Olvass!

KönyvesBlog

Dorthe Nors szétrombolja a dán meghittséget

2017. december 07. Rostás Eni

magazine-nors-by-astrid-dalum-2.jpgFotó: Astrid Dalum

Az első dán novella, amit leközölt a New Yorker, a Koppenhága közelében elterülő Damhus-tóról szólt. Pontosabban a tavat gyarmatosító, magányosan bűzlő kócsagokról, és egy teljesen tájidegen bőröndről, amelybe egy feldarabolt nő maradványait zacskózták, hogy kis idő múlva egy gyanútlanul kutyát sétáltató férfi megtalálhassa. A kócsag című novella tökéletesen összefoglalja az egyik legismertebb és legnépszerűbb dán író, Dorthe Nors életművét. Minimalista prózájában az emberi létezés legnyomasztóbb tapasztalatait járja körül, ám meg sem próbálja elhitetni olvasóival, hogy minden megoldódhat. Magyarul két könyve jelent meg, a baljós magánynovellákat egybegyűjtő Karateütés (Park, 2016), és a 2017-ben Nemzetközi Man Booker Díjra jelölt Tükör, index, kuplung, amelyben a negyvenes Sonjának akadnak gondjai a sebességváltással a volán mögött és az életben. Norst emailben kérdeztük a novella megítéléséről, a dán vidék eltűnéséről, és arról, miért veszélyes egy középkorú nő a társadalomra. (Az interjú az őszi Margó előtt készült - a szerk.)

Egy interjúban arról kérdezték, hogyan látja az életművét a dán irodalmi tradíció tekintetében. Azt válaszolta, hogy a formát, amelyben ír, dánnak, ám azt, amiről ír, svédnek tartja. Könyvei a dán minimalizmusban gyökereznek, de mitől válik a tartalmuk speciálisan svéddé?

Nagyon foglalkoztat az egzisztencialista struktúrák vizsgálata, különösen az idővel összefüggésben. Az a mély pszichológiai szerkezeteket körüljáró egzisztencialista hagyomány, amit gyakran megtalálni a svéd irodalomban – például Per Olof Enquistnél, Kerstin Ekmannál, Ingmar Bergmannál. 24 éves koromtól a svéd irodalomra szakosodtam, de dánul írok, és valahogy egyesítenem kell a kétféle hagyományt. Ezért mondom, hogy a szövegeim formája nagyon dán, határozottan minimalista, de közben megpróbálok mélyre merülni a létezésben, ahogy a nagy svéd írók is tették.

A gyermektelen, negyvenes nő mellékszereplő mások életében

Sosem kérdezik, miért tartom fontosnak, hogy olyan emberekről írjak, akik önmaguk elvesztésének határán mozognak - vagy annak a határán, hogy betekintsenek igaz valójukba - írta On the Invisibility of Middle-aged Women című esszéjében Dorthe Nors, majd hozzátette, hogy annál gyakrabban kérdezgetik, miért ír olyan nőkről, akik hozzá hasonlatosak.

Arról is beszélt, hogy vannak bizonyos hangok, amelyek szerint a dán írók nem akarják “bepiszkítani a kezüket” a novellával. A novella tehát lenézett, mellőzött műfajnak számít Dániában?

Az ötvenes, hatvanas években a rövid formát nagyra becsülték Dániában. Aztán a dán folyóiratok nem publikáltak többé novellákat, majd a tradíció, vagy mondhatjuk azt is, hogy “trend”, a Dán Íróakadémia (Forfatterskolen) kezdte elhanyagolni a műfajt.  A legtöbb író pontosan tudja, hogy a novella veszélyes műfaj, mivel nagyon könnyű elbukni benne. Ha viszont sikerül elsajátítani, kiderül, hogy a leggyönyörűbb forma, és az egyik legnehezebb is. Az a benyomásom, hogy a novella megítélése 2014 óta megváltozott Dániában. Az olyan írók, mint Alice Munro és George Saunders szintén sokat tettek a műfaj hírnevének visszaállításáért a világirodalomban.

A Tükör, index, kuplung olvasása közben olyan érzésem volt, mintha Sonja alakjával megteremtette volna a 21. század felesleges emberét. Sonja, csakúgy, mint orosz elődjei, nem találja a helyét a világban, a társadalom számára feleslegesnek tűnik. Bár ez a tapasztalat nagyon egyetemes és genderfüggetlen, On the invisibility of the middle-aged woman című esszéjében mégis arról ír, hogy önt sosem kérdezik arról, miért találja különösen fontosnak, hogy olyan emberekről meséljen, „akik önmaguk elvesztésének határán mozognak - vagy annak a határán, hogy betekintsenek igaz valójukba”.

A Lithubon olvasható esszé két kisregényem, a Minna Needs Rehersal Space és a So Much for That Winter címmel megjelent Days amerikai kiadása kapcsán íródott 2016-ban, és elsősorban a két mű témájára reflektál. Hatalmas problémának találom ugyanakkor az irodalomkritikában, hogy a nők inkább genderközpontú kérdéseket kapnak egzisztencialista kérdések helyett. A hősnőimről kérdeznek, és a “nőiségükről”, nem pedig arról, hogy ezek a szereplők hogyan ábrázolják az emberi létezést. Egy férfiszerző nagyobb valószínűséggel beszélhet úgy a főszereplőjéről - aki elég gyakran maga is férfi -, mintha a könyveiben simán csak az életről írna. Az olyan íróknak, mint én, a nőiességet kell magyarázni, még akkor is, ha a létezés struktúráit vizsgálják. Ezért idegesít annyira, hogy sosem kapom meg az egzisztencialista kérdéseket. Én a genderközpontú kérdéseket kapom.

Az említett esszében azt írja, hogy az a középkorú nő, aki nincs örökké önmagával elfoglalva, vagy nem visel gondot másokra (tehát gyermektelen), nagyon veszélyes és kiszámíthatatlan. Milyen szempontból minősül veszélyesnek? Mennyire komoly probléma az életkor alapú diszkrimináció a dán társadalomban?

Az ilyen nő teljesen antiszociális, az antiszociális emberek pedig mindig veszélyesek azokra, akik hatalmon vannak. A többi országhoz hasonlítva Skandinávia nagyon tudatos a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban. Vannak próbálkozások a nőkkel szembeni igazságtalanságok tudatosítására, de évtizedek strukturális szexizmusát nem lehet máról holnapra eltörölni, úgyhogy még mindig rengeteg a nemi alapú előítélet – és Dániában az életkor alapú is.

Túlélés dán recept szerint

Ha meg akarjuk fejteni a skandináv irodalom népszerűségének titkát, mindenekelőtt az északi írók különleges, sok esetben meglepő látásmódjához kell közelebb férkőznünk. Egy ilyen vállalkozáshoz kiváló alapot nyújthat a nemzetközi viszonylatban az egyik legsikeresebb dán szerzőnek számító Dorthe Nors Karateütés című novelláskötete.

Sonja egy svéd szerző olcsó, belezős krimijeit fordítja dánra. A fordítás a világ egyik legmagányosabb tevékenysége, de úgy érzem, nemcsak azért választotta épp ezt a foglalkozást a hősének, hogy ráerősítsen a magányára, hanem azért is, hogy kifigurázza a skandinávkrimi-robbanást, ami az ausztrál, vagy épp az ázsiai krimi előretörése miatt talán hamarosan lecseng.  

Lecseng? Hol? Mert azonnal indulok! Azért választottam a fordítói munkát Sonja számára, hogy a magányát ábrázoljam, a munkája által ráadásul fény vetül egy nagyon fontos egzisztenciális problémára is: arra, hogy elvesztette a saját hangját. A fordítás legveszélyesebb oldala, hogy az önkifejezés helyett engedélyt adsz arra, hogy egy másik ember hangja élősködjön a saját nyelveden. Ez nem probléma, ha az irodalom, amit fordítasz, jó. Ebben az esetben még a saját hangodat is segíthet tökéletesíteni, ami persze más veszélyekkel jár. Akkor van gond, ha a könyvnek, amit fordítasz, nem sok köze van az egyéni művészethez, hanem elsősorban nyomorúságot terjeszt a világban.

Sonja Ballingból költözött Koppenhágába, de nem találja a helyét a nagyvárosban. Otthon sokat volt egyedül a szabadban, élvezte, hogy elveszhet a kukoricásban, ám a városban nem tudja kezelni a magányt. Vezetni is azért szeretne, mert azt hiszi, visszatalálhat gyermekkora legkedvesebb helyszíneire - ám nincs hová visszamenni, mert az otthona, abban a formában, ahogy otthagyta, többé már nem létezik. Mit gondol,van jövő a dán vidék számára, vagy lassan el fog tűnni, mint Sonja gyermekkorának terei?

A vidék eltűnése egy hatalmas probléma, ami a globalizmussal áll összefüggésben. Az emberek nehezen élnek meg vidéken, mert a munkát elmozdították onnan. Dánia nagyon központosított, a női munkahelyek a nagyobb városokba kerültek át.  A városi lét dominál. Ebben azonban sokan nem érzik jól magukat, és jó lenne, ha adódna lehetőségük arra, hogy más struktúrákban élhessenek, mint amit az utóbbi ötven évben rájuk kényszerítettek. Szerintem van jövő a dán vidék számára. Az emberek újra megtalálják majd a vidéket, de ahhoz, hogy megújuljon és fejlődni tudjon, az ott élőknek meg kell tanulniuk máshogy gondolkodni, és más életmódokat is elismerni, nem csak azt, amihez hozzászoktak, és ami kényelmes nekik.

Mit árul el a hygge köré emelt kultusz a dán emberekről? A prózája, különösen, ami a Karateütés nyugtalanító történeteit illeti, mintha egyfajta antihyggét sugároznának.

Egy egész tanulmányban tudnám taglalni a hygge-t a kívülállóknak. A hygge nem hamis. Ez egy társadalmi kontrollmechanizmus, és az, ami a kívülállók látnak belőle, csak a felszín. Ezt most nem kezdem el magyarázni, de azzal egyetértek, hogy van egy nagy adag antihygge a munkáimban. Talán ezt jelenti a svéd tartalom.  

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2017/4. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4313449915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.