Olvass!

KönyvesBlog

Lucia Berlin: történetek egy közönséges női élet borzalmasságáról

2018. január 08. .konyvesblog.

ed-img6483342.jpg(Kép forrása)

Lucia Berlin tizenegy évvel a halála után lett híres. Az amerikai novellista életében összesen hetvenhat novellát publikált, ezekből gyűjtött össze negyvenhármat az utóbbi évek egyik legjobb borítóját, és legerősebb újrafelfedezett elbeszéléseit felmutató Bejárónők kézikönyve. Munkaadóitól szezámmagot csóró bejárónő, aki tudja, hogy nem érdemes macskákkal barátkozni, illegális abortuszklinikára utazó nő, aki inkább megtartaná a gyermekét, kórházi adminisztrátor, aki tisztában van vele, hogy „minél betegebb egy páciens, annál csendesebb”, csupa erős, keményen küzdő nő, és éles, ironikus történet. Berlin bölcs és empatikus novellái, amelyek tudatfolyamként hömpölyögnek, és saját mozgalmas életére is reflektálnak - az alkoholizmusától a bántalmazó anyján át a bejárónői és kórházi munkájáig -, a horvát Miljenko Jergović-ra is nagy hatással voltak. Lucia Berlin: történetek egy közönséges női élet borzalmasságáról című szövegét Csodás Gábor fordításában közöljük. 

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Fordította: Bíró Júlia, Jelenkor, 2017, 606oldal, 3690 HUF

 

Az amerikai novellisták hatása az irodalmi ambíciókat tápláló serdülők és fiatalok ízlésére és stílusára a szocializmus délkelet-európai országaiban

– ez lehetne a címe egy áltudományos, valójában prózai, autofikcionális műnek, amelynek műfaját közelebbről lehetetlen meghatározni. Az első, a gimnázium alsóbb osztályaiban, J. D. Salinger volt a Kilenc történetével. Azt a könyvet alig éltem túl. Nemcsak hogy megpróbáltam úgy írni, persze nem sikerült, mint a szerzője, hanem megpróbáltam úgy gondolkodni és élni  – ami szerencsére megintcsak nem sikerült –, mint azoknak a történeteknek a szereplői, a többnyire különböző életkorú, kizökkent, kificamodott, öngyilkosjelölt férfiak, hatévestől  háborús veteránig és öregemberig, és köztük az egyetlen nő, Esme, akivel szerettem volna találkozni, és egyúttal minél hasonlóbbá válni hozzá.

Salinger hatása a nyolcvanas évek végéig tartott, amikor Aleš Debeljak elhozta Raymond Carver hírét országainkba, és ezzel egyidejűleg Újvidéken megjelentek novelláinak első fordításai. Utam a gyermekkortól és serdülőkortól az érett férfikorig és az elfecsérelt életig a Salingertől Carverig vezető út volt. Az előbbi érzelmekben bővelkedő naturalista, az utóbbi a vesztesek szűkszavú, tömör prózáját írja, ahol az érzelmek a látványból és a helyzetből következtek, nem pedig alakjai – illetve valójában egyetlen, történetről történetre csak minimálisan változó alakja – láthatóvá tett belső élményeiből.

Amikor a legjobban lelkesedtem Raymond Carverért, kitört a háború. Első, Szarajevó Marlboro című novelláskötetemet 1922-ben és 1993-ban írtam, amikor éppen ennek az írónak a stílusa nyűgözött le, habár történeteim témája végtelenül távol állt az övéitől. Ahogyan egyébként ezek a történetek távol álltak minden mástól, amit ekkoriban és a következő huszonöt évben írtak Horvátországban és Boszniában. De most nem erről van szó. A lényeg az, hogy a Szarajevó Marlboro nem születhetett volna meg Carver nélkül – valószínűleg egy egészen másmilyen könyv született volna helyette –, és hogy ezzel a könyvvel a rajongásom lassan véget is ért. Kigyógyultam Carverből, ahogy korábban Salingerből, habár olvasóként ma is fontos írók számomra.

Aztán, évekkel később, jött Flannery O'Connor és Alice Munro. (Engedjenek meg annyi faragatlanságot, hogy egy kanadai írónőt az amerikaiak közé soroljak.) Habár nem próbáltak meg az ő szellemükben írni, érzelmi, életrajzi, törzsi, földrajzi kívülállásuk alakzatai segítettek kiszélesíteni saját világomat és megerősíteni másféleségét. Formai tekintetben pedig az ő rövid történeteik is lenyűgöztek. Az amerikai rövid történet, amelyek eredete a napilapok és folyóiratok anekdotáira, humoreszkjeire,  karcolataira vezethető vissza, és divatja a tizenkilencedik század, Mark Twain kora óta tart.

Évekig úgy tűnt, hogy ebbe az olvasói magán-névsorba – Salinger, Carver, O'Connor, Munro – amelyhez oldalról csatlakozott Saroyan, Hemingway és talán még néhányan – már senki más nem fog bekerülni. Végül is ebbe a nagy négyesbe íródott bele egy olvasó felnőtté és íróvá válása, irodalmi ízlésének, érzelmi kódexének és szerzői stílusának kialakulása, és ez túl sok volt ahhoz, hogy valaki még megjelenhessen.

Miljenko Jergović: Manapság nincs Isten, és minden egy pillanat alatt történik

Fotó: Valuska Gábor „A családomban nagyra becsülték a mesélés képességét, ám senkinek nem voltak irodalmi ambíciói. A nagyapám, aki a legfontosabb szereplő az életemben, vasutas volt, az édesapám orvos, az édesanyám közgazdász, tehát hivatásszerűen senki sem foglalkozott irodalommal, de mindenki...

De megjelent. Néhány nappal ezelőtt, Lucia Berlin. A Bejárónők kézikönyvét az OceanMore kiadó jelentette meg, amiért többszörös hálával tartozunk Gordana Farkaš Sfecának. Amellett, hogy kiválasztotta a művet, Vjera Balen-Heidl szemlyében megtalálta e történet és szerzője ideális fordítóját. Aki elég lassan, alaposan, régimódian dolgozik, és behatóan ismeri saját nyelvét. (A saját nyelv ismerete, az irodalmi tehetség és stílus hiánya mellett, a kevésbé jó fordítók legnagyobb problémája.)

Lucia Berlin életében nem tett szert irodalmi hírnévre. Emiatt történetei jelen olvasóját furdalja is a lelkiismeret, mert nem tudja, mennyiben érdemli meg, hogy olvashatja, mennyiben egyféle sírrablás minden halála után fölfedezett író olvasása. Akinek életében nem hódoltunk, holtában sem lenne szabad. Vagy nem így van?

Alkoholista volt, alkoholista apa és anya gyermeke, háromszor ment férjhez, négy gyereket szült, és ráadásul gyerekkorától kettős szkoliózisban szenvedett. A gerince idővel annyira elgörbült, hogy már fiatal nőként púpot hordott a hátán és a mellén. Betegségének története meglehetősen tipikus: az ötvenes évek végén a gerince nyomásától megrepedt az egyik tüdőlebenye, és attól fogva folyton oxigénpalackot kellett magával hordania. Valamivel később pedig, ettől függetlenül, tüdőrákot kapott. 2004-ben halt meg, hatvannyolc éves korában.

Apja bányamérnök volt, és folyton költözködtek, főként a fölnevelkedésre nem igazán alkalmas, szegény környékekre. Tanulmányait Új-Mexikóban kezdte, de hamarosan férjhez ment, és két fia született.  Miután második férje elhagyta, mégis elvégezte az egyetemet. Élete kulcsszereplője, aki írásra, társadalmi és testi korlátai legyőzésére, valamiképpen a sors rászedésére  biztatta, Ed Dorn, a népszerű amerikai énekes volt.

Ápolónőként, takarítónőként, kórházi írnokként dolgozott. Élete mindenféle nyomorúság nagyszabású katalógusa, ám Bukowskitól, Malcolm Lovrytól, Carvertól és Flannery O'Connortól eltérően Lucia Berlin nem heroizálja és nem stilizálja föl történeteiben a saját lúzerségét, nem alakítja pózzá a túlélés, majd az irodalmiasság érdekében. Az önéletrajzi sérelmek és az átélt bajok ugyanakkor mégis történetei alapját, valójában egyetlen témáját alkotják.

Lucia Berlin, amellett, hogy elkerüli a nyomorúság mindenféle heroizálását, az áldozat önigazolását, naturalisztikus leírásokba sem bocsátkozik , érzelmileg végletesen visszafogott, és szemlátomást gyakran szeretne úgy írni, mint Anton Pavlovics Csehov. Képzeljék csak el, milyen az, amikor a csehovi szelídségen és könnyedségen szűrődnek át egy olyan borzalmas létezés körülményei, mint a Lucia Berliné.

Történetei egyik leggyakoribb motívuma az elvonó. Sötét klinikák még sötétebb városokban, kigyógyítandó szenvedélybetegek közösségei valahol a világ végén, a pusztaságban, nők és férfiak, akik itt, az egyik legszégyenletesebb élethelyzetben találkoznak. Alkoholizmusukban nincs semmi vigasztaló és romantikus, és szinte mindegyik történet visszaeséssel végződik. Mégis van valami, egy ok, amiért nem hagyjuk abba az olvasást, egy ok, amiért ez az egész vigasztalan borzalom nem elég, hogy eltántorítsa az olvasót, egy ok, amely talán Lucia Berlin stílusával, írásmódjával, talán mindenütt jelenlévő csehovi nyugalmával, szokatlanul gyengéd világszemléletével kapcsolatos.

Mindig női nézőpontból ír.  Elbeszélője sohasem ölt férfialakot. Női öntudatában azonban nem sok olyasmit találunk, ami fölhasználható volna a nemek egyenjogúságáért vívott harcban vagy bármiféle forradalomban. Nőiségének alapja a magány. Magánya akkor is teljes, amikor két fiú anyjaként holtrészegen az elvonókúrán végzi, pedig annyiszor megígérte nekik, hogy nem iszik többé, és akkor is, amikor a család nyájmelege veszi körül. Lucia Berlin a legmagányosabb nő a világon.

Novellái rövidek, néha nagyon rövidek, alig két és fél oldalasak. Gyakran megtörténik bennük, amit én a Szarajevó Marlboróban, majd később Inšallah, Madona, inšalah című könyvemben próbáltam: az egész érzelmi töltést és jelentést az utolsó mondatba sűríti bele, kilövi, mint egy golyót a világ szívébe, vagy ott hagyja, egy drámai fordulat mondataként. A fordulat után meg – semmi. Üresség.

A Fantomfájdalom című novella: öregek otthona, egy lábatlan ember panaszkodik, hogy szörnyen fáj a lába. Florida nevű fekete ápolónője próbálja megnyugtatni:

Halkabban, John. (…) Ez csak fantomfájdalom.

Aztán következik két mondat, amely az egész könyvet, és vele Lucia Berlin poétikáját magába sűríti:

>>De valódi?<< kérdeztem. Vállat vont. >>Minden fájdalom valódi.<<

Lehetetlen kiválasztani a negyvenkét történet közül a legerősebbet ebben a 446 oldalas könyvben, amelynek eredetije tizenegy évvel az írónő halála után jelent meg, bestseller lett, és a New York Times Book Review 2015 tíz legjobb könyve közé választotta, de a mai Horvátország számára talán a legérdekesebb a „Harapd meg a tigrist” című lehet, ez a nem jellemzően hosszú elbeszélés egy asszonyról, vagy az asszonyokról, akik az abortusz-tilalom idején Mexikóba jártak elvetélni. Elbeszélői és egyben riporteri remeklés, egyáltalán irodalmi remekmű, amelyik egyebek mellett azt is megmutatja, mi lesz Horvátországban, különösen a határ boszniai oldalán elszaporodó illegális abortuszok után, amelyekkel az élettől és az államtól eszüket vesztett, szerencsétlen nők próbálnak megszabadulni a nem kívánt gyermekáldástól, ha törvénybe iktatják a születés előtti élettel kapcsolatos egyházi-állami képzelgéseket.

Lucia Berlin nagy író volt, de nem volt, aki ezt megmondja neki. Az én esetemben az ötödik a sorban. De csak időrendben az ötödik. Minden más értelemben legalábbis egyenrangú Salingerrel, Carverral, O'Connorral, Munróval. A legjobb pillanatban ért el engem, akárcsak az olvasók képzeletbeli Horvátországát, amelyiknek Antičević és társai az orra előtt zárták be a könyvesboltokat, de amelyik mégis hozzájut könyveihez. Ha kíváncsiak rá, mi történik ezzel az országgal és ezekkel az emberekkel, mi történik Amerikával Trump háta mögött, mi történik velem, aki éppen ezt a mondatot olvasom, forgassák Lucia Berlin könyvét. Abban benne van. (Miljenko Jergović)

Forrás: Jergovic.com

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1513556937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.