Olvass!

KönyvesBlog

Gerlóczy Márton: A nők szerencsétlensége a választás szabadságának hiányában áll

2018. január 05. .konyvesblog.

gerloczy-1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Gerlóczy Márton szeptemberben megjelent regénye, az Altató, mind tematikájában, mind stilárisan egyértelműen más rétegeket mozgat, mint korábbi munkái. Az Altató családregény, amit Gerlóczy a több generációra visszamenőleg megőrzött memoárok, naplók, levelek anyagából írt meg, és ami elsősorban nagyanyja, Jékely Márta életén keresztül meséli el a család és főként a nőtagok hányattatott sorsát, egészen a XIX. századig visszanyúlva. Az Altató elbeszélője a Jékely Márta életének legtragikusabb veszteségét megtestesítő, négyévesen elhunyt lánya, Mikecs Anna, aki kicsi árnyékként suhan téren és időn át, megfigyel, értelmez és érzékenyen számol be mindarról, amit tapasztal. Gerlóczyval a regény keletkezésének nehézségeiről és az érintettekkel kapcsolatos személyes élményeiről, képéről beszélgettünk.

Ha jól tudom, hét évnyi munkád van az Altatóban és rengeteg időt töltöttél az anyagok összegyűjtésével. Hogyan fogtál neki?

Nagymamám az emlékiratait a ‘70-es évek elején kezdte el írni. A második mondata ez volt: „Véletlenül sok fényképem megmaradt a múltból” – rengeteg fotóról van szó, amik teljesen nyilvánvalóan nem véletlenül maradtak meg. Amikor leült, mivel képzőművész volt, a képek segítségével fogott az emlékezéshez, ezek alapján kezdte megírni az életét. Előtte nem írt naplót, de szerencsére a családi levelezés egy jelentős része és naplók is előkerültek a szentgyörgypusztai házból a halála után.

Gerlóczy Márton: Mikecs Anna - Altató

Scolar, 2017, 448 oldal, 3950 HUF

 

Az én elképzelésem természetesen az, hogy ezeket a dokumentumokat annak idején azért rakták el rendszerezve, hogy valaki kezdjen velük valamit, a családnak ezen a mellékágán pedig én vagyok az, aki rendszerezni szokott és tud szövegeket, én vettem magamhoz ezeket az anyagokat. Ezek az emlékiratok szerintem segélykiáltások is. Gyűjtöttem, rendszereztem, begépeltem a szövegeket. Az elején az volt a tervem, hogy minden levelet beírok, fél évet eltöltöttem például azzal, hogy beírtam az anyám és a nagymamám levelezését a 80-as évekből, amiből végül egy sor sem került be a regénybe. Rájöttem, hogy nincs ennyi időm. A naplókat is digitalizálni kellett. Ez a kézzel írott szövegek esetében nem éppen egyszerű munka, fárasztó és időigényes. Nagyanyám a naplóját ’74 és ’78 között írta. Egy darabig memoár, aztán elér a jelenéig és naplóként folytatódik. Ott ér véget, ahol az első unoka születik.

Érezhető stiláris váltás a regényszövegben.

Egészen más korszakok, más vidékek nyelvei találkoznak itt, de sokkal nagyobb különbségek voltak: a nagymamám szövegét fel kellett húzni-dagasztani, a dédnagyanyámét pedig egyszerűsíteni-gyomlálni, különösen a rengeteg szereplőt és helyszínt, hogy gördülékenyebb és befogadhatóbb legyen – bár a regény alapján tűnhet úgy, mintha fordítva lenne. A regény terjedelmének nagyanyám és dédanyám naplói, levelei több, mint a tízszeresét tennék ki.

Könyves Magazin 2017/4.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Ahhoz képest, amit ők leírtak, derültek ki elhallgatott részletek? Márta mennyire volt alapos a saját múltjával szemben?

Nem volt annyira alapos, de nem hallgatott el dolgokat. Nem úgy, mint dédanyám – ő inkább nem írta meg vagy kiszínezte, eltitkolta a dolgokat. A neveket, helyszíneket ellenőriznem kellett, különösen a nagymamám esetében, aki – mint kiderült – rengeteg mindenre rosszul, pontatlanul emlékezett. Ezt a munkát a végére hagytam, a szerkesztőmmel, Veres Máriával hónapokat töltöttünk el azzal, hogy ne maradjon benne ilyesféle hiba, de természetesen maradt, egyet már kiszúrtam, Bánffy Miklós egy helyen Bánffy Györgyként, az apjaként szerepel. Örülnék, ha ez lenne az egyetlen hiba, ezt még túléljük, túléli a Bánffy család is. De a legnagyobb probléma az volt, hogy a regény szempontjából kulcsfontosságú eseményeket nagymamám pár mondattal intézte el, mert túl fájdalmas volt számára az emlékezés. Ott kénytelen voltam fikciós eszközökhöz nyúlni, ami jelen esetben azt jelenti, hogy más forrásokból építettem fel, mi hogyan történt. Ilyen például az első férje, Mikecs László halála. Nagymamám naplójában ez mindössze pár mondat.

A családod múltjának közreadását nem tartottad problémásnak?

Áprily Lajos az emlékiratait magának, a családnak írta. Nem tiltotta meg ugyan, hogy felhasználják, de ő nem akarta kiadni és nem rendelkezett a sorsáról. Reményik Sándor és Áprily levelezését tavaly kiadták, nem valószínű, hogy sokan olvasnák. Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mindannyian meghalunk, aztán jönnek a leszármazottak és nem tudnak rólunk semmit, vagy rengeteget kell kutatniuk a családi levéltárban, ha egyáltalán van olyan. Ezzel a regénnyel én ezt a munkát megspóroltam a családomnak.

gerloczy-2.jpg
És azt, hogy a még élő családtagokról írsz?

Az élő családtagok is meghalnak egyszer. A regény szereplőinek legfeljebb tíz százaléka él ma. Anyám beletartozik, de neki, remélem, gondolom, tudom, sokkal fontosabb az, hogy az unokái el tudják majd olvasni a család történetét. A neveket nem változtattam meg, mert ha egyet megváltoztatnék, mindent meg kellene változtatnom. Aki ismeri a családot, annak érdekes a regény dokumentumjellege, aki viszont nem, az egy családregényt olvas majd.

Az Altató egyáltalán nem hasonlítható az eddigi regényeidhez – érezhetően háttérbe szorítottad magad. Miért?

Egyrészt, ezzel a témával még szeretnék foglalkozni, de az már teljesen más hangon, az én hangomon fog megszólalni, mert abban már személyesen is érintett vagyok. Nem véletlenül ott ér véget a regény, amikor az első unoka megszületik. Az Altató a nőkről szól, de ahol véget ér, onnantól az apák kálváriája kezdődik, azzal pedig nekem van dolgom. Személyes ügyem volt ennek a könyvnek a megírása, a nagyanyám nagyon fontos személy az életemben.

Olyan nőkről szól ez a regény, akik egész életükben háttérbe voltak szorítva. Tisztelem őket, és épp ezért csak végrehajtóként vagyok jelen, nem költözöm be a személyiségemmel a gondolataikba, nincs ott keresnivalója senki másnak. Olyan ez, mint egy megbízás, mintha egy zsánerfilmekben utazó rendezőt megbíznának egy dokumentumfilm elkészítésével. A megbízó pedig én magam voltam. Ennek a regényeimhez nincs köze, ahhoz van köze, hogy regényeket írok. A gyűjtésen, rendszerezésen, szerkesztésen, stilizáláson túl nagy feladat várt rám: regényt kellett kerekítenem az alapanyagból, össze kellett hoznom a generációkat egy nagy közös torra. A regény első mondata így hangzik: „Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék.” – ez egy Áprily-versből származik, az Annának hívták címűből, ami segített lefektetni az elbeszélő, a történetet bejáró kicsi árnyék mozgásának törvényeit, szabályait.

Voltak különböző szövegverziók. A „kicsi árnyék” csak tavaly decemberben került elő. Előtte sokkal egyszerűbb elbeszélői struktúra alapján épült fel a regény: időrendben követte Mártát és a többieket a gyermekkorukon, fiatalkorukon, asszonykorukon át. Halmazok voltak elbeszélő nélkül. Azt is meg kellett találni, de én nyilvánvalóan nem lehettem az, mert akkor elszabadulok és átveszem az irányítást. Örültem, amikor végre megtaláltam az árnyékot, mert a regény szereplői közül senki nem felelhet meg annak az elvárásnak, hogy bejárhasson százötven évet. Az árnyék viszont oda megy, ahová csak akar. De újra kellett miatta szerkeszteni, illetve létre kellett hozni egy új regényt.

gerloczy-3.jpgA regény szereplői nagyon ritkán politizálnak és foglalnak állást a történelemmel kapcsolatban, pedig a második világháborútól kezdve az egész család nehéz helyzetbe került.

Dédanyám például ’56-ról részletes naplót vezetett egy kis füzetben. Naponta írt arról, hogy mi történik, és még abban sincs állásfoglalás, azon túl, hogy valami jobb világ eljövetelét várják. Nagymamám ’44 áprilisában feljött Kolozsvárról, ahol ’44 májusában szedték össze a zsidókat. Magyarországon pedig Szentgyörgypusztán élt, a völgyben, és egyszerűen fogalma sem volt az egészről. A könyvben a barátnője, akivel együtt járt gimnáziumba, mondta el, hogy mi történik Budapesten, de azt hiszem, el sem hitte, hogy ilyesmi lehetséges.

Érdekes egyébként, ahogy a családunk történetében sokan próbálták megtalálni a maguk identitását. Volt, aki egy időben azt mondta, hogy a Jékely feltehetőleg Jekl, és lengyel zsidó ága a családunknak. Dédapám – aki ilyen szempontból egyáltalán nem volt álmodozó –, pedig azt írta a naplójában, elképzelhető, hogy a Jekely valójában Zekel, ami pedig székely eredetű. Parajdon nőtt fel a székelyek közt, de anyja, apja német volt, a brassói Fekete templom iratai közt az 1400-as évekig visszamenőleg találtam Jekeleket. Lajos szülei azért költöztek Parajdra, mert az apja, aki a brassói gyufagyár könyvelője volt, sikkasztott. Ezt Lajos nagyon szégyellte, de ne feledjük, ha a sikkasztás nem történik meg, akkor egy éves korától nem a parajdi székelyek közt nő fel, leszármazottai pedig valahol Németországban élnének, mert őket Ceaușescu eladta. Azaz, tulajdonképpen emiatt lett magyar.

Az Altatóban Lajos azt mondja lányának, Mártának: „A mi családunkban a nőknek mindig szerencsétlen sorsa volt.” Mintha törvényszerű lenne, hogy a nőknek szenvednie kell. A regény alapján úgy tűnik, ez a rossz sors édesanyádnál törik meg igazán.

A nők szerencsétlensége a választás szabadságának hiányában áll. Anyám már eldönthette, hogy kivel akar élni – illetve, hogy kivel nem. Dédnagyanyám is mondta nagyanyámnak, hogy váljon el, annak ellenére, hogy abban a világban, amiben felnőtt, ez nem volt elfogadott. De nem tette meg a gyerekek miatt.

Gerlóczy Márton a női fájdalom szobrát rajzolta meg új regényében

Fotó: Kis Norbert / Margó Irodalmi Fesztivál Családi naplók, emlékiratok és levelezések felhasználásával írta meg új regényét Gerlóczy Márton, amelyet a Margó zárónapján mutattak be a Teslában. Az Altató ról, amely női sorsokon keresztül mutatja be Gerlóczy családjának történetét, Veres Mária, a kötet szerkesztője kérdezte a szerzőt.

Úgy tűnik, nem csak miattuk döntött úgy, hogy marad. Mintha lett volna benne egy gát, félt kilépni abból, ami van. Ezért nem folytatta a művészi pályát sem, pedig tehetséges volt, és lehetősége is lett volna rá.

Nem véletlenül úgy követik egymást a fejezetek, ahogy. Először megismered, milyen volt az élete a második világháború után, aztán később azt, hogy mi az alapja a tehetetlenségének. Ha nem hal meg az első férje, gyermekei, akkor az érdekérvényesítésben is erősebb lett volna, gondolom. Elveszítette a férjét, a fiát, a lányát, és az otthonát. Ezek után nem maradt ereje a művészi ambíciói érvényesítéséhez. Van, amikor már az is nagy szó, hogy életben maradsz azok után, amin átmentél. Másrészt, nem foglalkozhatott művészettel. Dolgoznia kellett. Legkedvesebb tanárait politikai okokból félreállították, otthon azt hallgatta, menjen állásba. Rosszkor volt rossz helyen, mint általában. Két héttel a trianoni békeszerződés megkötése után született. 1927-ben költözik a családjával Magyarországra és hagyja el gyermekként otthonát. ‘41-ben megy férjhez. ‘47-ben kezd új életet. Más volt azonban Márta édesanyja, Ida helyzete: ő 1888-ban született és 1914-ig tulajdonképpen boldog élete volt, ebben a huszonhat évben tehát zavartalan gyermekkor, fiatalság, szerelem, házasodás, az első gyermek, Jékely Zoltán születése követték egymást. A dédszüleim identitását alapvetően a református, polgári értékek határozták meg, de a polgári életük az első világháború után erősen csorbult, a második után pedig véget is ért. Persze nem csak az övéknek.

Az altatónak, a regényben többször is felbukkanó versnek, dalnak mi a története?

Ez a regény az anyák regénye, szükségem volt egy motívumra, ami generációról generációra öröklődve halad, de később, Mikecs Anna halálával megszakad. Miután az ötlet megszületett, megkérdeztem Jékely Adrienne-t, Péterfy Gergely édesanyját, aki egy évvel volt fiatalabb Annánál és tavaly hunyt el, emlékszik-e arra, vagy tud-e róla, mivel altatták gyerekkorában. Gyulai Pál nevét említette. Az altatót, amit végül kiválasztottam, 1863-ban írta Gyulai, tehát az 1859-ben született ükanyám négyévesen már hallhatta, onnantól kezdve pedig anyáról anyára szállt egészen 1946-ig. Így lett az altató egy, az egész regényen végigvonuló motívum, amit Mikecs Anna magával visz a sírba – nyilván többé nem hangzott el a családban. A probléma a címmel az, hogy nehezen fordítható más nyelvre, ugyanis nem pusztán az altatódalokra utal, hanem egy másfajta altatóra is.

Szerző: Szmerka Dániel

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/4. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5413548611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.