Olvass!

KönyvesBlog

Saját félelmeinkkel szembesít az essexi kígyó

2017. november 30. Kiss Orsi

Értelem és érzelem címmel legutóbb Jane Austennek sikerült nagyot gurítania, ezért se csodálkozzunk nagyon, hogy Sarah Perry nem az Ész és hit címet adta második regényének, helyette a sokkal borzongatóbb és szexibb Az essexi kígyót választotta. Pedig ha lehántjuk a falusiakat riogató sárkánykígyó legendáját, akkor tulajdonképpen nem kapunk mást, mint egy biztos kézzel felvázolt álviktoriánus regényt, melyben a racionalitás csap össze a természetfelettiekben való hittel, hőse pedig egy olyan egyedülálló asszony, aki a 19. század kereteit kitolva keresi saját boldogulását, de a külsőségektől eltekintve élhetne akár a 21. században is.

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21. Század Kiadó, 2017, 3990 HUF

 

„Mióta újév reggelén fölfedezték a vízbe fúlt tetemet a Blackwater iszapján – mezítelen volt, a feje csaknem száznyolcvan fokban kitekeredve, tágra meredt szemében rettegés ült –, az Essexi Kígyó azóta megszűnt közönséges mumus lenni, s már az utcákon lopakodott.” A kígyót igazán nem látta senki (pontosabban, aki látni vélte, vagy hullarészeg volt, vagy nem beszámítható), de „a Baj” mégis radikálisan átszabja az essexi lápvidéken élők mindennapjait. A gyerekeket például nem kell többé noszogatni, hogy érjenek haza sötétedés előtt, és a felnőttek közül is, aki teheti, messzire elkerüli a vízpartot. Ennél is fontosabb viszont, hogy bármi baj, probléma vagy elsőre megmagyarázhatatlan dolog, netán hirtelen haláleset történik a környéken, arról a közmegegyezés szerint egészen biztosan a kígyó tehet. A hívek szerint eljött az ítélet és a megítéltetés ideje, nem csoda, ha egyre többen keresik fel az aldwinteri William Ransome istentiszteleteit. A falusiak babonás félelmével szemben a tiszteletes maga a megtestesült ráció és józan ész (igaz, a templom régi fapadjáról azért saját kezűleg vési le a faragott kígyót), az ő ellenpontja viszont a környékre vetődő és fosszíliák után kutató gazdag és öntudatos özvegy, Cora Seagrave.

„A Furcsa hírek Essexből, a henham-on-the-mountbeli falusiakat az Essexi Kígyó feltűnésére figyelmeztető pamflet valós. A British Libraryben megtekinthető mind az 1669-es eredetije, mind pedig Miller Christy 1885-ös fakszimile kiadása” – írja a kötet végi jegyzeteiben a szerző (kép forrása)

Cora csak ránézésre egy austeni hősnő, mert vágyai és tettei alapján simán élhetne akár a 21. században is. Bántalmazó, boldogtalan párkapcsolatának csak férje idő alatti halála vet véget, ennek viszont nemcsak szabadságát köszönheti, hanem egy briliáns sebész, Luke Garrett barátságát és rajongását is (fun fact: aki szakmailag nem mellesleg a magyar Semmelweis Ignácért lelkesedik). A saját belső békéjét kutató Cora autista fiával és annak nevelőnőjével érkezik a lápvidékre: nagy sétákat tesz, ammoniteszeket gyűjt és reménykedik benne, hogy megláthatja a hírhedt kígyót, közben meg egyre közelebbi barátságba kerül a tiszteletessel. Egy furcsa, barátságokkal, testi vonzalommal, babonával, ragaszkodással, társasági etikettel, elhallgatásokkal teli kapcsolati háló bomlik ki a szemünk előtt, és ahogy haladunk a könyvben, válik egyre világosabbá, hogy Perrynél a kígyó nem más, mint alibi, amivel elsőre berántja az olvasót, de a szárnyas szörny helyett igazából semmi másról nem akar mesélni, mint az emberekről és egymás közötti viszonyaikról. A suspense persze végig megmarad, de nem ez a regény fő erénye, ennél sokkal fontosabbak azok a rétegek, melyeket Perry a szereplői révén egymásra rakosgat. Az essexi kígyó ugyanis alapvetően számol le azzal a viktoriánus képpel, amely az olvasóban élhet, és mutatja be, milyen sok közös vonása lehetett a mával.

Essexben újra felbukkant a lápvidéken garázdálkodó mitikus szörny

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó és emberéleteket követelő mitikus szörny, az essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Sarah Perry: Az essexi kígyó Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21.

A városi fejlesztések, az orvosi felfedezések, a női egyenjogúság kivívása a regényben ugyanakkor éles ellentétben áll azzal a középkori hiedelemvilággal (a folyóból kikelő kígyóval, a patkóktól roskadozó Árulók Tölgyfájával, a vízpart melletti bűbájoskodással), amely a cselekmény egyik legfőbb gyújtózsinórja. Perry viszont láthatólag nem hisz az egyrészt-másrészt elvében, és ügyesen elkerüli azokat a csapdákat, melyek babonás falusiakra és felvilágosult városiakra osztanák a szereplőit. Akik önmagukban is többdimenziósak, hiszen esendőek, tele hibákkal és fájdalmakkal. A szimbólumok is sokrétűek, de nem nyomják agyon a regényt, mely egyértelműen hitet tesz amellett, hogy az emberi természet közel sem változik olyan gyorsan, mint az a társadalmilag és technológiailag mozgásban lévő közeg, amelyben élünk, és, bármilyen furcsán hangzik is, ilyen értelemben a tizenkilencedik század sokkal közelebb van hozzánk, mint azt valaha hittük volna. Mindenféle kígyótól függetlenül.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5913403375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.