Olvass!

KönyvesBlog

Halasi Zoltán: Gyász, angyallal

2017. november 30. Rostás Eni

aranykor_alaplogo.png

200 éve született Arany János. A bicentárium alkalmából megkértünk öt költőt, hogy válasszanak egy-egy verset az életműből, írják meg, szerintük miért aktuális, és próbáljanak meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kortárs-e, és ha igen, mitől kortárs Arany. Volt, aki a családi emlékek, és olyan is, aki a műfordítás felől közelített a kérdéshez. Babiczky Tibor és Ferencz Mónika után Halasi Zoltán válaszát olvashatjátok.

Emlények

I.

Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
Majd, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.

II.

Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
Hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!

(1851-ből.)

III.

De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

(1851-1855)

Nem éppen aktuális vers. Vert szabadságharc, elvesztett barát. Hol vagyunk mi ettől? Mi aktualitás lehet egy epitáfium-kísérletben, amely nem talál magának sírkövet, amire rávéshető volna? Így aztán marad a dolgozószobai triptichon arról, hogy a gyászmunka nem végezhető el. Ez a Bach-korszak, a represszió, a depresszió kora.

Már a cím is menthetetlenül avitt. Ráadásul a nyelvújításkori emlény szóban ott az „ömleny”. Brrr! Emlékkönyv-líra. Szinte minden kelléke közhely: van benne „elhunyt”, „síri fa”, „csalóka fény”, van „csendes rög”, „szent hevülés”, „forró homlok”, „láthatlan kéz”. Mi ez a fűzfaság? Mi, ha nem elrettentő példa?

Igen ám, de. Mozart talán nem közhelyes? És Schumann Gyermekjelenetekje az Álmodozással az élen? Utóbbi szinte kortárs darab, 1838-as keltezésű. És szintén ciklus, bár jóval hosszabb, mint az Emlények. Itt is, ott is kisformák, rövid, lírai szerkezetek. Bensőségesség, naivitás, visszafogott pátosz. A párhuzam ezzel véget is ér. Mert Schumann témái a Szegény kisgyermek panaszaival érintkeznek, nem Aranyéval. Kosztolányi formája viszont már szecessziós, szemben a biedermeieresen induló Arany-verssel. Biedermeier? Még ez is? Vitrinbe való nipplíra?

Csakhogy. Nincs az a Bach-kori vagy bármikori magyar vitrin, amibe a vers megszólítottja beleférne. A vers megszólítottja az első két „emlény” születésekor ég és föld között lebeg, nincs nyughelye, hacsak a segesvári tömegsír nem az. Mindenfélét rebesgetnek róla. Hogy bujdosik, hogy itt látták, hogy ott látták. Arany ambivalens: Szendrey Júliát megrója, amiért túl „korán” megy férjhez, holott maga is már csak visszatérő léleknek láttatja költőtársát ekkori verseiben. Név nélkül utal rá mindig, mint a hozzá legközelebb állóra.

Az első „emlény” (emléktárgy, szuvenír) sztereotip módon, de sallangmentesen jeleníti meg ezt a közvetlen viszonyt, abban is a gyötrelmes bizonytalanságot: mert mi van, ha Petőfi mégis él. Élőhöz nem írhatunk gyászverset, élőtől nem búcsúzhatunk! Gondoljuk meg: Petőfit – noha szellemével akkor már kapcsolatba léptek a spiritiszták – nem lehetett, mert nem volt kit eltemetni! Az ötsoros strófák harmadik-negyedik párrímes sora ezt a kétes helyzetet érzékelteti a tempó lassításával.

Ugyanilyen formában íródik a második rész („Behantozatlan áll”), igaz, itt a közéleti költő szól, Antigoné példáját emlegetve: ennek a tíz sornak a jeltelen sírokat gyártó Kádár-korban nőtt meg a jelentéshorizontja. Iskolás koromban többször szavaltam a verset, akkoriban fogalmam sem volt róla, miért adta a kezembe épp ezt a magyartanárnőm. Lehetett rá oka.

A harmadik rész mintha nekrológnak indulna: epigrammaszerű kétsorosai, retorikus karakterrajza a lángelméről erre vall, a hatodik szakasz vége pedig mintha zárlat volna, a gyászmunka véget érte. De aztán ismét személyesbe fordul át a vers, a jelenés mintegy a szerző kezét fogja alkotás közben („Ez itt övé: a szín erős.”). Petőfi súg és vezet: mint Rembrandt rézkarcain az angyal.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2913400201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.