Olvass!

KönyvesBlog

Az angol foci utolsó fenegyereke segít túlélni az öltözők kegyetlen világát

2017. december 01. .konyvesblog.

id22-300710.JPG

Joey Barton a Manchester City játékosaként a válogatottságig vitte, majd meghatározó tagja lett a Premier League-be feljutó Newcastle Unitednek, QPR-nak és Burnleynek. Az Olympique Marseille-jel BL-főtáblára jutott, és nagy tervekkel igazolt a skót Rangersbe. Az első labdarúgó, aki igazán kihasználta a közösségi média erejét, és akinek szókimondó stílusáért, tartalmas meglátásaiért rengetegen rajonganak szerte a világon.

Tudom, mit gondolhatnak most egyesek. Újra ott vagyok, ahová tartozom. A rácsok mögött. Bűnöző, egy Neander-völgyi, egy folt a társadalom makulátlan szőttesén. Én vagyok Az Ember Aki Szégyent Hozott A Futballra. Gondoljátok át még egyszer.

Joey Barton, Michael Calvin: Semmi duma

Fordította: Beke Ádám, Cser Kiadó, 2017, 274 oldal, 3995 HUF

 

A Semmi duma az angol futball egyik legizgalmasabb alakjának története. A börtönviselt Joey Barton nem fogja vissza magát, és tökéletes túlélési útmutatót ad az öltözők kegyetlen világához. A könyv 2017-ben elnyerte a legjobb önéletrajzi könyvnek járó brit Cross Sports-díjat. 

Olvass bele a könyvbe:

Tizenegyedik fejezet – Bentről nézve

Ha lettek is volna illúzióim arról, hogy a közvélemény hisz-e benne, hogy végre jó útra térhetek, ezeket végleg eloszlatta a börtön előtt várakozó fotósok tömege. Mivel a bírói rendelet szerint hat óránk volt eljutni Southamptonba, a Kay család otthonába, alig öt percem maradt, hogy váltsak pár szót apámmal, és összeszedjem pár holmimat a szobámból.

Az autóút megható hangulatban telt. Megvolt a kellő ideje és helye az őszinteségnek, az alázatnak és a rég esedékes hálának. Bocsánatot kértem az eltévelyedésemért, és mindenféle szégyen vagy túlzás nélkül elmondtam Pete-nek, hogy neki köszönhetem az életemet. Ez megalapozta a következő öt hónap mélyenszántó beszélgetéseinek hangulatát, miközben fokozatosan jogi engedményeket kaptam, hogy dolgozhassak az új életemen.

Georgiának minden joga meglett volna, hogy soha többet ne akarjon velem szóba állni, mégis meglátogatott Southamptonban. A kapcsolatunk még jobban elmélyült, pedig akár zátonyra is futhatott volna. Az ő megértő viselkedése is az újjászületésem egyik forrása volt. A rendőrök már nem bíztak bennem ennyire: rendszeresen felbukkantak a Sporting Chance klinikán, hogy ellenőrizzék a haladásom.

Újabb két hét telt el, mire sikerült meggyőzni a bírót, hogy fizikailag és pszichológiailag is szükségem van rá, hogy visszatérjek a futballhoz. A Newcastle tulaja, Mike Ashley felajánlotta, hogy helikopterrel szállítsanak edzésre és vissza, hiszen a szabadlábra helyezési rendelet továbbra is érvényben volt, így este hétre vissza kellett térnem Pete-hez az ország másik végébe. Igazán nagylelkű gesztusnak tűnt, de csak addig, amíg kézhez nem kaptam a számlát, amitől rögtön elkerekedett a szemem.

Nem sokkal a feltételes szabadlábra helyezésem után Ashley menesztette Allerdyce-t. Az utód, Kevin Keegan személye a Manchester Citynél átélt viharos éveink után elég vészjóslónak tűnt. Ő volt a Messiás, én meg a tékozló fiú. Gyorsan félre is hívott, és közölte, hogy tiszta lappal indulok nála, feltéve, hogy leállok a piálással.

Eltökéltem magam, hogy tiszta maradok, és ezért nap mint nap tenni fogok.

A következő engedmény értelmében már Newcastle-ben maradhattam éjszakára is. A Pete-nek előírt kötelességek is enyhültek, már elég volt heti egy napot együtt töltenünk, feltéve, hogy a klub által kijelölt biztonsági őr társaságában maradtam. Big Dave-et, aki így állandó társam lett, a Dzsungel könyve medvéje után Balunak neveztem el. Jó eszű gyerek volt, és nem lehetett megvezetni, de a futballstadionokba továbbra sem mehettem, mert továbbra is ki voltam tiltva az alkoholos italokat is árusító helyekről.

A teljes szabadságom, amelynek fontos része volt, hogy újra játszhassak, nem sokkal ezt követően érkezett el. Keegan tartotta magát az adott szóhoz, és január 29-én, egy keddi napon, az Arsenal elleni idegenbeli meccsen leültetett a kispadra. Amíg a szállodában zajlott a csapatmegbeszélés, nekem a buszon kellett várakoznom, mert a hotelbe a bár miatt nem léphettem be. A stadionban is csak az öltöző, és a pálya volt szabad terület.

Jól elvertek minket, 3–0 oda, de Keegan kiengedte a szellemet a palackból, amikor az 57. percben becserélt engem David Rozehnal helyére. Azt kaptam, amit vártam, és talán meg is érdemeltem: egy emberként pfujolt és szidott az egész stadion. Aki azt gondolta, hogy ezek után majd tojáshéjakon lépdelek, az tévedett. A védjegyemnek számító kemény, de szabályos szerelésemet Nasri piros lapot érdemlően torolta meg, ennek még Keegan is hangot adott a meccs utáni éles kirohanásában.

A legkeményebb kritikusaimnak is el kell ismerniük a mentális erőmet. A hátralévő tizenkét meccsen jól ment a játék, annak ellenére, hogy az ítéletre vártam, ami Damoklész kardjaként lebegett felettem.

A srácok a cancuni, kaliforniai, Maldív-szigeteki, és marbellai nyaralásaikat tervezgették. Az én utazási irodámat úgy hívták, hogy Őfelsége Büntetés-végrehajtási Felügyelője. A következő meccsemre pedig majd a Walton börtön műfüves pályáján, a kábítószeresek csapata ellen került sor.

Az ügyvédem felkészített rá, hogy 12 hónapra számíthatok, így megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak hat hónapra ítéltek, miután bűnösnek vallottam magam a garázdaság és testi sértés vádjában. A bíró, Henry Globe QC, elítélte az „erőszakos és gyáva tettet”, de figyelembe vett két személyes véleményt. Peter Kay hangsúlyozta, hogy elfogadtam „ teljes absztinenciám szükségességét”, míg Kevin Keegan arról biztosította a bíróságot, hogy „jelentős változást tapasztalt” a viselkedésemben.

Három hónappal később jó magaviselettel szabadultam ugyan, de amikor újra beléptem a Walton kapuján, azonnal hatalmába kerített a véglegesség érzése. A négyórás beléptetési folyamat ezúttal sokkal szigorúbb volt. Egy kis műanyag zacskóban megkaptam a tisztálkodási szettemet, majd a börtöndivatnak megfelelő ruhadarabokat: egy alaktalan, szürke nadrágot, egy világoskék pólót és egy sötét pulóvert.

Ismét feltámadt bennem a hiperéberség és folyamatosan pásztáztam a terepet, akár egy mezei nyúl, miközben azon töpreng, hogy elnyargaljon-e a biztonságot nyújtó vackába. Az egyik börtöntiszt az igazgató megbízásából felajánlott egy helyet a börtön legbiztonságosabb szárnyában. Bevallottan azért tett így, mert el akarták kerülni a kedvezőtlen hírverést abban az esetben, ha megtámadnának, megsérülnék, vagy még ennél is rosszabb történne velem.

A börtönigazgató már a futballklub által követelt kompenzáció gondolatától is reszketett, de én elutasítottam az ötletét, mondván, ha a saját biztonságuk érdekében elkülönített pedofilokkal és perverzekkel egy társaságba kerülök, az sem vet rám jó fényt a többi rab szemében. Így inkább azt az alternatívát választottam, hogy a rehabilitációs szárnyban helyezzenek el, ahol közelebb lesz az edzőterem, cserébe rendszeres vérvételre kell járnom.

Nem garantálta semmi a biztonságomat, így könnyű célpontja voltam bárkinek, aki nevet akart magának szerezni. Azt sem tudhattam, hogy reagálnak majd a fekete rabtársaim, ha megtudják, hogy közöm van egy olyan közismert, rasszista célból elkövetett gyilkosság elkövetőihez, mint amilyen Anthony Walker ügye volt. A borotvapengétől a fertőzött fecskendőig minden potenciális fegyver lehetett. Egyedül az ismertségem jelenthetett némi biztonságot.

A Walton olyan volt, mint a régi ismerősök felkutatására kitalált Friends Reunited weboldal St. John’s-változata. Az első két napon alsó hangon egy tucat volt iskolatársammal futottam össze, és apa régi barátai is megtaláltak. Persze olyanok is akadtak, akiket egyáltalán nem akartam volna újra látni. Ilyen volt Kevin Corke, a másodunokatestvérem, aki életfogytot töltött, amiért szíven szúrta Tommy Harrisont egy 18. születésnapi partin Huytonben. Tommy az egyik legjobb barátom, Matthew „Mash” McElhinney unokatestvére volt. Corke tettestársa, Carl Taylor (Anthony Walker gyilkosának, Paul Taylornak a testvére) szintén emberölés miatt ült. Amikor ezek megpróbáltak a közelembe férkőzni, inkább elküldtem őket a búsba.

Egy barátom barátja, Michael Kinney üzemeltette az edzőtermet. Elintézte, hogy bevegyenek a fogvatartottak focicsapatába, amely hetente párszor megmérkőzött az őrökkel és az én szárnyamon lakó, felépülőben lévő függőkből összerakott csapattal. Ezzel legalább néha el tudtam szabadulni a fémmegmunkáló üzemben végzett munkámtól.

Egy másik őr szenvedélyes tollaslabda-játékos volt, és véletlenül megtudta, hogy Knowsleyban U14-es bajnok voltam. Szüksége volt megfelelő edzőpartnerre, így ez a rég elfeledett tehetségem segített hozzá, hogy olyankor is elhagyhassam a cellámat – más néven a kalitkámat, hogy a börtönszlenget használjam –, amikor mindenki másnak bent kellett lennie.

Az első cellatársam a speedfüggő, láncdohányos Chopper volt. Innen egy Billy nevű tag füstmentes cellájába kerültem, miután megfenyegette az addigi társát, hogy ha nem kérvényezi az áthelyezését, rövid úton a börtönkórházba küldi. Hiperaktív csávó volt, de ez nem is csoda, ha belegondolunk, hogy drogdílerek megrövidítése volt a specialitása.

Nem csoda, hogy többször megverték, megégették, megszúrták és meg is lőtték. Jószívű és vicces gyerek volt, a Twist Olivérből ismert Fagin és Arthur Daley keveréke, de hamar kiderült, hogy hajlamos elborulni az agya, amikor nekem kellett lehámoznom egy ártatlan társunkról, akit azért akart péppé verni, mert azt sejtette róla, hogy ő volt az a részeg autós, aki elütött egy hatéves kislányt Liverpoolban. A Merseyside-on nagy felháborodás övezte Demi Leigh Royle halálát. A furgon vezetője, aki éppen csak elkerülte, hogy a kislány anyját, Hannah-t és a babakocsiban lévő kilencéves kishúgát is elcsapja, elmenekült a helyszínről. Kilenc évre ítélték halált okozó közúti veszélyeztetésért.

Billy leplezetlen dühvel olvasta az esetről szóló híradásokat. Azóta gyűlölte az ittas vezetőket, amióta az akkor öt éves húga egy, a házuk előtt történt hasonló baleset következtében megbénult. Billy meg volt győződve róla, hogy a tettes a Waltonba kerül. A vadászat megkezdődött.

Billy saját küldetésének tekintette, hogy személyesen kérdezzen ki minden új érkezőt, aki a mi szárnyunkba került, mígnem egy nap a fülébe jutott, hogy az egyik új fiú sztorija nem stimmel. Végigrongyolt a folyosón, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg a rossz embert találta meg, és rávetette magát a halálra rémült kölyökre, mielőtt még sikerült volna közbelépnem. A srác először nem mert beszélni, de hamar kiderült, hogy valami egészen más, piti bűncselekmény miatt került be.

Billy később megpróbálta kiengesztelni egy tábla csokival. Ez egyébként nem állt távol az unorthodox vállalkozói szellemétől, amit volt szerencsém megismerni, mikor megtanított rá, hogyan fektessem be a heti 7.50 fontos fizetésemet a vasárnapi istentiszteleteken, ahol az illegális üzletek zöme bonyolódott. A pénzből legálisan lehetett cigarettát és csokoládét venni, így ezek lettek a belső fekete gazdaság valutái, amelyekkel drogokat, italokat és DVD-ket vásároltak. Egy csempészett iPhone ára 1500 font körül volt, amit a kinti ismerősök finanszíroztak. Egy találékony rab felfedezte, hogy megnyílt a piac a telefontöltőkre, amiket lopott elektromos csatlakozókból eszkábált össze.

Nekem nem volt szükségem telefonra, mert tudatosan elszigeteltem magam, és nem akartam megkockáztatni, hogy meghosszabbítsák a büntetésem, ha rajtakapnának vele. Előfizettem a Timesra, és jól szórakoztam Billy mendemondáin és a focival kapcsolatos elméletein. Megosztotta velem legfőbb kincsét, a konzervhotdogját is, amelyet a cellában főzött ki, mégpedig úgy, hogy WC-papírral betömködte a mosdókagyló lefolyóját. Az ehetetlen börtönkoszt és a konyhai patkányokról terjedő, hiteles pletykák ellenére azt mondhatom, igazán mennyei kaja volt.

Biztatott, hogy mielőbb találjam meg a helyem a rendszerben, ami sikerült is, miközben a lóversenyek eredményeit böngésztem az újságban. A megvilágosodás akkor jött el, amikor megtudtam, hogy a börtönnek még nincs bukmékere. Kölcsönvettem Billy csokitartalékait, hogy legyen egy kis kezdőtőkém, bebiztosítottam magunkat az eredeti oddsok megváltoztatásával, és egy noteszbe jegyeztem fel a fogadásokat. Kisvártatva mi lettünk a Cadbury World illegális kistestvére.

Kicsit változatossá tettem a dolgot, mikor a nyári osztrák-svájci rendezésű Európa-bajnokságra is kiterjesztettem a kínálatot a bennfentes ismereteimet kihasználva. Nem számított, hogy Anglia nem jutott ki a tornára. Lehetett fogadni első gólszerzőre, lapok számára, gólok idejére és a végeredményre. Amikor a játékosok kezdtek kifogyni az édességtartalékokból, tétként elfogadtunk tisztálkodási szereket, ágyneműt és élelmiszereket is.

A smasszerek idővel persze leleplezték a svindlit, de jóhiszeműek voltak és megbíztak bennünk, hogy nem hagyjuk túlságosan eladósodni a rabokat. Utólag belátom, jobban kellett volna ügyelnem a féltékenység felbukkanására. Nyolc napra eltiltottak a konditerem használatától, miután valaki kiposztolt rólam egy képet a netre, ahogy épp edzek. A lapok gyorsan ráharaptak a sztorira.

Volt kire gyanakodnom, ugyanis láttam valakit mobillal a kezében, de nem akartam senkit bemártani. A nyilvánosság előtt nem festett jól a történet, főleg mivel nem voltam hajlandó együttműködni a kivizsgáló hatósággal. Nyilván ki is adták az ukázt, hogy helyre kell engem tenni egy kicsit. Ennek eredményeként egy hét leforgása alatt kétszer is feltúrták a cellámat, az illegális telefon után kutatva. Tudtam, mi a teendőm: kussoltam, kerültem a konfrontációt, rendet raktam, és mentem tovább.

Hiányoztak a normális hétköznapok apróságai, mint a nagyinál elköltött vasárnapi ebédek, vagy a frissen nyírt gyep illata az edzőpályán, de könnyű volt belátni, hogy miért válik olyan sok elítélt intézményfüggővé. A börtönélet szigorú menetrendje mélyen beivódik az emberbe, a 7:30-as sorakozótól az étkezéseken és az esti 6:45-ös csoportos foglalkozásokon át egészen a nyolc órai takarodóig.

A Waltonban minden szárnynak megvoltak az íratlan szabályai, egyedi figurái, veszélyei és feszültségei. A nézeteltéréseket rendszerint a zuhanyzóban rendezték le. Mégis, ez B kategóriás börtön volt, „21. századi közösségi börtön”, ahogy a bejárat feletti kék tábla hirdette. Azt gondoltam, ide térek majd vissza, miután átszállítottak a manchesteri királyi bíróságra, ahol négy hónap felfüggesztett börtönre ítéltek a Dabo-ügy miatt.

Bár így lett volna. Egy szigorúan őrzött és jóval kevésbé komfortos börtönbe, a Strangewaysbe vittek, mivel ez volt legközelebb az ügyemet tárgyaló bírósághoz. A Manchesterben álló A kategóriás büntetés-végrehajtási intézet hírneve és néhány hírhedt fogoly, mint a Moors-gyilkosságokat

 

6 lábjegyzet: Ian Brady és Myra Hindley 1963 és 1965 között öt 10 és 17 év közötti gyereket gyilkolt meg, ezzel az Egyesült Királyság történetének egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosaiként tartják számon őket.

 

elkövető Ian Brady, vagy a 15 páciensével végző orvos, Harold Shipman személye bőven elég volt, hogy kirázzon tőle a hideg. A Strangeways 1868-ban nyitotta meg kapuit, az 1990-es zavargások során szétverték majd felújították, kirívóan magas az öngyilkosságok aránya, és több mint 200 fogvatartott tölti életfogytiglani büntetését az 1300 fős intézmény kilenc szárnyában.

Az itt élőknek nincs veszítenivalója. A legsúlyosabb bűncselekmények miatt bűnhődők közé kerültem, ahol a magamfajták elleni támadások miatti plusz tíz év nem osztott nem szorzott. Márpedig egy ilyen akcióhoz elég lett volna egy egyszerű borotvapenge vagy az ellopott vaj felforralásával előállított „napalm”. A fogadóbizottság a rácsos ablakokon át egységes rosszindulattal üvöltött felém, ahogy elhaladtam előttük a cellám felé menet.

– Reggelre felnyársallak, Barton.

– Meg leszel bökve.

– Megdöglesz, te féreg!

Azt kérded, be voltam-e szarva? Biztos lehetsz benne, hogy igen. Volt már részem halálos fenyegetésekben, és a józan ész azt diktálta, hogy aki tényleg le akar szúrni, annak nem célravezető bejelentenie a szándékát, de ettől függetlenül ez igazi háborús övezet volt. Minden és mindenki potenciális fenyegetést jelentett. Tudtam, hogy nem hátrálhatok meg, és azt is sejtettem, mivel járna, ha ellenkeznék. Ott és akkor nem tudtam értékelni az iróniát, hogy ugyan a vadságom és az erőszakosságom juttatott oda, mégis ugyanezen képességek jelentették a legjobb védelmet is baj esetén.

Csak egy kis szatyornyi holmit vihettem magammal, és a főszárnyba kerültem, az úgynevezett „tanácstelepre”. Ez volt az igazi dzsungel, ahol a természetes igazságosztás nyers formája volt érvényben. A riasztó szirénája rendszeresen felharsant napközben, amint egy-egy menetrendszerű verekedés után ideiglenesen mindenkit bezavartak a helyére. De ahhoz, hogy megismerhessem új otthonom mindennapjait, először túl kellett élnem életem leghosszabb éjszakáját.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8313407207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.