Olvass!

KönyvesBlog

Zeruja Salev: Néha azt gondolom, az iskolában kellene tanítani a szerelmet

2018. január 10. Rostás Eni

zeruya_shalev-das_hohelied_der_liebe_dsc00599.jpgFotó: Ziegler Film

Amikor Zeruja Salev a kilencvenes években írni kezdte első regényét, még alig voltak női írók Izraelben, azóta viszont egyre hangosabbak, és attól sem riadnak vissza, hogy aktivistaként küzdjenek a békéért. Salev eredetileg költőként indul, ám azt mondja, a Szerelmes élet után teljesen elapadtak a versei, bár ha közelebbről megvizsgáljuk egy levegővel ledarált, sodró lendületű prózáját, láthatjuk, hogy inkább csak átalakultak. A Szerelmes élet hőse egy fiatal izraeli feleség, Járáá, aki szenvedélyes viszonyt kezd édesapja barátjával, a sokkal idősebb Áriéval, és teljesen elhidegül fantáziátlan, bizonytalan férjétől, Jonitól. Bár a viszony elsőre pusztítónak hat és folyamatos megaláztatást szül, Járáá egyre közelebb kerül általa a családi titkokhoz, és képessé válik „az egészséges életre”. A minden szerelmet nélkülöző háromszögből a német-izraeli színész, rendező, Maria Schrader forgatott filmet, és bár Salev szerint főhőse belső monológját nem könnyű vizualizálni, és a szereplők is sokkal vonzóbbak a vásznon, mint amilyennek a regényhez elképzelte őket, nem bánta meg, hogy a Liebesleben elkészült. Salev az őszi Margó vendége volt, ahol erőt adó krízisről, bibliai ihletről és békét hozó nőkről beszélgettünk vele.

Bár Szerelmes élet a regény címe, egyáltalán nem szerelmi-, sokkal inkább fejlődéstörténet. Nem Járáá férjéhez és szeretőjéhez fűződő kapcsolatán van a hangsúly, hanem az érzelmi hullámvasúton, amire többször is jegyet vált a könyv során. Az életében végbemenő változás katalizátora a krízis, és valamiféle krízishelyzettel az olvasó a többi regényében (angolul olvasható: Husband and Wife, Thera, The Remains of Love) is találkozhat. Miért vonzódik ennyire a látszólag kilátástalan helyzetekhez?

Csak a könyveimben vonzódom hozzájuk, az életben nem igazán. Krízishelyzet idején nem tudjuk letagadni a helyzetünket, szembe kell néznünk vele, ami egyfajta sokk. Engem ez a sokk érdekel, amikor belenézünk a tükörbe, és látjuk, hogy valaminek változnia kell. A krízis lehetőséget ad, hogy befejezzük a hazudozást, és sokkal tudatosabban cselekedjünk. Esély a pszichológiai fejlődésre, de az irodalmira is. Egyszerre rombol és épít.  

A regény eredetileg húsz évvel ezelőtt, 1997-ben jelent meg. Emlékszik, milyen élethelyzetben volt akkoriban?

A harmincas éveimben jártam, költő voltam, és nagyon elfoglalt szerkesztő egy kiadónál. Aztán kirúgtak a munkahelyemről, és kiderült, hogy terhes vagyok, úgyhogy megmondtam nekik, hogy nem rúghatnak ki. Ők belementek, és azt mondták, majd akkor rúgnak ki, ha megszületett a gyerekem. Nagyon aggódtam a kilátásaim miatt, de közben a szabadság erejét is megéreztem. Rájöttem, hogy a kirúgás azt jelenti, hogy nem kell olyan keményen dolgoznom, és végre írhatok, mert volt néhány történet a fejemben. Amikor elkezdtem a Szerelmes életet, még nem voltam biztos benne, hogy mit is akarok, kezdetben teljesen máshogy közelítettem a témához. Száz oldal után rájöttem, hogy nem jó a fókusz, mert Jáárá és Arié történetéről csak flashbackekben értesült az olvasó, úgyhogy megváltoztattam az egészet. Nem sokkal azután, hogy kirúgtak, a férjemet is elbocsájtották, közben megszületett a gyerekem, és az egész nagyon nehéz volt, de úgy éreztem, ki kell használnom az alkalmat az írásra, mert hamarosan vissza kell mennem dolgozni. Nem voltak túl magasak az elvárásaim, mert költőként nagyjából száz olvasóm volt, aztán megjelent a könyv, hatalmas siker lett, és huszonöt különböző nyelvre lefordították. Ez a könyv tényleg megváltoztatta az életemet, és jól illusztrálja a krízis szerepét, mert egy hatalmas káosz közepén íródott, ráadásul hiába lett ennyire szenvedélyes, a szülés után, egy egyáltalán nem erotikus időben.

Zeruja Salev: Szerelmes élet

Fordította: Adler Judith, Libri, 2017, 385 oldal, 3499 HUF

 

Jáárá férje és szeretője a férfiassági spektrum két végén helyezkedik el. Joni túl gyenge és határozatlan, Arié túl agresszív és elnyomó. Az jutott eszembe, hogy az ideális férfi, ha beszélhetünk egyáltalán ideális férfiről vagy nőről, valahol kettejük között helyezkedne el. Hogyan látja a férfiszerepek változását a 21. Században?

Az előző könyvemben egy férfiról írtam, és az volt az első alkalom, hogy megpróbáltam férfivá válni. Sokkal könnyebben ment, mint amire számítottam, de életemben először éreztem, hogy milyen nehéz férfinak lenni. Hatalmas a nyomás rajtuk. Joni és Arié tényleg a spektrum két végén van, előbbi túl feminin, utóbbi túl maszkulin, és egyikük sem elég nyitott a személyisége más részeire. A könyveim nagy része a nők életére koncentrál, de igyekszem a férfiaknak is esélyt adni, hogy megmutathassák, milyen nehéz működni ebben a világban, ahol erősnek és macsónak kell lenniük. Főleg Izraelben, ami a hosszú katonai szolgálat országa, rengeteg a veszélyes helyzet.

A szenvedély és az erőszak látszólag egy tőről fakad a regényben, ám egyik sem keverendő össze a szerelemmel.

Néha azt gondolom, az iskolában kellene tanítani a szerelmet, mert a legtöbben úgy érkezünk meg a felnőttkorba, hogy csak fantáziáink vannak róla, nem tényleges tudásunk. Nem tudjuk, mire számíthatunk, hogyan kéne jól csinálnunk. A Szerelmes élet megmutatja, milyen nehéz különbséget tenni szerelem, függőség és biztonságérzet között. Természetesen támogatom a szabad szerelmet, de régen, a hagyományosabb időkben minden sokkal egyszerűbb volt, és sokkal inkább döntés kérdése. Eldöntötted, hogy szeretni fogod a másikat, és ha szerencséd volt, sikerült is betartani az ígéretedet. Ma kicsit lejjebb kéne vinnünk az elvárásainkat a másik felé, és sokkal többet kéne elvárnunk magunktól. Ha nem így teszünk, csalódni fogunk.

Több helyen beszélt arról, hogy nem tartja magát vallásosnak, de a mesterdiplomáját bibliatudományból szerezte. Hogyan tudja hasznosítani ezt a tudást írás közben?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a családom egyik ága szekularizált, a másik viszont nagyon vallásos. Édesapám judeológus volt, emellett híres irodalomkritikus, ami eléggé megnehezítette az íróvá válásomat; évekig tartott leküzdenem a hatását. Lenyűgözte a Biblia, és esti mese gyanánt mindig történeteket olvasott fel belőle. Nagyon szerettem ezeket a történeteket, úgy éreztem, megnyílnak előttem, és íróként is sok ihletet adnak. A verseimben gyakran írtam bibliai alakokról, és adta magát, hogy a prózában is a Bibliát kombináljam a saját modern írásmódommal. Azt szeretném megmutatni az olvasóimnak, hogy még egy idősebb férfihoz vonzódó fiatal nő is találhat benne olyan történetet, amivel azonosulni tud, ami jelentéssel bír a számára. A Biblia nemcsak a vallásos emberekhez tartozik, hanem mindannyiunkhoz, és nagyon fontos, hogy ne távolodjunk el az irodalmi kincseitől.

Ráadásul a neve is bibliai eredetű, Zeruja Dávid király testvére volt.

Gyerekkoromban nagyon utáltam a nevem, mert még Izraelben is túl bonyolultnak számít. Még mostanában is, ha valahol ki kell mondanom, a telefonban, vagy amikor kávét veszek, mindenki visszakérdez, hogy micsoda? Nagyon egyedi, de kissé terhes is, bár mára már megszerettem.

image_5952495.jpegArié (Rade Serbedzija) és Jáárá (Neta Garty) a Liebesleben című filmben

Pár éve csatlakozott a Women Wage Peace (Nők a békéért) nevű izraeli békemozgalomhoz, amelynek tagjai palesztin nőkkel ülnek le beszélgetni, hogy elősegítsék a békét. Sikeresnek értékeli a mozgalmat?

Tudok mutatni egy képet, ami nemrég készült, és azt ábrázolja, ahogy egy palesztin nő szelfizik velem. Ez nagy dolog, mert általában nem akarnak velünk fotózkodni, és kezdetben egy kicsit ellenségesek. Azt hiszem, egész életemben erre a mozgalomra vártam, és nagyon büszke vagyok rá. Nem vagyok a gyűlölet embere, nehéz volt azonosulnom az egyik oldallal, és gyűlölni a másikat. Nehezen találtam meg a helyes utat, hogy úgy legyek politikus, hogy közben ne legyek ellenséges. Ez a mozgalom egy teljesen új nyelvet próbál teremteni, a hallgatás és a megértés nyelvét. Nagyon különböző nőkkel találkozunk, izraeli arabokkal, palesztinokkal, szélsőjobboldaliakkal, telepesekkel, és próbáljuk megtalálni, mi a közös bennünk, mert nem is vagyunk olyan különbözőek.  Azt hiszem, ez a titka a mozgalomnak. Nem azzal kezdjük, amiben nem értünk egyet, hanem azzal, amit mindannyian szeretnénk. És mindannyian békét szeretnénk.

Egyetért azzal, hogy a nők, különösen az anyák a legjobb békéltető felek?

Igen, én is ezt gondolom. Egyszer találkoztunk a Nobel-díjas libériai békeaktivistával, Leymah Gbowee-val, és megnéztünk egy filmet arról, hogy a libériai nők hogyan állították mega háborút az országukban. Ezek a nők nagyon inspirálóak. Azt hiszem, a női erő nincs eléggé kihasználva, amiért nem hibáztatjuk kizárólag a férfiakat. De vannak eredményeink, elértük, hogy azok a nők, akik eddig sosem beszéltek a politikáról, elég erősnek érezzék magukat ahhoz, hogy az utcára vonuljanak. Próbáljuk azt is elérni, hogy létrejöjjön egy békemegállapodás. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy egy iszonyúan nehéz, de azt hiszem, ha lenne legalább egymillió izraeli, aki mögénk áll, és félmillió palesztin, az már olyan erő lenne, amit a vezetőink nem hagyhatnának figyelmen kívül.

2004-ben súlyosan megsérült, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantotta magát egy buszon, ami épp ön mellett haladt el. Miután felépült, örökbe fogadott egy kisfiút Szibériából, ami akár egyfajta kinyilatkoztatásnak is tekinthető: az élet megy tovább, nem félek.  

Ez az időszak nemcsak nekem, de a családomnak is nagyon zaklatott volt. Ahogy feküdtem az ágyban, azt éreztem, hogy nem élhetem tovább ugyanúgy az életem, ahogy korábban, valamit máshogy kell csinálnom, amikor újra képes leszek járni. Elkezdtem álmodozni az örökbefogadásról, ami elég nehezen jött össze. Meg kellett győznöm a családot, és magamat is. Mindenki azt mondta, hogy őrült vagyok, mert már van két gyerekem, karrierem, könyveket kell írnom, és vissza kell térnem a régi életemhez. Próbáltam, de nem ment. Úgyhogy végre megtettem, és azóta nincs időm írni. Hatalmas kihívás, de egy ilyen trauma után nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna.

Bár Jáárá nem is lehetne különbözőbb karakter öntől, volt néhány jelenet a könyvben, amit annyira személyesnek éreztem, hogy nehezen tudtam fikcióként elfogadni. Például amikor a főszereplő arról beszél, mennyire szeret bemenni egy kórházba, mert csak ott érzi magát biztonságban.

Néha elég csak egyetlen százaléknyi személyes élmény vagy emlék, hogy történetet hozz létre körülötte. De ez tényleg így van, nagyon érdekes, hogy átjött. Fiatalkoromban boldog voltam, ha meg kellett látogatnom valaki a kórházban, ahol mindig biztonságban éreztem magam. A biztonság központi kérdés volt az életemben, talán ezért is mentem férjhez először olyan fiatalon. Ennek ahhoz lehet köze, ahogy felnőttem: nagyon nehéz volt a háborúk között felnőni Izraelben (Zeruja Salev 1959-ben született – a szerk.), tele voltam félelemmel és szorongással a politikai helyzettel és a saját egzisztenciámmal kapcsolatban. De bármikor beléptem egy kórházba, azt éreztem, hogy semmi rossz nem történhet velem. Biztonságban vagyok.

 

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9713509709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.