Olvass!

KönyvesBlog

Tom Hanks könyvében régen minden jobb volt

2018. január 11. .konyvesblog.

Tom Hanks bolondul a régi írógépekért, rajongásáról pedig korábban a California Typewriter című dokumentumfilmben és a New York Times hasábjain is vallott. Állítása szerint több, mint 250 darab írógéppel rendelkezik, szenvedélyét pedig annyira megszeretné osztani a világgal, hogy 2014-ben mobil applikációt publikált Hanx Writer néven, amellyel érintőképernyőn szimulálható a gépírás élménye. Ezek után nem meglepő, hogy az írógépeknek központi szerep jutott első szépirodalmi próbálkozásában, a Különleges karakterek című novelláskötetben is. A budapesti, berlini, New York-i forgatásai alatt írt elbeszélésgyűjtemény minden egyes történetében megjelenik egy-egy írógép, hol éppen csak említés szintjén, mintegy easter eggként, hol jóval nagyobb, központi szerepet kapva. Az, hogy egy hollywoodi sztár nem önéletrajzzal jelentkezik, hanem fikciós irodalommal debütál, bár ritka, de nem teljesen példanélküli (lásd. Carrie Fisher, Ethan Hawke, Steve Martin), azonban pont náluk válik különösen érdekessé, hogy mennyiben szól a publikáció a szerző hírnevének és mennyiben a művek érdemének.

Tom Hanks: Különleges karakterek

Fordította: Medgyesy Zsófia, Nimila Zsolt, Széky János, Varga Zsuzsanna, Kossuth Kiadó, 2017, 423 oldal, 3990 HUF

 

Időutazás írógéppel” – ígéri a fülszöveg, a Különleges karakterek pedig ennek megfelelően kellően eklektikus válogatásra sikerült. A történetek az ötvenes évektől a közeljövőig terjedő intervallumot ölelik fel, az elbeszélések között pedig találunk klasszikus novellákat, rövidfilm-forgatókönyvet és fiktív újságból kihalászott cikkeket egyaránt. A 17 novella több mint 400 oldalon sorjázik, ami meglehetősen vaskos terjedelem debütáló szerző esetén, főleg úgy, hogy a válogatáson érződik, hogy itt-ott azért lehetett volna még húzni belőle.  

Ez főként annak köszönhető, hogy bekerült pár olyan novella is, amelyeknek egyszerűen túl szimpla és súlytalan a története, ahhoz, hogy fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését. Ide sorolható az Egy különleges hétvége című írás, amelynek a története annyi csupán, hogy egy fiú az édesanyjával Las Vegasban tölti a születésnapját, ahonnan aztán repülőn mennek haza. Nem nehéz összefoglalni az Egy hónap a Green streeten-t sem, amelyben egy egyedülálló anyuka a beköltözés után először nem akar randizni a szomszéd fickóval, hogy aztán mégis beadja a derekát.  

A karcsú cselekmény mellett a kötet írásainak jó részét belengi egyfajta negédes, pátoszos nosztalgia is a közelmúlt Amerikája felé. Tény, hogy Tom Hanks imázsának mindig is része volt az a filmjeiben is többször eljátszott, végtelenül szeretnivaló, hétköznapi kisember-karakter, aki töretlen derűlátással gyűri le a nehézségeket. Emiatt az Oscar-díjas színész egyszemélyes intézményként lett a Nagy Amerikai Álom két lábon járó megtestesülése. A Különleges karakterek nem cáfol rá erre a képre, ráadásul a novelláiból úgy tűnik, mintha Tom Hanks ismeretei a világról mind a saját filmjeiből származnának. A könyvbeli Amerikában a szomszédok finomságokkal köszöntik az újonnan beköltözötteket, a családtagok mindig kedvesek egymáshoz, a gyerekek pedig sütit és tejet készítenek ki a Mikulásnak. Olyan világ ez, ahol optimizmussal és kitartással mindig felül lehet kerekedni a problémákon, és ahol a kemény munka rögtön kifizetődik – pont, mint ahogy azt a szabadság országában és a bátrak honában Hollywood már oly sokszor megénekelte.

Ez az amerikanizmus tűnik ki azokban az elbeszélésekben is, amelyek leginkább hasonlítanak Hanks egy-egy sikerfilmjére. Az 1953, Szenteste című történetben, egy kisvárosi apuka minden karácsonykor felhívja a régi katonatársát, hogy együtt idézzék fel a világháborús traumáikat, amelyek mintha a Ryan közlegény megmentéséből és az Elit alakulatból lettek volna összegyúrva. Szintén az ötvenes években játszódik a Keresd Kosztaszt! – című novella is, amelyben könnyen felismerhetők a Terminál című film főbb jegyei, hiszen itt is egy kelet-európai, illegális bevándorló próbál érvényesülni az Újvilágban.

De Tom Hanks hajlamát a nosztalgiára leginkább a Hank Fiset nevű alteregója mutatja, aki a fiktív Háromváros nevű település újságírója, a kötetben pedig több tárca publikációját is jegyzi. Az ő cikkeinek örök témája a múlton való búslakodás, a papíralapú újságok leáldozása, az írógépek eltűnése, vagy az, hogy lapot régen még igazi „ortodox kávszeresek” írtak:

Jöhet a forró lötty, cimbora? Rá vagyok kattanva! Mármint a fekete aranyra. Mesterségem a hírlapírás, és a fejemet rá, hogy az a deszk, ahol a fogaskerekeket nem kávé olajozza, ócska lapot tud csak előállítani.”

De minden modorosság és szentimentalizmus ellenére le kell szögeznünk, hogy Tom Hanks elég jól tud írni és ezt több novellájában bizonyítja is. Az írásoknak kétségtelenül van egyfajta bájuk, a szövegek pedig hol rendkívül hangulatosak (A múlt fontos nekünk című novellában az 1939-es New York-i világkiállítás válik szinte kézzelfoghatóvá), hol gondolatébresztőek, és szinte végig kifejezetten viccesek.

Fölvetettem, hogy az indulást minden idők leghíresebb űrrepülése, az Apollo-11 expedíció évfordulójára kellene időzíteni, de az hamar kiesett, mert Steve Wong július harmadik hetében megy fogorvoshoz” – találgatják a holdutazásuk lehetséges időpontját az Alan Bean és mi négyen című elbeszélés főhősei. Ez a történet, amely korábban a New Yorkerben is megjelent (a novellát ITT tudjátok eredetiben elolvasni) a kötet legszórakoztatóbb novellája, de nemcsak azért mert a főhősök a maguk eszkábálta rakétával kerülik meg benne a Holdat, hanem mert Hanks számol az utazás lehetséges következményeivel is:

Persze oda és vissza voltunk, ahogy az angolok mondják, hogy sikerült odautazni meg vissza, és az iPhone-jaink memóriáját fullra teletömtük iPhotóinkkal. De azért felvetődött a kérdés, hogy mihez kezdünk a hazatérésünk után, azon kívül, hogy dögöseket posztolunk az Instagramra. Ha még egyszer összehozna a sors Alan Beannel, megkérdezném tőle, hogy milyen az élete, amióta kétszer is átrepült a Föld-Hold gravitációs választóvonalon. Letargiába hullik-e néha csendes délutánokon, míg a világ automatára állítva pörög tovább? Elfog-e majd a depresszió, mert semmi sem mérhető ahhoz a csodához, hogy felezővonalán átszeltem a Dufay-krátert? Majd elválik.” 

Budapesti, berlini, New York-i forgatásai alatt írta első novelláskötetét Tom Hanks

(Kép forrása)Első novelláskötetével jelentkezik az Oscar-díjas Tom Hanks, akinek írógépek iránti szenvedélye ihlette a gyűjteményes kötet 17 írását. A Forest Gump és a Számkivetett sztárjának első kötete októberben jelenik meg Uncommon Type: Some Stories címmel. A 17 novella közös motívuma, hogy...

A személyesebb, önéletrajzibb történetek között van olyan, amely vitriolosan mutatja be, milyen a sajtóturné, ha egy Angelina Jolie-típusú világsztár mellett vagyunk másodhegedűsök egy akciófilm-sorozat sokadik részében (Sajtóturné a fények városában), illetve olyan is, amely a kezdő színészek gyötrelmeibe enged bepillantást, amikor hangzatos és frappáns művésznevet kell kitalálniuk maguknak (Ki kicsoda?). Mégis a legszemélyesebb hangvételű történet az, amelyben egy fiatal lány dönt úgy, hogy írógépet vásárol, de az üzlet nyélbeütése előtt még be kell számolnia az indokairól az eladónak (Íme, szívem gondolatai).

Gömbölyű és hurkos betűkkel írok, mint egy kislány, tehát bármit vetek papírra, az olyan, mint egy kórházi faliújságra szánt felhívás. Nem vagyok az a típus, aki úgy ül le gépelni, hogy közben nagy pohárból piát kortyol, és bele-beleszív a cigijébe. Mindössze le szeretném írni azt a néhány igazságot, amelyekre eddigi életemben rájöttem.”

Hanks saját bevallása szerint az írógépekben a maradandóságot csodálja leginkább. Úgy véli, a szövegek - legyenek azok akár csak jegyzetek, köszönőlevelek vagy a heti bevásárló lista - súlyt kapnak azáltal, hogy rögtön papírra kerülnek. Bár ironikus módon a Különleges karakterek nagy része számítógépen íródott, elmondása szerint igyekszik minden nap gépelni valamit, az pedig különösen bosszantja, ha a barátainál a polcon porosodnak az ajándékba kapott írógépek. Ahogy a kötet egyik szereplője fogalmaz:

Ha van az embernek sztereó lemezjátszója, miért ne hallgasson lemezeket? Az írógépeket is használni kell. Ahogy a hajónak is kint kell lennie a vízen, a repülőgépnek meg fenn a magasban. Mire jó egy zongora, ha soha nem játszik rajta? Csak a port fogja, miközben a maga életéből hiányzik a zeneszó.”

Szerző: Sas Csaba

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9013563533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.