Olvass!

KönyvesBlog

A titkok miatt az elme néha saját történeteket teremt a múltból

2017. november 22. Kiss Orsi

A Gustav-szonáta nagyon leegyszerűsítve két férfi barátságának története, ugyanakkor sokkal többet elmond arról, hogyan emlékezik vissza a múltra az ember, és ezek az emlékek hogyan határozzák meg a saját magáról alkotott képét. Az ember szót ugyanakkor nyugodtan kicserélhetnénk akár Svájcra is, hiszen az erős imázzsal rendelkező ország ugyanúgy hajlamos az amnéziára, mint lakóinak egy része.

Rose Tremain: A Gustav-szonáta

Fordította: Szűr-Szabó Katalin, 21. Század Kiadó, 2017, 318 oldal, 3990 HUF

 

Rose Tremain története 1947-ben indul, hőse pedig egy Gustav nevű kisfiú, aki egyedül él az anyjával egy svájci kisvárosban. Rögtön az első mondat egy velős ténymegállapítást tartalmaz: „Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját”. Önmagában ez annyira nem meglepő, a legtöbb ötéves nagyon szereti az anyukáját, az már kevésbé megszokott, ha ugyanez az anyuka ridegen és elutasítóan fogadja a felé áradó szeretetet. Gustav félárva, apja egészen kicsi korában meghalt; a körülmények tisztázatlanok, az anyja szerint a zsidókat próbálta menteni, ez vezetett a halálához. Hogy Emilie Perle nem a legjobb szívvel gondol a zsidókra, az kiderül abból is, amilyen kelletlenül Gustav újdonsült barátját, Anton Zwiebelt fogadja. Márpedig Gustav és Anton szövetsége szétszakíthatatlannak tűnik, még ha a jövőbeni érvényesülést tekintve esélyeik nem ugyanazok.

Gustavot egyedül neveli a sajtgyárban robotoló anyja, aki gondoskodik róla, de érzelmileg nem ragaszkodik különösebben a fiához. Évek óta halott férje emlékét a nő igyekszik belevésni kisfia fejébe:

„Hős volt – emlékeztette a fiát minden évben Emilie. – Először nem értettem, de az volt. Jó ember volt egy velejéig romlott világban. Ha bárki az ellenkezőjét állítja, ne higgy neki!”

Az apa hiányát Emilie egy olyan férfi alakjával próbálja kitölteni, akit ő maga sem ismert igazán. A hiány viszont kettős, hiszen hiába van jelen fia életében, Emilie az anya szerepében is többszörösen alulteljesít. Ezzel szemben a tehetséges zongoristának számító Anton életében minden adott, hogy elismert előadóművész lehessen, ha egyszer valaha le tudja küzdeni csillapíthatatlan lámpalázát.

A furcsa páros, Gustav és Anton, életre szóló barátságot köt, és Tremain története évtizedes ugrásokkal ennek a mély érzelmi hullámvölgyekkel tarkított kötődésnek a topográfiáját vázolja elénk. Az időbeli ugrás ugyanakkor nemcsak lineárisan előre, hanem vissza is mutat, így aztán hamarosan egy vágyakkal és ambíciókkal teli fiatal Emilie bukkan fel a kötet lapjain, aki egy csókkal elcsábítja a kisváros rendőrkapitány-helyettesét, Erichet. Ám házasságuk közel sem boldog, mintha párhuzamosan, két külön világban élnének egymás mellett. Erich számára felfoghatatlan, hogy a felesége mennyire vak, és mennyire nincs tudatában, hogy a náci Németország felől milyen veszély fenyegeti a semleges Svájcot.

Erich a rendőrségen tucatjával találkozik olyan zsidókkal, akik az életüket mentve és menedéket remélve érkeznek Svájcba, egészen addig, amíg a hatóságok – egy esetleges német inváziótól félve – le nem állítják az engedélyek kiadását. Az ország utólag ugyanúgy mítoszt gyártott saját semlegességéről, mint ahogy a bűnbánó anyai emlékezet piedesztálra emelte a férfit, aki halála előtt nem sokkal el akarta hagyni őt. Nagy különbség ugyanakkor, hogy Erich Perle valóban mindent kockára tett azzal, hogy segítsen a bajbajutott zsidókon, és nemcsak az állását veszítette el, hanem az egzisztenciáját, a közösség megbecsülését és az önbecsülését is. Az egykori közokirat-hamisítóból csak jóval a halála után lehetett hős, erről a tényről pedig alig pár ember tudott, ám a dolog természetén ez mit sem változtat. Erich Perle ugyanis nem anyagi ellenszolgáltatásért segített a rászorulókon, egyszerűen emberséges volt. Svájc háborús megítélése közel sem ilyen egyöntetű az utókor szemében. Anton apját, az egykori bankárt, Armint a kilencvenes évek végén felzaklatja, amikor „világszerte azzal vádolták a svájci bankokat, hogy a háború alatt aranyat és más kincseket vettek át megőrzésre a náciktól – olyan kincseket, amelyek a haláltáborokba küldött zsidó családoktól származtak –, és ezek a bankok „nem igyekeztek” megkeresni az irdatlan vagyonok jogos örököseit”.

Történet egy fiúról, akinek az anyja egyszer fagylalttölcsérré változott

Egy nem mindennapi gyerekkori barátság lélegzetelállító története, amely kiállja az idő próbáját. Gustav Perle egy svájci kisvárosban nő fel, ahol a II. világháború szörnyűségeiből csak halk visszhang jut el. Egyedüli gyerekként nevelkedik imádott édesanyjával, Emilie-vel, aki meglehetően mogorván bánik vele. Összebarátkozik egy vele egykorú tehetséges és jó eszű zsidó fiúval Anton Zwiebellel, az ígéretes zongoristapalántával.

Treiman regényének mindez azonban legfeljebb érdekes mellékszála, a fókusza ugyanis egyértelműen a két férfi barátságán van: sokáig egymás támaszai, viszont míg Gustav felnőttként látszólag megtalálja helyét egy szálloda élén, addig Antont fojtogatja a kisvárosi közeg és a be nem teljesült álom arról, hogy egyszer elismert zenész lehessen. Tremain prózája finom, már-már lebegő, nem ás igazán a dolgok mélyére: a fájdalom nem hatol igazán a csontig, legfeljebb elzsibbaszt, ez a zsibbadt tétova érzés pedig leginkább Gustavra jellemző. Ő az, aki diszkréten a háttérbe húzódik, amikor azt látja, hogy a barátja új életében nincs már számára hely, és ő az is, aki mindig ott van, ha valakinek – apja Lottie nevű egykori szeretőjének vagy barátja finom kontúrokkal megrajzolt édesanyjának vagy éppen magának Antonnak – segítségre van szüksége. Persze nem hagyja nyugodni a titok, hogy miért és hogyan halt meg az apja, de óhatatlanul eljön az életében a pillanat, amikor közel sem biztos már abban, hogy tudni akarja:

„Eltűnődött, vajon (…) jobb-e, ha az, amit eddig elhallgattak, továbbra is titokban marad, hogy az elme saját történeteket teremtsen meg a múltból, amelyekkel együtt tudunk élni, és amelyek idővel létrehozzák a maguk valóságát, s egyszer csak igazzá válnak”.

Érezhető a regényen, hogy Rose Tremain megnyugvást szánt a hőseinek, ami nem biztos, hogy jót tett a történet lezárásának, miközben regénye pont azt példázza, hogy a barátság mennyire sokféle és sokrétegű lehet, összetevői milyen sokat változhatnak az évek alatt, miközben a lényege mégis ugyanaz marad.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr713344443

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.