Olvass!

KönyvesBlog

Ópiummal lazítottak a 18-19. századi írónők

2018. március 19. .konyvesblog.

1200px-sara_coleridge_7.jpgSara Coleridge

Samuel Taylor Coleridge versei és Thomas De Quincey tudatfolyam regénye, az Egy angol ópiumevő vallomásai ajnározták az ópium hatását, ám az ópiumevés a 18-19. században nem csak a férfiszerzők kiváltsága volt. Brit tudósok megállapították, hogy a női szerzők ugyanúgy függtek a drogoktól, csak ők nem feltétlenül kürtölték világgá.

Míg Coleridge vagy De Quincey az ópium kreatív hatásairól írtak, női kortársaik inkább egyfajta vigaszként tekintettek rá, olyasmiként, ami segített neki megbirkózni a művészeti élet követelményeivel. Bár a függőség fogalma akkoriban még gyerekcipőben járt, a különböző felhasználási módok elfogadhatóságáról megvolt a véleménye a társadalomnak. Nem az alapján ítélkeztek, hogy valaki függ-e a kábítószerektől, hanem például az alapján, hogy valaki stimuláló, vagy nyugtatószerként alkalmazza-e, önző vagy önzetlen, erkölcsös vagy erkölcstelen okból. Az író és korábbi színésznő, Mary Robinson már jóval Coleridge előtt sem csinált titkot abból, hogy inspiráló hatással volt a szövegeire a laudánum (a szerről bővebben Szécsi Noémi cikkében), amit akkoriban nem volt különösebb kihívás beszerezni, minden kocsmában és sarki fűszeresnél lehetett kapni. 1791-ben, hat évvel Coleridge Kubla kánja előtt, egy látomásos bath-i éjszaka után Robinson megírta a The Maniac-ot. Robinoson közel nyolcvan csepp laudánumot vett be, hogy enyhítse lábfájását, és álmában megjelent előtte egy hajléktalan férfi, akit Bath utcáin látott aznap. Ébredés után lediktálta a verset a lányának, és később azt állította, semmire sem emlékszik az egészből.

A szer fájdalomcsillapítóként való használata elég gyakori volt a 18-19. században, nagyjából annyira, mint ma a paracetamolé vagy az aszpiriné. A laudánumot kevésbé kockázatosnak tekintették, mint az alkoholt, ugyanis amíg nem szintetizálták erősebb kábítószerré évtizedekkel később, hatása enyhébb volt, mint néhány pohár italé. Coleridge lánya, Sara is a fogyasztók közé tartozott, csakúgy, mint az író, aktivista Harriet Martineau, a regényíró Letitia Landon, Henrietta O’Neill vagy Anna Seward.

Sara Coleridge még egy Poppies (Pipacsok) című verset is írt, amelyben egy függő anya tekint le a fiára, aki egy virágot nézeget, azonban De Quincey függőségével kapcsolatban már nem volt ennyire engedékeny. Egy levélben arról ír, hogy a férfi már, megint azt a szörnyű drogot használja, ám később beismeri a saját képmutatását, és arról is megemlékezik, hogy csak akkor nevezi szörnyűnek a szert, ha De Quincey vagy mások esetében ejt szót róla, amíg saját magáról van szó, addig semmi baj nincs vele.

Robinson, Seward vagy Sara Coleridge mind háztartási orvosságként ábrázolják a szert, és nem bódítószerként, és ajnározzák, amiért hozzásegíti őket a kellő nyugalomhoz, ami ahhoz kell, hogy a háztartási vagy a kreatív feladatokat el tudják végezni. A tanulmányt az Exeter Egyetem munkatársa, Dr Joseph Crawford jegyzi, aki szerint Sara Colridge ellentmondásos nézetei feltárják a korszak ambivalenciáját a drogokkal kapcsolatban. Míg a drog a nők számára elérhető módja volt különböző „női bajok” enyhítésének (menstruációs fájdalom, depresszió, sőt, a beteg gyerek lecsendesítése), a társadalom elfogadó volt azzal szemben is, ha független férfiak vitték túlzásba a használatát.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9413737970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.