Olvass!

KönyvesBlog

A gyermekbántalmazás a lápvidéken a napi rutin része

2017. november 23. Rostás Eni

 A szoba és A visszatérő találkozása

tvittelte A lápkirály lányáról Lucy, az olvasó, Karen Dionne-t pedig senki sem nyűgözte le jobban nála. Pedig a michigani Felső-félsziget lápvidékén felnövő Helena csak első ránézésre hasonlít Emma Donoghue könyvének Jackjére, és a megtörtént eseményeket végigszenvelgő Leonardo DiCaprióra. Dionne egy Hans Christian Andersen mesét  (A Lápkirály leánya) modernizált, történetében a Lápkirályt egy gyermekbántalmazó, áldozatát, a királykisasszonyt pedig egy tizennégy évesen elrabolt kislány alakítja.

banner_seney1.jpg

Helena a Seney Nemzeti Vadvédelmi Terület közelében él férjével és két kislányukkal, „a saját maga által felépített tanúvédelmi programban”. Házi készítésű lekvárokkal és dzsemekkel kereskedik, és a vadont nem csak David Attenborough vagy Bear Grylls műsoraiból ismeri. Fogságban született, a lápvidéken nőtt fel, elektromosság, vezetékes víz,  barátok nélkül, és tizenkét éves koráig egyáltalán nem tapasztalta meg a civilizációt. Anyja tizennégy éves volt, amikor egy Jacob nevű férfi elrabolta, majd folyamatosan bántalmazta és erőszakolta, és tizenhat, amikor a semmi közepén álló kunyhóban megszülte a lányát, mindenfajta orvosi segítség vagy csecsemőgondozási ismeret nélkül. Szabadulásuk után, amelyről - csakúgy, mint Helena gyermekéveiről - flashbackekből értesülünk, a férfi börtönbe kerül, lánya pedig lassan teljesen elzárja magában a múltját. A múltelzárás olyan tökéletesen sikerül, hogy még a férje is csak akkor szerez tudomást az első éveiről, amikor a rádió bemondja, hogy a Lápkirályként emlegetett férfi megszökött. Ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthet: Helenának meg kell találnia az apját, lehetőleg még azelőtt, hogy bekopogtatna a házuk ajtaján, és megpróbálná visszaszerezni, ami az övé. A lányát.

Karen Dionne: A lápkirály lánya

Fordította: Ballai Mária, Agave, 2017, 272 oldal, 3280 HUF

 

A lápkirály lányában tartalmilag nem sok innovációt találni (bántalmazó és bántalmazott találkozása a múlt sebeinek feltépésével), Dionne regénye mégis kiemelkedik az idei év magyarra (is) lefordított thrillerterméséből. Leginkább azért, mert hiteles. A szerző nemcsak azért ismeri olyan jól a történet hátteréül választott területet, mert néhányszor kirándult arrafelé, hanem mert a hetvenes évek közepén a férjével úgy döntöttek, maguk mögött hagyják Detroitot, majd fogták a hathetes lányukat és a Felső-félsziget lápvidékére költöztek.

How we survived for three years in the American wilderness

In 1974, Karen Dionne moved to the American wilderness with her husband and their six-week-old daughter in the pursuit of seclusion and self-sufficiency. And what they learned challenged all their preconceptions... I am sitting in a rocking chair wedged inside a cramped canvas tent, nursing my six-week-old daughter.

Egy ilyen döntés miatt 2017-ben vagy piedesztálra emelnék, vagy rommá trollkodnák és halálos fenyegetéssel bombáznák őket az olvasók, de a vissza a természetbe jegyében telt hetvenes években ebben nem volt semmi szokatlan. Dionne How we survived for three years in the American wilderness című cikkében írta meg az élményeit, a sátorban töltött éjszakákat, a vödörben mosott pelenkákat és az építkezést, megerősítve, hogy a regényben olvasható ismeretanyagot tapasztalati úton szívta magába.  

A következő órát a parton töltjük, együtt ücsörgünk a meleg kavicsokon. Épp jön az egyik őrlőfoga, ezért megmosok neki a vízben egy fadarabot, hogy ennek rágcsálásával enyhítse a kellemetlen érzést. (8.o.)

 

Amikor valaki olyan vidéken nő fel, mint én, a vidék mondja meg neki, mit kell tenni és mikor. Gyerekkoromban nem volt óránk. Nem lett volna értelme. Épp úgy ráhangolódtunk a környezetünkre, mint ahogy a madarakat, a bogarakat és a többi állatot is ugyanaz a cirkadián ritmus vezérli. Az emlékeim az évszakokhoz kapcsolódnak. Nem mindig emlékszem, hány éves voltam, amikor megtörtént egy bizonyos esemény, de tudom, hogy az évnek melyik szakában került rá sor. (8. o.)

Bár a kötetben akad néhány ígéretes mellékszereplő, például Helena mindenből kihagyott férje, vagy a nagyszülei, akiknek azonnal dollárjelek csillognak a szemükben, amikor megtudják, hogy visszakapták a lányukat és az unokájukat, kizárólag a flashbackekben tetten érhető bármilyen fejlődés- vagy visszafejlődéstörténet. Dionne az E/3. személytelensége helyett Helenát választotta narrátorának, ezzel a narrációs húzással pedig átirányította a reflektorfényt a Lápkirály elsőgenerációs áldozatáról (ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről), vagyis Helena anyjáról a második generációs áldozatra, vagyis a Lápkirály és a királykisasszony gyermekére. Az anya szenvedéseiről a gyermek Helena megfigyeléseiből értesülünk, ám a látottakat csak a felnőtt Helena képes értelmezni.

Most már tudom, hogy anyám azért bánt velem közönyösen, mert soha nem alakult ki köztünk igazi kötődés. Túl fiatalon szült, túlságosan beteg volt a születésemet követő napokban, túlságosan félt, és túl magányos volt. Magába zuhant, mert nem tudta elviselni a saját fájdalmait és a létezésem nyomorúságát. Amikor hasonló körülmények között jön világra egy gyerek, vannak esetek, amikor ő ad értelmet az anya életének. Az én esetemben nem így történt. Még jó, hogy apámra számíthattam. (29.o.)

 

Apám mindig is fájlalta, hogy anyám nem tud sütni-főzni, de engem nem zavart. (…) Visszanézve könnyűszerrel megállapítható, hogy ha apám egy kicsit idősebb gyereket rabol el, akkor nem kell szembenéznie ezzel a problémával, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntését? Ahogy a szólás tartja, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. (42.o.)

A flashbackekben Helena részletesen elmeséli, hogyan telt a gyerekkorra, milyen volt a viszonya a szüleivel, és mikor jött rá, hogy életmódjuk nem nevezhető normálisnak - vagyis mikor vált felnőtté. Felnőtté válásának nem az igazsággal való szembesülés az egyetlen állomása, ám a változás katalizátora minden esetben a külvilág: a család, aki elől az apjával rejtőzködött, a hószános férfi, aki rosszkor volt rossz helyen. Közhely, hogy egy jó thrillerben semmi sem fekete és fehér, és még a legrosszabb fiúknak is van emberi oldaluk, de Dionne még ezt a közhelyet is a saját hasznára fordítja. Helena, csakúgy, mint A szoba Jackje, azt hiszi, hogy az életében semmi szokatlan nincs („Nem hiányozhatott az, amit soha nem ismertem”), bár azt nem gondolja, hogy a világ csak a televízióban létezik. Egyrészt, mert sosem látott olyat, másrészt mert az apja sikeresen használta a mi-ők narratívát, és elhitette vele, hogy „mivel ő őslakos amerikai, nem vonatkoznak rá a fehérek szabályai”.

Lehet-e boldog egy rabságban született gyerek?

Helena Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. A rádióadást megszakító rendkívüli hírek után azonban rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete...

Dionne tökéletesen kapta el mind a gyermek, mind a felnőtt Helena hangját. A gyermek Helena sokáig nem szörnyetegként látja a Lápkirályt, aki elrabolta és tönkretette az anyját, számára a férfi csak egy szigorú apa, sőt, példakép, aki olyan csodákra tanította meg, mint a vadászat vagy a horgászat. A Lápkirály figurája ugyanakkor elég elnagyolt, azon túl, hogy egy agresszív, magának való ember, semmit nem tudunk meg róla, nem ismerjük a múltját és a motivációiról is csak találgatni tudunk. A valósághoz talán azzal járunk a legközelebb, ha Helenát a láp leendő asszonyaként kezeljük, mert bár a férfi szexuálisan sosem bántalmazta, már egészen kicsi korától arra készítette fel, hogyan kell egy egész életet leélni a vadonban.

A külvilág csak néhány régi National Geographic, és egy Robert Frost-kötet képében szivárog be a kislány életébe, aki feltétel nélkül elfogadja az apját. A gyermekbántalmazás fogalmával sincs tisztában, mert az neki épp úgy a napi rutin része, mint a vízhordás, vagy kedvenc játéka, az embervadászat, amelynek "a lassúság a titka". A legmegerőltetőbb mégis a felnőtt Helena gondolatait olvasni, aki még a teljes történet birtokában is ambivalensen viszonyul a férfihez, és a lelke mélyén örökké apuci kicsi tomboy-a maradt.

Tudom, hogy amit anyámmal tett, azt nem lett volna szabad. És megbocsáthatatlan az is, hogy megölt két őrt, hogy kiszabaduljon a börtönből. De egy részem örül annak, hogy szabad. Ez a rész azonban nem nagyobb az egyetlen szál sás egyetlen virágán fellelhető virágpor egyetlen szemcséjénél, és ez az a részem, amelyik örökre megmarad az apját istenítő copfos kislánynak. (17.o.)

A lápkirály lánya műfajilag thriller, ám épp a kötelező thrillerelemeknél billeg a leginkább. A suspense-t szinte teljesen nélkülözi, és a hosszú felvezetéshez képest összecsapottnak hat a végső találkozás, ha úgy tetszik, a bosszú is. Ha azonban unorthodox családregényként, egy erőszakkal összekovácsolt és összetartott család regényeként, vagy lélektani drámaként, egy gyerek- és felnőttkor határán ragadt fiatal nő történeteként olvassuk, akkor feltárulnak előttünk mindazok a rétegek, amelyek nem férnek bele A szoba és A visszatérő sablonos találkozásába a michigani Felső-félsziget lápvidékén.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8713346487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.