Olvass!

KönyvesBlog

Varga Bálint újra- és újraírt novellával csajozott

2018. február 13. .konyvesblog.

Varga Bálint a nagyapja halála után írta első novelláját, melyet rögtön meg is mutatott egy lánynak. A lány ösztönösen tudta, mi a jó és mi a rossz, Varga pedig a hatására fél éven keresztül újra- és újraírta a történetet. Ez a novella később nemcsak lányokat ríkatott meg, hanem belépő is volt a sárvári diákírók táborába, amely nagyban meghatározta az utóbbi években ifjúsági és gyerekkönyveket jegyző Varga Bálint életét. Titkos füzet rovatunkban a kezdetekről mesél.

vargabalint.jpg

Ez az egész az írással meg a történetekkel úgy kezdődött, hogy egy augusztusi napon meghalt a nagyapám. 14 éves voltam, jóformán a nevemet sem tudtam még, azt meg pláne nem, hogy ilyenkor mit csinál az ember. Mármint amikor elveszít valakit, akit (majdnem) mindenkinél jobban szeretett. Kínlódtam, dühös voltam, tagadtam, ahogyan csak kell, majd végül annyira feszített az egész (főképpen az ő emléke), hogy azt tettem, amire pont ő tanított meg. Írtam. Nem jól, de annyira nem is rosszul, hiszen olvastam már annyit (meg hatévesen írtam féltucat mesét zöld filccel egy manóról, és ez mindenképpen jelentős gyakorlati tapasztalat), hogy tudjam: nagyjából milyennek kell lennie egy nagyjából olvasható írásnak. Novella lett belőle, amit azzal a lendülettel meg is mutattam egy lánynak, akit nem elég, hogy Krisztának hívtak, hanem négy évvel volt idősebb nálam, és én mind a 14 évemmel (és név-nemtudásommal) nagyon szerettem őt.

Kriszta, mert ez volt a neve, nem tanult soha írni, és különösebben olvasottnak sem hívhattam, ellentétben két olyan tulajdonsággal rendelkezett, amivel ma minden tizedik szerkesztő és minden századik kritikus rendelkezik csak: jó volt az ízlése és ösztönösen tudta, mi a jó. Ősz volt, 85 ősze már, amikor odaadtam neki ezt a novellát, amit ő elolvasott, majd mosolyogva visszaadott: "Jó." "Tényleg?", kérdeztem. "Nem, de tetszik." "Jó, ha ennyire tudod, akkor mondd meg, mitől lehet jobb." Megmondta. Kérdezett, hogy ez miért. Rábökött arra, hogy az sok, az meg kevés. "Micsoda?", kérdeztem. "Azt én nem tudom, nem én írtam." Azzal elbúcsúztunk, és nekem volt egy álló hetem, hogy újraírjam. Mert ez ment. Hat-hét hónapon keresztül minden pénteken találkoztunk a Tűztorony tövében lévő étteremben, elolvasta, amit javítottam, aztán vagy bólintott, és léptünk a következő sorra/bekezdésre/oldalra, vagy azt mondta: " Ez még nem jó." "És miért nem?" "Ha tudnék írni, mondanám", felelte, de nem tudott, és ugyan én sem nagyon, viszont érdekelt annyira a történet (és persze Kriszta maga), hogy ne adjam fel, és írjam át azt a nyomorult hét (7) darab oldalt erős fél éven keresztül. Aztán egyszer azt mondta, hogy kész. Én nem éreztem késznek, de mivel ő mondta, ezért hittem neki.

vargabalintkezirat.jpg

Ám nem Kriszta volt az egyetlen lány, aki tetszett nekem, hanem a Viki is. (Ezek még azok az idők voltak, amikor az ember azt hihette, hogy ilyesmikkel lehet csajozni, nem alap nélkül, jegyzem meg.) Odaadtam Vikinek, hogy akkor van ez, amit én írtam, és hogy lenne-e kedve. Nem tetszettem neki, de volt kedve. Pár nap sem telt el, amikor beálltam életem első, írással kapcsolatos hidegzuhanya alá, és piszkosul kellett nyújtóznom, hogy el tudjam zárni a csapot.

"Elolvastam", mondta Viki egyik nap tesióra előtt. "És?" "Nagyon tetszett, sokat sírtam."

"Hogy mit csináltál?"

"Sírtam."

"De mi a szent szarért?", szaladt ki belőlem. "Én nem azért írtam, hogy sírjanak rajta."

"Nem baj", rántotta meg Viki csontos vállát. "Én sírtam rajta, de nem mindenki."

"Nem mindenki!?"

Kiderült, hogy odaadta a többi csajnak is, akik szintén elolvasták - volt, aki sírt, volt, aki mosolygott, volt, aki mindkettőt csinálta, volt, aki egyiket sem. Időben kaptam a zuhanyt, az első írásommal kapcsolatban, mert rögtön az elején kiállt elém az útra egy marhanagy elefánt, az igazság marhanagy elefántja, és arra emlékeztetett akkor is, meg azóta is, hogy az alkotói szándék és befogadói olvasat ritkán van szinkronban. Egyben arra is rájöttem, hogy ez nem baj, és ezen felül az igazság marhanagy elefántja arra is emlékeztetett, hogy ugyanaz az olvasó annyiféle olvasattal bír, ahányszor olvassa az adott írást, mindig más és más körülmények közepette. Ez első körben arra sarkallt, hogy írjon a halál, második körben meg arra, hogy mégis inkább írok én, de igyekszem pontosan fogalmazni úgy nyelv, mint történet szintjén, ha azt szeretném, hogy az olvasói válasz nyomokban hasonlítson a szerzői szándékra.

Ekkor szerencsére kirúgtak a gimiből, és átkerültem a másik gimibe, ahol a magyartanár, Juditnak hívták (és két évvel később az osztály előtt döntöttem rá az asztalt, de ez egy másik történet), szóval Judit, a magyartanár órán odaállt elénk (hónapra pontosan harminc éve történt, fagy a vérem, ahogy ezt leírtam), hogy van ez a Sárvári Diákírók-Diákköltők Országos valamije, és hogy kinek van. Senkinek nem volt kedve, de azért páran adtunk neki írásokat. Odaadtam neki az enyémet, és el is felejtettem, mert a novella elérte célját: valamelyest feldolgoztam nagyapám elvesztését, és különben is, sokkal fontosabb volt csajozni, mint írni. Két hónapra rá jön ez a Judit nevű tanárnő, hogy akkor ő benevezett az írással erre a sárvári táborra. "Az jó", feleltem, "mert engem ez nem érdekel." "Pedig kellene", közölte, a maga sajátos módján mosolyogva, "lévén meg vagy híva a táborba. Szívesen." (Most mondjam azt, így harminc év távlatából, hogy köszönöm? Mondom: "Köszönöm.")

Azzal elkezdődött valami, ami circa négy év múlva ért látványos véget. Sárváron találkoztam Csurgó Csabával (maga is ír regényt, együtt alapítottuk az Agavét), Birtalan Balázzsal (aki verseket írt, aztán tavalyelőtt jól meghalt, amit nem is értek), Keresztesi Józsival (aki a Jelenkornál lett szerkesztő, és egyébiránt a világ második legjobb képregényét írta Nyuszika és a magyarok bejövetele címmel), Péczely Dórával (aki a Tilos az Á-t vezette), és voltak mentorok is, akikre ma már szinte senki sem emlékszik: Horváth Péter (aki szerint zseni voltam), Béres Attila (aki szerint nem), Papp Márió (aki részegen sakkozott fejben Birtalannal, és máig azt hiszem, hogy csak úgy tettek, mert fejben nem lehet sakkozni), Mezey Katalin és Oláh János (akik az Almássy téren szerveztek sárvári találkozókat), és persze felbukkant Kemény István, Kun Árpád és Tóth Kriszta, korábbi nyertesek és résztvevők akik azóta sokkal megérdemeltebben lettek sokkal sikeresebbek mindannyiunknál - úgy egyben, mint egyenként.

Vidékről bumliztam ősszel Pestre, hogy részt vegyek a találkozókon, itt ismerkedtem meg Mándy Ivánnal, máshol Lengyel Balázzsal, megint máshol Faludy Györggyel - mindenesetre bekerültem egy körbe, ami érdekes volt és néha úgy éreztem magam, mint élő irodalomórán (különösen Lengyel Balázs és Faludy lakása volt varázslatos hely), közben írtam, bekerültem a pécsi egyetemre, és adta magát, hogy a Jelenkornál kopogtassak, amit meg is tettem, és a szerkesztő, Csuhai István lehetőséget adott két novella erejéig, ám a második után annyira halálosan összevesztünk, hogy sokáig eszembe sem jutott publikálni, írni sem nagyon. (Hogy min, az külön történet - lehetne, mert egész egyszerűen nem emlékszem rá, de talán az lehetett a nézeteltérés magva, hogy rondát mondott Graham Greene-ről, amit én érthető módon zokon vettem, majd az egyszerű kijelentésből olyan, messzire mutató következtetéseket vontam le, amelyek viharos szakításhoz vezettek.) Az élmény a kedvemet nem vette el (erről Béres Attila tudna mesélni, aki szerint ha valakinek valamitől el lehet venni a kedvét, akkor azzal mindenki jól jár - és én ezzel azóta is teljes szívemből egyetértek, s ha már Béresnél tartunk, neki vagyok a leghálásabb, mert amikor a Horváth lezsenizett, Béres közölte, hogy a Horváth hülye, ezt a novellát bármilyen, közepes íráskészséggel rendelkező gyerek meg tudta volna írni, ami nemcsak bántó volt és igaztalan, hanem bántó és igaz is), de erős húsz évnek kellett eltelnie, hogy prózát írjak, ne csak cikkeket.

A történetnek lehetne vége is, de inkább van egy eleje, meg egy másik folytatása. Az eleje mindig ugyanaz: soha nem felejtem el, ahogy Viki ott állt tesióra előtt, édes, kisírt bociszemekkel. Valahányszor írok, soha nem arra gondolok, hogy mit szól majd az olvasó, hanem arra, hogy Viki sírt azon, amin én nem akartam, hogy sírjon, meg az élet igazságának marhanagy elefántjára az út közepén. A másik folytatása meg ennek a sztorinak most kezdődik, ha kezdődik: fiam nagyapja nemrég halt meg. Nem tudom, mihez kezd vele, ír-e róla vagy sem, s ha igen, akkor mit és mikor, arra azonban nagyon fogok ügyelni, hogy csak akkor sírjak, ha van rá okom.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6213658480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.