Olvass!

KönyvesBlog

A növények épp annyira gyűlölik egymást, mint az emberek

2017. június 20. .konyvesblog.

b293687.JPG

Növényolimpiát rendeznek Magyarországon, de az is lehet, hogy időközben lefújták - különböző emberek különbözőképp vélekednek erről ebben a könyvben, amelynek névtelen főhőse gyanús üzelmekbe keveredik a temetőben, miközben csak egyik ismerősének próbál segíteni egy újratemetés ügyében. A gyanús üzelmek egyike kifejezetten sok pénzt ígér, csak meg kell találni egy férfit, aki vagy él, vagy már meghalt, kezdetben nem lehet biztosan tudni. De a főhős egy másik vasat is tart a tűzbe: kormányfőtanácsos barátja régi ígérete szerint zsebből fizet majd valami különleges ötletért, amely ország-világ számára hirdetni fogja a kormány nagyszerűségét.

Szijj Ferenc: Növényolimpia

Magvető, 2017, 332 oldal, 3699 HUF

 

Csakhogy mindeközben ott van a múlt, amely lépten-nyomon feljön, mint a talajvíz, és elárasztja a jelent: egy régi nő, egy állítólagos barát, két államvédelmis és az említett kormányfőtanácsos, aki a múltban még nem az volt, hanem épp az ellenkezője.

Szijj Ferenc regénye  humoros és megdöbbentően abszurd látomás a mindennapok küzdelmeiről és a hivatalok packázásairól. A poszthumán vízió azonban valójában egy nagy realista regényt takar.

Olvass bele:

Szijj_Ferenc_Növényolimpia_részlet by konyvesblog on Scribd

Metahumor az M2-ben: Parti Nagyot olvas a mintaanya a köztévén

pnl.png

Június elejétől reklámok nélkül mennek a gyerekeknek szóló műsorok az M2-n. Erről készült egy szpot is, amiben azt látjuk, hogy anyuka hazaér a gyerekével, bekapcsolja a tévét, majd megnyugodva attól, hogy a reklámok már nem szakítják meg a meséket, leül és elővesz egy könyvet. Ami nem más, mint Parti Nagy Lajostól a Hősöm tere (a könyvet Turi Tímea, a Magvető szerkesztője szúrta ki, ő írt róla először a Facebookon), ami egy szélsőséges és szélsőségesen hülye politikai rendszer felemelkedését meséli el.

„Jönnek a télnek zordon hawai,
hol van a nyár már, a szép tavalyi,
mikor elhúztak, mind el Hawaii,
sültek a trópus tejbenvajai.
Tubicáéknak nem volt más baja,
csak az ellátás, a mismás kaja,
örökké bambusz, banán, papaya,
hogy égnek állt a Tubica haja,
és így szólt: Renci, ma az Anny-bálon
az egyik bokszos pincért fölzabálom,
nem bánom én, ha AIDS-es is leszek.
Te csak ne szarj be, édes kannibálom,
mondta az asszony, előbb megabálom,
s a grill-sós vízbe óvszert is teszek.”

Az elbeszélővel szomszéd lakásba erőszakos galambok költöznek, akik helyre akarják állítani a megbomlott biológiai egyensúlyt, felülvizsgálják ember és galamb viszonyát (ld. tápláléklánc!). Az Élpalomista Mozgalom egyre több áldozatot ejt, a fajvezető elnök, Tubica Cézár pedig bárkit képes lenne kicsinálni, hogy a Tiszabúza éjszakáján átvehesse a hatalmat. A 2000-ben megjelent, borzasztóan szórakoztató regényben dáridóznak, de az akkori politikusokat és pártokat se nehéz felismerni az ún. barna zivatarban, amiben mindenki erőszakos fajszakértő gyűlölködő lesz. A Hősöm tere ezért még mindig aktuális az örökké harcban álló, a gyűlöletbizniszben soha ki nem fáradó politikusok és a gyújtóbeszédeket szomjúhozó választók világában.

Parti Nagy 2000-ben megjelent szatírája lényegében egy független gondolkodó átalakulását követi nyomon (egy kényszerműtétet követően). Érdemes idézni Legeza Ilona recenziójából:

"A regény második egysége lényegében az átalakulás lassú folyamatát rajzolja meg: azt az átalakulást, amelynek során a műtét után hosszú ideig lábadozó író gondolkodó, szabad értelmiségiből átbőrözött, a demagógia elveit ugyan csak látszólag elfogadó, ám mégis szolgálatkész fajtestvérré fejlődik. Az író tehát a kényszer hatására a jövőfolytonos fajhaza szolgálatába lép, mint humán-vezető. Tubicáék hatalma fokozatosan épül ki, és a regény kíméletlen éleslátással - ugyanakkor metsző iróniával - mutatja meg a hatalom megszerzésének (már ismert) természetrajzát: az állami humántévé (Humán-2) csatornáiból ömlő ideológiát, a beszervezés durva erőszakosságát, a hatalom mellé szervezett védő testőrség kolibripitbulljait és karvalykommandóját, és - nem utolsó sorban - az egyre tökéletesedő palomista eszmeiség alapmotívumát. Azt - a történelemből és a napi politikából már ismert - tant, amely a védekezésre építi a hatalommegragadás indokait: szükséges a fajtiszta nemzet összefogása, hiszen a karvalyhatalmak markából a hígvérjancsik folyton kenik az igaz hitű palomistákra a multikulturális mocskot."

Parti Nagy Lajos a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, így a Hősöm terét bárki elolvashatja ITT.

Könyvesblokk: Emma Cline, Kiss Judit Ágnes, Arnon Grunberg

kblog_kblokkfejlec_1_1_4.jpgInduljon a hét egy Charles Manson-hasonmással, némi fülledt milongával és egy terroristák ellen folyó, dél-amerikai háborúval. A Könyvesblokkban ezúttal egy amerikai, egy magyar és egy holland regényt ajánlunk. 

Emma Cline: A lányok

Emma Cline: A lányok

Fordította: Tóth Attila, Libri, 2017, 346 oldal, 3499 HUF

 

Emma Cline debütáló regénye épp úgy indul, mint egy Sofia Coppola-film, ártatlanul, pasztellszínekkel, és lassan épp olyan nyomasztóvá válik. A tizennégy éves Evie egy csapat lányt vesz észre a parkban, és azonnal közéjük akar tartozni. A baljós felhők akkor kezdenek a történet fölé kúszni, amikor kiderül, hogy a lányok egy farmon élnek, a karizmatikus (értsd. téveszmés, egomániás) Russel Hadrick szektájának tagjai, és bármire képesek, hogy ne okozzanak csalódást a férfinak. Evie a regényidőben középkorú nőként idézi vissza tinédzserkorát a havanas évek Kaliforniájában, és ártatlanságról, felelősségről, siettetett felnövésről mesél. Cline könyvét a Manson-ügy inspirálta.

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol

Kiss Judit Ágnes: A Halál milongát táncol

Európa, 2017, 429 oldal, 3490 HUF

 

Rejtsd el az arcod barna hajamba, /rejtsd el fekete szakállamba, /combod a combomhoz feszül, édes, /rövid kis tánc lesz, nem is veszélyes. /Eltakartam a szárnyamat, hogy ne félj

– írta A halál milongát táncol című versében Kiss Judit Ágnes, és a verscím mögé most egy egész nagyregényt álmodott. Minden eddiginél nagyszabásúbb tangófesztiválra készülődik Argentína. Buenos Aires megtelik különös figurákkal - tangóturista, selyemfiú, repülni is képes nagymesternő és Lucía, aki 132 évesen szembeszáll a Halállal -, majd "elered az eső, és megnyílik egy sír; itt a világ vége..."

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Fordította: Balogh Tamás, Wekerle Szabolcs, Gondolat, 2017, 540 oldal, 4500 HUF

 

A hetedik magyarul megjelenő Grunberg-könyvben lázadók és terroristák ellen folyik a harc egy meg nem nevezett dél-amerikai ország. Egy félresikerült akció után Anthony őrnagy árván maradt kislányt talál egy házban, ahol állítólag terroristák szövetségesei laktak, ám ahelyett, hogy jelentené a dolgot, úgy dönt, hazacsempészi Linát a feleségének, így pótolva soha meg nem született gyermeküket. Grunberg négy karakter köré húzta fel nagyregényét, az őrnagy és a kislány mellett fontos szerep jut Anthony feleségének, aki nem örül túlzottan a kissé szokatlan ajándéknak, és a Karnagy nevű lázadóvezérnek is, akinek a háború levezénylése mellett olyan filozofikus gondolatokra is marad ideje, mint például ez:

A túlzott életszeretet éppen olyan, mint az alkoholfüggőség. Puhatestűt csinál az emberből.

Földönkívüliek a műteremben - Pásztohy Panka

titkosfuzet.jpg

Új rovatot indítunk a Könyvesblogon, a címe: Titkos füzet. Szívügyünk a gyerekirodalom, és szeretnénk egy kicsit más, eddig talán rejtett oldalukról is megmutatni azokat az írókat, illusztrátorokat, akiknek a gyerekeknek szóló könyveket köszönhetjük. Éppen ezért arra kértük őket, túrjanak bele a fiókjaikba, és egy-egy gyerekkori rajzuk, vagy kockás füzetbe vetett versük, fogalmazásuk, történetkezdeményük alapján meséljenek arról, milyen kreatív energiák mozgatták őket már gyerekként is. Végre fel lehet fedni a telerajzolt iskolás füzetek és a leckék helyett megírt mesék titkait! Elsőként Pásztohy Panka író-illusztrátor tárja fel a titkos füzetét, aki többek között Berg Judit (Panka és Csiribí-sorozat), Csapody Kinga (Jó gyerek lettem! Szuper napom lett!), Vadadi Adrienn (A Palacsinta tábor, Ünnepelj velünk!), Pásztohy András (A kisegér, aki majdnem hős lett) köteteit is illusztrálta, és 2015-ben jelent meg saját kiskutyás sorozatának (Pitypang és Lili) első darabja. Idén a második rész, a Szeretem a kiskutyám! Aranykönyv-díjat nyert, a harmadik rész, a Gyógyítsd meg a kiskutyám pedig az idei Könyvhétre jelent meg.pp4.jpg

„Nem tudok arra válaszolni, hogy mikor kezdtem rajzolni. Anyukám azt mesélte, hogy reggelente a cumi mellé papírt és ceruzát is kellett adnia. Persze nem volt ez olyan különleges, ha figyelembe vesszük, hogy a szüleim képzőművészek. A járókám is a műtermükben volt, és az első lépéseimet is ott tettem meg. Az volt a természetes, hogy mindenki alkot. Édesanyám szobrokat készít, édesapám fest. Végigrajzoltam hát az óvodai éveimet, és az általános iskolát is. Nagyon szerettem rajzpályázatokon részt venni, amiket mindig meg is nyertem. Sokkal sikeresebb voltam a rajzolásban, mint a matematikában, így egyértelmű volt, hogy később is ezzel szeretnék foglalkozni. Gyerekként mindent lerajzoltam. A szobámat, a macskánkat, a szomszéd házat, de szerettem képregényeket is írni, rajzolni. Általában földönkívüliekről. Ezeket ma visszaolvasni nagyon mulatságos. Most mégis inkább legkedvesebb, az 1980-as évek elején készült rajzaimból válogattam, bár a fotón már általános iskolás vagyok.”

pp1.jpg

2 évesen

Tovább

Londonban összekapcsolódik az unalom és a káosz iránti vágy

unnamed_15.jpg

– Jól vagy? – kérdezte Leah.

– Jól, jól – felelte Natalie. – Csak a szokásos. (295. o.)

Nem jut eszembe szó, ami makacsabb mozdulatlanságot, keserűbb beletörődést és hamisabb biztonságot rejtene magában, mint a szokásos. Erről a mozdulatlanságról, beletörődésről és biztonságról szól az NW, ami Zadie Smith számára ismét hazai terepen játszódik, és úgy lesz két város regénye, hogy közben ki sem mozdul Londonból.

Az NW két nőt (Leah, Keisha) és két férfit (Felix, Nathan) mozgat földrajzilag viszonylag szűk, szociokulturálisan kicsit tágabb területen. A könyv látszólag a félig ír Leah és a jamaicai származású Keisha barátságának története, ám a két nő Smith számára csak eszköz, hogy fajról, osztálykülönbségről, szabad akaratról beszéljen. Még ha a szereplők el is jutnak A-ból B-be - sőt, folyamatosan oda tartanak, mert az NW-ben mindenki mozog, jelentse ez a mozgást a Kilburn-Soho távolságot, vagy a múlttal való kellemetlen, netán áhított találkozást -, a könyvnek nincs klasszikus plotja. Regénynek is csak akkor nevezhető, ha valamilyen minőségjelzőt, esztétikumot biggyesztünk elé. Legyen, mondjuk a valóságábrázolás szempontjából realista, vagy a James Wood-i definíciót használva hisztérikusan realista, a szerkezet és nyelv szempontjából pedig kísérleti, vagy a woolfi és joyce-i hagyományok tiszteletében modern, a szerző korának, korszakának ismeretében meg posztmodern.

Zadie Smith: NW

Fordította: Pék Zoltán, Európa, 2017, 372 oldal, 3990 HUF

 

London külső

A folyamatos helyváltoztatás és perspektívaváltás miatt akár GoPro-regényként is definiálhatnánk a könyvet, melynek London-ábrázolása leginkább azokra a várostúrákra emlékeztet, melyek előtt a szervezők azt ígérik, megmutatják egy város kevésbé ismert vagy dekoratív kerületének igazi arcát (ti. bevezetnek az urbánus dzsungel sűrűjébe). Ám Smith nem a bennfentesnek ható idegenvezető szerepét ölti magára, akinek azonnal megfekszi a gyomrát a trúság, ha belefut egy túlságosan is valóságosnak látszó késelésbe. Kipukkasztja a biztonsági buborékot, képzeletbeli GoPro-kamerákat szerel a szereplői (ti. az urbánus dzsungel faunája) fejére, és olyan közelről mutatja meg gyermekkora tájait és mindennapjait, amilyen közelről csak lehetséges. Olyan közelről, hogy a BBC még tévéfilmet is adaptált belőle, amelyben az adaptációktól szokatlan hűséggel nyúltak a történethez.

Smith nemcsak a szegénység ábrázolásának materiális oldalára koncentrál, könyve összetettségében és bűzös-zajos realizmusában helyenként a Drót angol változatát idézi, bár a specializálás talán felesleges is – az egzisztenciaharc és a mozdulatlanság mindenhol ugyanolyan. A hisztéria, amit James Wood kritikaként rótt fel debütáló regénye, a Fehér fogak megjelenésének idején, empátiává alakul, olyan empátiává, ami nem egy kiterjedt fantáziával megáldott író sajátja, hanem valakié, aki a saját bőrén tapasztalta meg az általa ábrázolt életet, az NW-ből pedig minden kísérleti jellege dacára inkább válik szocioregény, mint valamiféle vakmerő lázadás a mindenkori prózakonvenciók ellen.

Tovább

"Hallgattam és néztem, túl sok dolog jött be a szememen”

nadas_peter_gombosszeg-0011.jpg Fotó: Valuska Gábor

Nádas Péter megtagadta a fantáziálást, hogy megírja kétkötetes emlékírását, ami regényszerűen dolgozza fel az elbeszélő és az őt hagymahéjként körülölelő család, Belváros, Magyarország és az európai kultúra traumákkal teli történetét. Az idén 75 éves író az elbeszélhetőség határait feszegeti, miközben az ön- és énmegismerés legnehezebb, legsötétebb és egyben legszínesebb útján jár. Minden túlzás nélkül: született egy könyv, ami a világháborút, a Holokausztot, a kommunista hatalmat és 1956-ot is személyes nézőpontból, a családtagokon és ismerősökön keresztül ábrázolja, így válik a memoár az egyén és a történelem párbeszédévé is, és így mutatja meg, hogy semmitől sem függetleníthetjük életünket.

Másfél éves korában Nádast és édesanyját a Damjanich utca 42. alatt álló ház falába vágta a légnyomás, amit az 1944. június 27-i légitámadás során ledobott bomba okozott. Nádas Péternek ez a legelső emléke életéből. Az író döbbenetes nyomozói feladatra szánta el magát: az álomfejtés módszerével kinyomozni 75 évnyi emlék eredőit, lemenni mélyre, a születés előtti időkig, ami lehetővé teszi, hogy pontosabban lássa és értse családja és a saját történetét is. Ez nem a családregény vége, hanem a kezdete, amikor teljesen világossá válik az olvasó számára, hogy egy életnek soha nincs vége, mert az egyéni és kulturális emlékeket egymásra örökítjük át. Ez azt is jelenti, hogy minden ott van az emlékeink között, és Nádas szerint a tudatunk mindent megőriz.

Az önéleírás izgalmas műfaj: az olvasó elfogadja, hogy egy valós ember valódi életét olvassa. Miközben ez egyáltalán nem így van, hiszen mindenki úgy mesélheti el az életét, ahogy csak akarja, és az elbeszélés már létrehoz egy történetet. Még saját életünkkel kapcsolatban sem lehetünk objektívek, hiszen az önéletírás is csak fikció. Nádas Péter nem a saját legendáját kezdte írni, hanem szigorúan a mondatokra figyelve igyekezett a realitáshoz kötni magát, ezért minden emléket, történetet több helyről ellenőrzött emlékiratokkal, dokumentumokkal, szemtanúkkal vagy történeti munkákkal. Ennek a rendkívüli érdeklődésnek és alaposságnak köszönhetően öt éves koráig beszéli el az életét.

A Világló részletek mágikus könyv, mesél a történelmünkről, tragédiákról, Budapestről, kapcsolatokról, titkokról, öngyilkosságról, szerelemről és idegenségről, miközben a maga módján Nádas Péter életét, gondolkodását is megismerhetjük.

Nádas Péter: Világló részletek I-II.

Jelenkor, 2017, 1212 oldal, 7999 HUF

 

Egyszerre emlékezik apró részletekre és súlyos traumákra. Mint ahogy élete első képsorában. Hogyan lehetséges ilyen sok emléket működésbe hozni, feltérképezni az emlékállományt?

Az sem biztos, hogy erre a traumatikus eseményre emlékezem. Az sem biztos , hogy fel tudnék térképezni bármit.  Inkább arról van szó, hogy  a  nagynénémmel folytatott éjszakai beszélgetésben megpróbáltam tisztázni, hogy az elsőnek nevezhető emlék  vajon emlékkép, fantázia vagy álom-e. A mai napig visszatérnek az álmaimban romos budapesti helyszínek. Engem maga a rekonstrukciós folyamat érdekel, amihez nem kell föltétlen elmenni az eredeti helyszínre vagy nem kell föltétlenül végleges eredményekre jutni a rekonstrukcióban. A helyszínt és a képsort  egyszerűen nem tudom elfelejteni. Egészen biztosan nem álom.  Nagyon valószínű, hogy ez a képsor, életem első rögzített emléksora.  Egy bombázás képsora. Gyerekkoromban hetente olykor többször elmentem a félig lebombázott, félig sértetlenül maradt ház ház előtt, ahol átéltük az ostromot, mert az egyik unokatestvérem ott lakott a közelben, a Damjanich utcában. Aztán van itt a szobám falán egy térkép Budapestről, a székesfővárosról, születésem évében készült, s ezen tárgyszerűen mindent megtalálok, amely az egykori városhoz tartozott. A Google Mapsen is bármi megnézhető, a világ besétálhatóvá változott. Azt mondhatja az ember, igen, ez a ház volt az. Ma már ugyan nem tudnám elválasztani, hogy hol volt az omlás határa a homlokzaton, de a leomlott házak különösen emlékezetesek. Nemcsak ez a Damjanich utcai ház. 1956-ban is leomlottak házak.  Ott maradtak a félbeszelt lakások. Zongora, fotel, félig nyitott ajtó, amin valószínűleg kiszaladtak vagy éppen beszaladtak, hogy az utolsó utáni pillanatban valamit még magukhoz vegyenek. Menedéket kerestek. Lezuhantak, meghaltak, a törmelék betemette őket.  Aztán hónapokig, olykor évekig láttunk egy keresztmetszetet egy lakásról. Nem bámulták, ettől a botrányos látványtól inkább elfordultak az emberek. A Damjanich utcában az első emeleten semmi nem volt többé látható, ott gyűlt össze a törmelék, a második, a harmadik emelet keresztmetszete maradt látható, úgymond a ház bendője, de a leszakadt padlás és tető miatt a felső emeletek megint csak megsemmisültek. Ebben az emlékezési munkában éppen az volt az érdekes, hogy mi rekonstruálható és mi nem rekonstruálható a múltból, és mi marad meg ismeretlen forrású töredéknek vagy törmeléknek. Amihez a város topográfiája nagyon szorosan hozzátartozik. A városi ember fejében él a topográfia. Szükség esetén lehívja. Akkor vált kollektív élménnyé ez a képességünk, amikor 1956 októberében lőttek az utcán. Azt kellett megkérdeznem magamtól, hogy jó, ha itt lőnek, akkor miként tudom megkerülni a tűzpárbajt, aminek egyhamar nem lesz vége.  Amikor el kell jutni az egyik helyről a másikra, akkor a városi ember fejében automatikusan megjelennek a lehetséges egérutak. A tétovázó embercsoportok majd mindig egyszerre cselekedtek, egyszerre indultak el ugyanabban az irányban. A pillanatban ez volt a kollektív vízió. Nem kellett magyarázni, hogy miért merre menjünk.

Amikor elkezdett dolgozni a memoáron, az emlékezet rekonstruálhatósága vagy a feladat személyes tétje érdekelte jobban? A folyamat megismerése vagy a saját emlékek megőrzése volt fontosabb?

Az írásnak csak személyes tétje van. Olyan eset nincs, hogy ne lenne személyes. Minden valamirevaló irodalomnak a személy a szubsztanciája. Egy személy, két személy, öt személy, de személy. Ha ez az egyetlen személy nem feltalálható egy műben, akkor alkalmazott irodalomról beszélünk. Engem az alkalmazott irodalom kevéssé érdekel. Megrendelésre dolgoztam már, ha komoly ügy, akkor bizonyára fogok is még , de személytelen irodalom  nem létezik. A személy pedig mindig egyszeri és egyetlen, nincs, nem volt és nem lesz kopiája. Akkor is egyszeri, amikor egyes szám első személyben beszélünk róla, akkor is, amikor harmadik személyben. Ha valaki valamit meg akar érteni a saját múltjából vagy másokéból, akkor biztosan nem fogja megérteni. Legfeljebb kiterítheti maga elé a történés  támpontjait. Ellenőriznie kell a történés dokumentumait, az adatait, az emlékeit, ki kell terítenie maga elé, mint valami térképet, vagy ahogy én a kézirataimat és jegyzeteimet kiterítem magam elé az asztalon, hogy a különböző  szintű cselekménysorok összetevőit egyben láthassam. Ez egy fontos műveleti szempont, a részletek egyben látása. De a megértésnek az elbeszélésen kívül kell megtörténnie. A történet rétegzettsége mindig több, mint a megértés. A tanulság pedig mindig unalmas. Viszont nagyon sokat elmond egy korszakról, hogy a különböző adatok miként fedik egymást, miként nem fedik le egymást. Mi az a tárgy, mi az a részlet, amelyben  ellentmondanak.  Mi a szándékos hamisítás, mi a tévedés. Mi a realitás és mi a családi vagy társadalmi hiedelem, legenda, vágykép, fikció. Érdekelt, hogy életem végére érve érzékelhető kapcsolatot teremtsek a fikció és a realitás között. A költészet és valóság között, ahogy Goethe mondaná. Én egy életen át a fikciót ápoltam, úgymond többféle fiktív személyt tápláltam. Néha nagyon sok személyt, tájakat, szobabelsőket, szemvillanásokat. Gyakran beszéltem különböző elbeszélésekben egyes szám első személyben, olyan dolgokat magamnak tulajdonítva, amelyek nem voltak a sajátjaim, habár a saját fantáziám termékei. Olykor csak azért tehettem meg ezt, azért engedhettem szabadjára az empátiát és a fantáziát, mert a saját realitásom éppenhogy másmilyen volt. Máshonnan néztem, máshonnan láttam, mint ahogy és ahonnan a fiktív személy lát. Mindaz, amire az ember nem lát rá, amivel kapcsolatban nincs distinkciója, irodalmi szempontból értéktelen. Csupán az lehet hiteles, amire a szerzőnek rálátása van, az a tárgy, amit önmagában is kívülről figyel. Szerencsére színészként vagy rendezőként átélheti, mert nagyon sok mindent át tud az ember élni,  a Jóisten erre találta ki az átélési képességét, az empátiát, ami nem csak az ember, hanem az emlős állatok sajátja; a születés pillanatától kezdve  szabad levegőn működik. Állandóan együtt mozgunk egymásban és egymással, habár az alapvető életjelenségeket, amelyek aztán egy életen át jellemeznek, már előbb meg kellett érintenünk az érzékeinkkel, benn az anyaméhben.

Nádas Péter megírta Magyarország egyetlen könyvét

Fotó: Valuska Gábor Megjelent végre az év legsúlyosabb irodalmi alkotása, Nádas Péter memoárja, a Világló részletek, ami 1300 oldalával szó szerint beszakítja az asztalt. Érzékeny és sűrű prózája minden szempontból az ellentéte az uralkodó zeitgeistnak: végtelenül pontos, többszörösen ellenőrzött, mélyen humánus, önreflexív, kritikus, bizonytalan, megértő, kíváncsi és európai.

Tovább

Egy fiú növényt ültet magába, egy vasutas uszonyokat növeszt

Ép testben ép lélek – tartja a mondás, csakhogy Szerényi Szabolcs történeteiben sem a lélek, sem a test nem marad ép, sőt, olykor egyik betegsége okozza a másik halálát. Egy olyan világban játszódnak az Éhség történetei, ahol egy fiú növényt ültet magába, hogy végre felhívja magára a környezete figyelmét; ahol a sikeres orvos már nem tud mit kezdeni a jólét émelyítő érzésével, végül egészen bizarr módon babrál ki hasonszőrű szomszédaival; ahol a nyugalmazott vasutas uszonyokat növeszt, mert már csak a halak világában érzi jól magát. Ahol a felső tízezer éhsége a földi javak iránt olyan mérhetetlenné nőtt, hogy szó szoros értelmében felfalják azokat, akik a társadalom alsóbb szintjein ragadtak. Bizarr történetek egy bizarr világból – ám semmivel sem őrültebbek a valóságnál, amely ihlette őket.

Szerényi Szabolcs: Éhség

Fiatal Írók Szövetsége, 2017, 112 oldal, 1600 HUF

 

Az Éhség a Kreatív főszerkesztő-helyettesének első novelláskötete: a szerző történeteiben keresi az extrém határhelyzeteket és ütközéspontokat, egyúttal a fogyasztói társadalom diszfunkcióival szemben is finom kritikát fogalmaz meg, néhol pedig a reklámosok kifelé zárt világába enged betekintést.

Olvass bele a könyvbe:

Éhség_Szerényi_Szabolcs_részlet.docx by konyvesblog on Scribd

Korrupt New York-i zsarukról szól Don Winslow új bűneposza

Bár legutóbb arról szóltak a hírek, hogy Don Winslow a Drogháború és A kartell (kritikánk róla ITT) folytatását írja, júniusban megjelenő új bűneposza nem a mexikói drogbárók, hanem a New York-i zsaruk világába visz. A The Force hőse (egyben antihőse) egy Denny Malone nevű manhattani rendőr, aki már tizennyolc éve szolgál, a cselekmény idején egy rendőrségen belüli elitegység vezetőjeként.

Látszólag a mindennapok hőse, viszont a mocsok elleni háborújában ő sem maradhatott tiszta, és társaival az évek során több millió dollárt tett zsebre (készpénzben és drogban). Malone végül elbukik, a szövetségiek fojtogatják, a túlélése érdekében pedig el kell döntenie, hogy együttműködik vagy elárulja azokat, akik addig a legközelebb álltak hozzá. A könyvhöz Winslow rengeteg rendőrrel beszélt: magas rangú tisztekkel, veterán nyomozókkal, utcai zsarukkal, akik nemcsak a munkájukról, a magánéletükről is sokat meséltek neki. Utóbbi azért is fontos, mert ez a szál is nagyon erős a regényben, hiszen Malone a privát életében is két tűz közé kerül.

A könyv június végén jelenik meg angolul, de a Deadline még márciusban arról írt, hogy James Mangold (Logan - Farkas) érdeklődik a megfilmesítés iránt; a Fox tavaly ősszel hétszámjegyű összegért vette meg a jogokat.

Ki volt az a fiú, aki meghalt a Karthago-koncerten?

Volt egy fiú… akinek emlékére a Karthago együttes 1981-ben megírta a Requiem című slágerét. A dal országos és nemzetközi sikereket aratott, a mai napig több ezer ember énekli a koncerteken, ihletőjére mégis nagyon kevesen emlékeznek. A fiú haláláról kezdetben az a hír járta, hogy a koncerten összetaposta a tömeg. Aztán az is, hogy valószínűleg gyógyszerre (az akkor „híres” Parkánra) ivott alkoholt.

Hatala Csenge: Requiem - Volt egy fiú...de ki volt ő?

Athenaeum Kiadó, 2017, 156 oldal, 2999 HUF

 

Hatala Csenge nem elégedett meg ennyivel – meg akarta tudni, ki volt pontosan az a fiú és mi történt vele aznap este. Dezső ismerősei is megszólalnak a Requiem című könyvben, és a nővére, aki 36 év alatt soha, senkinek nem beszélt a testvéréről, és arról az estéről sem. Az író további izgalmas dilemmák nyomába eredt. Kitiltották-e a Karthago zenekart Fejér megyéből a koncerten történt, tragikus esemény miatt? Kik azok a csövesek? Mi a közös a Technokol Rapidban és a Parkánban? Hogy született meg a híres dal, és milyen fogadtatása volt, amikor először játszották?

Az ügy ráadásul a mai napig rengeteg kérdést felvet. Miért csak egy végzést kaptak készhez a szülők, amiben az állt, hogy az elsődleges orvosszakértői vélemény szerint keringési elégtelenségben vagy alkoholmérgezésben halt meg a fiuk, de soha többé senki nem tájékoztatta őket semmiről? Boncolási jegyzőkönyvet sem kaptak, és senki nem válaszolt a kérdéseikre többé. Miért történt ez így? Miért nincsenek meg a halálesettel kapcsolatos iratok? Hogyan lehetséges az és miért, hogy 1981-ből Dezső haláláról minden papír eltűnt, más esetek mégis megtalálhatók a mai napig a patológiai iratok között? Hatala Csenge a Requiemben ezeket a szálakat próbálja kibogozni.

Olvass bele a könyvbe:

Hatala_Requiem_120–132.pdf by konyvesblog on Scribd

Ez a nő lassan felfalja az Infinite Jestet

A kilencvenes évek egyik legfontosabb regénye volt az Infinite Jest. David Foster Wallace „valami igazán amerikait szeretett volna létrehozni arról, milyen az élet az ezredforduló körüli Amerikában, és a korszak hangulatát leginkább gyomortájékról áradó, mérhetetlen szomorúsággal tudta érzékeltetni. Olyasmivel, aminek semmi köze az ország gazdasági állapotához vagy a tévéből ömlő hírekhez” – írtuk korábban a kötetről.

Amerikában igazi kultkönyvnek számít, így természetesen hírértéke van annak is, ha valaki nem éppen rendeltetésszerűen használ egy kötetet. Mondjuk megeszi. Mind az 1079 oldalt. Persze nem egyszerre, hiszen az még a legfanatikusabb olvasó gyomrát is megfeküdné, hanem laponként, szépen lassan.

Jamie Lotus komikus nem kifejezetten egy rajongóalkat, bár neki igazán abból lett elege, hogy bölcsész ismerősei örökké azzal nyaggatták, olvasta-e már az Infinite Jestet. Ezért úgy döntött, hogy inkább megeszi. Korábban arról írt, hogy megenné Jonathan Franzen könyvét, őt viszont ehhez nem tiszteli eléggé.

A könyvevés most már egy éve tart, amit Lotus szorgalmasan dokumentál is: ette már csipszes zacskóból, két szelet kenyér közé szorítva, turmixként, éjszaka, séta és meccs közben.

Mire végez, talán már magyarul is olvashatjuk a regényt. A kultkönyv itthon a Jelenkor Kiadó gondozásában jelenik majd meg, mégpedig Kemény Lili, Kappanyos Ilona és Sipos Balázs fordításában. Kemény Lili korábban a következőképp jellemezte a regényt:

DFW írói különlegessége az önmagába hurkolódó, meglóduló, aztán önmagába (vissza)forduló, szolipszisztikus gondolatmenetek következetes végigírásában rejlik. Néhány novellájának a lefordítása során azt szűrtem le, hogy ezeknek a mondatoknak az összerakásához következetes matematikai észjárás kell. (Keveset értek a matematikához, de az analitikus-nyelvi gondolkodás, a mondatok logikájának megteremtése nem áll távol tőlem. Legalábbis szeretném ezt gondolni.) Ezeket a monológokat rendkívüli mennyiségben, a beszélők társadalmi státuszának különbözőségéből fakadó formai sokszínűséggel (ami a mondatszerkezetet vagy a szókincset illeti), bravúros imitációs készséggel írja egymás után. Ezekből rakódik össze a regény.

Forrás: avclub

Aranyvackor - Elindult az illusztrátorok köre!

Idén megújult formában indult útjára az Aranyvackor gyerekirodalmi-illusztrátori pályázat: először az írók küldhették el meséiket három korosztályos kategóriában. Ez a forduló április közepén zárult, és a napokban kerültek fel az Aranyvackor oldalára a továbbjutó szövegek (ezek elolvasásához regisztrálni kell).

Mindez azt jelenti, hogy most az illusztrátorok jönnek, akik kiválaszthatják maguknak, hogy melyik mese vagy történet áll hozzájuk a legközelebb, és az ahhoz készített rajzaikkal pályázhatnak. A beküldési határidő: július 31-e. Az illusztrációkat pdf vagy jpeg kiterjesztésben várják, ezek mérete max. 5 megabyte lehet.

További információt ITT és ITT olvashattok!

 

David Grossman nyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat

David Grossman és fordítója, Jessica Cohen

Egy ló besétál a bárba című regényével az izraeli David Grossman nyerte a 2017. évi Nemzetközi Man Booker-díjat. Az elismeréssel 50 ezer font jár, melyet a szerző és fordítója - ez esetben Jessica Cohen - között osztanak szét. Grossman regényét itthon a Scolar adta ki, a hét könyve is volt nálunk. "Grossman könyve kényelmetlen, fojtogató parabola egy gyónással felérő stand up előadásról, melynek során nemcsak a komédiásnak kell szembenéznie a gyásszal és a veszteséggel, de a közönségének is. Egy ló besétál a bárba… - az olvasó fantáziájára van bízva, hogy fejezi be a viccet" - írtuk akkor.

Egy este arról, hogy mi a groteszk

Ha a világ színház, az élet egészen biztosan stand up comedy, írtam a Könyves magazin Könyvesblokk rovatába David Grossman Egy ló besétál a bárba című könyvéről. Annyival tenném sutábbá az egyszeri Shakespeare-parafrázist, hogy ha jól csináljuk, még az is lehet, hogy cirkusz. Vagy, ha rosszul....

Grossmannal 2013-ban interjúztunk Budapesten (akkor jelent meg A világ végére című regénye): a beszélgetésből kiderült, hogy a családról az intimitás jut eszébe, és hazája, Izrael, ahol egy zajos família minden jó és rossz tulajdonsága egyesül, de kiderült az is, milyen magyar szerzőket olvasott, és hogy mit jelent számára az írás.

David Grossman: Izrael nem áldozat többé

Scolar, 608 oldal, 2013, 3192 HUF Imádta a Pál utcai fiúkat, olvasott Nádast, Konrádot és Esterházy-t, Szenes Béla Csibijének említésével pedig igencsak meglepte az újságírókat. A világ végére című könyvét több mint negyven nyelvre lefordították (legutóbb például albánra), de írásai miatt a palesztin területeken egyelőre nem a korlátok, hanem a könyvesboltok ablakai törnek.

A Nemzetközi Man Booker rövidlistájára idén két izraeli, egy francia, egy norvég, egy dán és egy argentin szerző került fel, bővebben ITT írtunk erről.