert van benne egy kis erotika, de hát ilyen könyv azért elég sok van. Amikor felkértem, hogy vegyen részt Az első című antológiában, akkor biztos voltam benne, hogy ő ezt simán meg tudja ugorni. Ráadásul, ha azt a kötetet vesszük alapul, az ő történetében van a legkevesebb szexuális utalás. A Szívek dallamában sem a szerelem lángoló oldalát mutatja meg: a novellája nem egy átszeretkezett karácsonyról szól, hanem arról, hogy milyen nehéz akkor is szeretni, amikor a másik már nem cuki, hanem baromira össze van törve, és hogy a szerelemnél a szeretet ereje mennyivel fontosabb.

Balázsy Panna, Kalapos Éva Veronika, Lakatos Levente, Szabó T. Anna: Szívek dallama – Szeretni sokféleképpen lehet

Menő Könyvek, 2017, 167 oldal, 2490 HUF

 

L.L.: Még annyit tennék ehhez hozzá, hogy az én olvasóim is felnőnek, tehát akik 17-18 éves korukban elkezdik olvasni a könyveim, idősödnek és velem maradnak, de közben az ő életük is változik – például gyerekük születik, vagy nagynénik, nagybácsik lesznek. Nekik is élmény olyasmit olvasni a családjukba született gyermekeknek, ami valahogy kötődik ahhoz a fajta irodalomhoz, amelyet ők szeretnek.

Amikor Az első antológia összeállt, abban is volt egy nagyfokú kísérletezés, hiszen annyiféle hang és alkotó szólalt meg benne. Főszerkesztőként nyilván volt egy előzetes elképzelésed, közel egy év elteltével hogy látod, ez mennyire teljesült?

Cs.K.: Én alapból hittem abban, hogy ha ennyire különböző szerzőket válogatunk össze, annak működnie kell. Hiszen mi olvasók is annyifélék vagyunk, és annyiféle úton kerülünk a könyvekhez. Fontos a szépirodalmi szegmens, de a nagyon sokszor méltatlanul lenézett szórakoztatóirodalom sokszor jóval több emberhez jut el, gyakran olyan példányszámokban, melyekről a szépírók csak álmodozni mernek. Már régen rossz, amikor a jókra és a rosszakra történő felosztás az alapján történik, hogy valaki szépirodalmat vagy szórakoztató irodalmat ír-e.

tomo2.jpg

A kockázat ugyanakkor magában a műfajválasztásban is megmutatkozott, hiszen az olvasók, ha választhatnak, akkor talán még mindig inkább a regény, és nem a novella után nyúlnak.

Cs.K.: Ez egy nagyon furcsa hozzáállás, ami abban fogható meg, hogy a pénzünkért sok szöveget akarunk, és nem tudunk mit kezdeni egy-egy novellával. Miközben a novella meg olyan, mint egy bonbon: nem kell benyomni feltétlenül az egészet egyszerre. Valamikor már csak átállunk egyszer. Az olvasók azt is szokták mondani, hogy azért is tartanak a novellától, mert hiányérzet maradhat utána, és ha tetszett a történet, még olvasnák tovább. A nagyon jó novellisták történeteire viszont nagyon is emlékszünk, hiszen olvasóként a rövidebb történet is megragad. A regényben az írónak bőven van helye és ideje hibázni, míg egy novellánál elég gyorsan kiderül, hogy működik-e, amit csinálsz. Én nagyon szeretném, ha a novella és a tárcanovella, amelyek nagyon jól működnek a magazinokban és a neten, megint népszerű lenne, és nem kilóra mérnénk a műveket.

Levente, neked mennyire állt rá a kezed a novellára?

L.L.: Beleszerettem a műfajba, de nem sokkal könnyebb, mintha regényen dolgoznék. A novella megszületése közben ugyanúgy látom magam előtt a történet esetleges folytatását, mintha egy nagyobb lélegzetvételű szöveg fejezetén dolgoznék, patikamérleggel méregetem, mi kerüljön bele és mit bízzak az olvasó fantáziájára. Ennek ellenére felüdülés a regényekből egy-egy rövid sztorira kikacsintani.

A Szívek dallama című kötetben megjelent történeted nem egy hagyományos love story, és van benne egy elég erős krimiszál is. A műfaji kísérletezés mennyire áll közel hozzád?

L.L.: Három regénysorozatom van, a Barbibébi, ami egy new adult történetszál, a Dr. Lengyel-sorozat, ami krimi, és a Szigor-trilógia, ami egy modern romantikus sorozat. Eddig inkább krimit és pszicho-thrillerszerű történeteket írtam, ez áll közel hozzám, és szeretném is folytatni a jövőben. De nem szeretnék skatulyába kerülni, próbálok színes írói márkát építeni.

tomo5.jpg

Érzel magad körül feszülni valamiféle skatulyát?

L.L.: Abszolút érzem, de ez nem feszélyez. Arra sincsen bennem vágy, hogy mindenképp lebontsam. Az első regényem, a Barbibébi miatt kezdetben tiniregény-szerzőnek tituláltak, a Szigor-trilógia sikerével aztán sokak szemében erotikus regényíróvá avanzsáltam, pedig a legtöbb kötetem krimi. Az emberek előszeretettel – és gyakran előítéletesen – címkéznek, de én a küzdés helyett inkább a munkába fektetem az energiámat. Írom a történeteimet és hiszek abban, hogy a köteteimet előbb-utóbb felfedezik maguknak azok, akiknek szólnak.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6913284453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.