Olvass!

KönyvesBlog

Jonathan Franzen: Nem fetisizálom a boldogtalanságot

2015. április 25. Kiss Orsi

franzen5.jpg

Fotó: Valuska Gábor

A Nagy Amerikai Regény címkéjét olcsó fogásnak tartja, a hazug reklámok dühítik, a közösségi médiától rosszul van, viszont imád versenyezni és szenvedélyes madárleső. A 22. Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége a kortárs amerikai próza egyik legizgalmasabb művelője és alakítója, Jonathan Franzen, aki a nyitórendezvényen még azt fejtegette, miért az írást tartja a legjobb drognak, a Könyvesblognak adott interjújában azonban gyerekkorról, barátságról és az őt sokáig emésztő haragról is mesélt. Bár amióta megérkezett, szinte meg sem áll, mégis kedves volt és laza, sokat nevetett, és még arra is rávettük, hogy egy kicsit németül beszélgessen velünk. Közben kiderült, hogy melyik nagy amerikai klasszikus nem tartozik a kedvencei közé, mitől rettegett, amikor egyetemistaként Nyugat-Berlinben tanult, és miért kapja fel a vizet, ha a regényeivel kapcsolatban elhangzik a diszfunkcionális szó.

A Diszkomfortzóna (ITT írtunk róla) eredetileg 2006-ban, két regénye, a Javítások és a Szabadság között jelent meg, és a magyar olvasók most abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy már a regényei ismeretében olvashatják az esszéket, amelyek sok fontos részletet esetleg új megvilágításba helyeznek. Olvasás közben azonban újra és újra felmerült bennem: vajon miért érezte szükségét, hogy esszékben is megörökítse az emlékeit, a benyomásait, főleg úgy, hogy ezek közül nagyon sok valamilyen formában már a regényeiben is felbukkan, azok szerves részévé vált?

Nézze, azokról a csínyekről, amiket néhány haverommal a középiskolában elkövettünk, például a zászlótartórúddal, nem lehet fikciót írni. Ezek apró dolgok, hülyeség lenne komolyan venni őket. Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen is voltam ebben a korban, arra emlékeztem, hogy milyen kényelmetlenül szégyelltem magam, hogy bizonyos szempontból milyen rettenetes voltam, és ez azért elég érdekes tapasztalat volt. Érdekes volt, mert el kellett ismernem, milyen tizenhat éves voltam; mindannak a természete pedig, amely ennek elismeréséből eredt, alkalmasabb volt arra, hogy non-fictionben írjam meg. Például a keresztény ifjúsági szervezettel kapcsolatos élményeimből nem lehetett volna fikciót írni, túl sovány volt ahhoz: az a jelenet például, amikor ellopták az ebédemet, és vele együtt anyám levelét, majd elolvasták azt, és az a szégyen, amit akkor éreztem, egy regényben mondjuk fél oldalt tett volna ki. Meg egyébként amúgy se nagyon bírom a gyerekekről szóló regényeket.

Komolyan mondja?

Persze vannak kivételek. De például nem vagyok nagy barátja a Rozsban a fogónak.

Ó, erről meséljen még egy kicsit!

Nagyon nincs mit, igazából kicsit szentimentálisnak gondolom Salingert. De visszatérve az előző kérdésre, úgy éreztem, hogy bizonyos történeteknek máshol nem nagyon volt helyük.

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF

 

Ha már a gyerekeket említette, a Diszkomfortzónában volt egy mondat, ami nagyon erősen megmaradt bennem: „Majdnem minden gyereknek van valami bánata”. Talán azért is emlékszem rá annyira, mert annyira ellentmond mindannak, amit a boldog, gondtalan gyerekkorról gondolunk. Önnek sok szomorú pillanata volt gyerekkorában?

Én egy nagyon nyugtalan gyerek voltam. Aggódós.

Mondjuk mi aggasztotta?

Minden. Listába is szedtem őket a könyvben (lásd a keretest), de talán semmitől sem féltem jobban, mint a szüleimtől. Féltem azonban még a méhektől, a lányoktól, a tornatermi öltözőktől, a fiúmosdóktól, szóval, elég hosszú a lista. Ebből a korból főleg a szégyen és a nyugtalanság maradt meg bennem, a megaláztatás, az elszigeteltség, nagyjából a hetedik osztálytól a kilencedikig, amikor nem voltam túl népszerű, és nagyon kevesen akartak a barátaim lenni. Lehet, hogy ezért is vagyok ennyire ellenséges a közösségi médiával szemben, mert annak a dinamikája, hogy valakinek követői vannak, kicsit emlékeztet arra a helyzetre, hogy vannak a népszerű gyerekek, meg azok a kevésbé népszerűek, akik az előbbiekkel akarnak barátkozni. És én utálom ezt. Ráadásul úgy tűnik, hogy most ez lett a domináns életforma, pedig nem hagytuk ezt már magunk mögött tizenhárom évesen? A jelek szerint nem.

Tovább

Mindannyian hozott lélekből dolgozunk

Háy János legújabb, Hozott lélek című novelláskötetének alcíme: sorsmorzsoló. A könyvet olvasva valóban olyan, mintha ujjaink közt egy képzeletbeli füzér gyöngyszemeit hajtanánk: ugyanazok az élettörténetek térnek vissza újra és újra. Sőt, a történetekből mintha egy átlagsors is kiemelkedni látszana: az ember gyerekként még mindentudó hősnek látja a szüleit, ám hamar rá kell jönnie, hogy ez csak egy illúzió. Mire a kamasz felismeri, hogy az ő szülei is csak esendő emberek, általában túl késő: az apa és az anya kapcsolata, nehézségei, gyengeségei, hibái és félelmei már őt is meghatározzák egy életre. Ezek miatt ugrik bele olyan kapcsolatokba, amilyenekbe, ezek miatt rontja el a házasságát, és ezek miatt alapít a kapuzárási pánik időszakában új, ám nem kevésbé elrontott családokat. És persze ezek miatt adja tovább ő is ugyanazt a mintát a saját gyerekeinek, akik ezt felismerve majd egy életre meggyűlölik őt, és utolsó éveiben nem, vagy csak alig fogják látogatni azon a nyomorúságos helyen, ahol a halált várva sínylődik. Ez így megy tovább a végtelenségig: a fekete gyöngyszemek egyre csak peregnek, peregnek az ujjaink között.

Háy János: Hozott lélek

Európa Könyvkiadó, 2015, 384 oldal, 2792 HUF

 

Háy könyve egyáltalán nem szívderítő olvasmány, viszont cserébe nagyon sok mindent elmesél arról a bizonyos, sokat emlegetett „magyar rögvalóságról”. A történetekben valóságos földrajzi és társadalmi panorámáját kapjuk az itthoni életeknek: a budapesti villatulajdonosoktól az alföldi puszták új móriczi barbárjaiig mindenféle alakok felbukkannak itt; a nagy tanulság pedig, hogy ezek a sorsok tulajdonképpen nem is különböznek egymástól annyira.

Tovább

E-Könyvfesztivál az ekonyv.hu-n

Az idén 5 éves eKönyv Magyarország Kft. a legnagyobb, hazánkban rendezett nemzetközi könyvünneppel párhuzamosan megszervezte az e-Könyvfesztivált is. Ennek keretében 4 kiadó több mint 1000 ekönyvéből válogathatnak kedvezményesen a vásárlók az ekonyv.hu-n. Idén 21 kiadó csaknem 70 kiadványa jelenik meg elektronikus formában a fesztiválra, több kizárólag ekönyvként. Erről és a magyar ekönyv helyzet nemzetközi kontextusban történő bemutatásáról lesz szó egy szakmai beszélgetésen pénteken 16 órától a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.  

Az európai és észak-amerikai székhellyel is rendelkező TechNavio piackutató az iparág szakértőivel közösen készített felmérése szerint 2014-ben 12,6%-os volt az ekönyvek globális piaci részesedése a könyviparban.  2019-re ehhez képest 27,8%-os növekedést prognosztizáltak. A cég nemzetközi ekönyv piacon évesen átlagos 17,4%-os növekedést jósol a 2014-2019 közötti időszakra.

Tovább

Háy János megtanult franzenül

konyvfeszt2015megnyito-2352.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Jonathan Franzen és Winkler Nóra pódiumbeszélgetés után (cikkünk itt olvasható) kis szünetet követően kezdetét vette a Budapest Nagydíj átadása, a laudációt Háy János mondta. Franzen és Háy prózája között egyébként sok kapcsolódási pontot is találhatunk: mindketten a családban keresik a problémák és a megoldások gyökerét is, és a könyveikben szereplő családok nagyon jól reprezentálják az őket körülvevő társadalmat is. A laudációban Háy felfedte az ars poeticáját olvasói és írói szokásairól: mondjuk nem lennék most Kittler-kutató, az biztos.

Hogy szerette meg Háy Franzen regényét, miután úgy kerülgette azt, mint jobbikos macska a forró maceszgombócot?

„Hónapokig kerülgettem a könyvet, mint jobbikos macska a forró maceszgombócot (milyen szerencse, hogy ebből a viccesnek nem mondható hasonlatból amerikai vendégünk pont semmit nem ért). Telt-múlt az idő, mint a mesékben, aztán egy óvatlan pillanatban, amikor épp semmi nem akarta kitölteni az időt, elkezdtem kanalazni a Franzen-levest. Angolul először, hoztam egy pragmatikus döntést, hogy ez nem egyszerűen olvasás, hanem így fejlesztem az angoltudásomat. Nehezen indult, nehéz szöveg, azt egyszer csak azt vettem észre, hogy megyek vele, és már nem szótárazok, csak haladok előre, mert bár az angoltudásom nem ívelt fel, de egyszer csak elkezdtem érteni franzenül".

Háy János laudációjában saját olvasói/szerzői ars poeticáját is elmondta:

"Naiv és beleélő olvasó vagyok. Olyan, akiről a kortárs irodalomtudomány megvetően beszél. Abszolút korszerűtlen, aki mellett már elment a világ. De én nem akarok reflektív lenni, leleplezni magamat és az írót olvasás közben. Sőt, ha leleplezek egy írót, ha mondjuk, rögvest látom a szisztémát, hogy az egész cucc csak azért lett összedobva, hogy a szisztémát szolgálja, akkor már repül is a könyv. Meg ha megérzek valamifajta ideológiát, akár közéletit, akár bölcseletit, akár nyelvelméletit, repül a könyv. Csak azok a szövegek érdekelnek, amelyek belekotornak a létbe, a többire nincs idő. A gyanakvásomból egyenesen következik, hogy beleélő olvasó csak ritkán lehetek. De ha igen, akkor nagyon. Akkor tényleg kinyílnak a teremtett világ kapui, és fegyvereim eldobva rohanok be rajtuk. Odaadom magam, hiszen hívott egy írói akarat, hogy vele együtt járjam végig ezt a világot. És én bolyongani kezdtem a Javítások birodalmában.

Nem kockázatmentes Franzent olvasni. Megroppantja az élettel szembeni védőburkunkat. Nem azért, hogy jó vagy rossz szivárogjon be a repedéseken, hanem azért, hogy bejusson a valóság, az élet a maga kockázatával. De ő is kockáztat. Nem kívülről ábrázol, nem föntről lefelé, nem bíró, nem ítélkező. Esendő, ahogyan esendőek a szereplői is, ahogyan esendőek vagyunk mindahányan. S ez az író szereti ezeket a sorstársakat (persze szeretet nélkül még Pál apostol is idegtépő, nem hogy az embertársaink): olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad tőle az ember mellkasa.”

A díjátadó végén Franzen megköszönte a laudációt és a díjat, kiemelve, hogy az elismerésnél még többet jelent neki az, hogy a magyar olvasók ismerik és szeretik. Háy szövegéhez (melyet rendhagyónak és viccesnek nevezett) pedig hozzátette: osztja a magyar író rendszerek iránti allergiáját. Hiszen „a rendszerek jók és szükségesek, de jobb, ha a regényekből kimaradnak.”

Itt a teljes beszéd a Litera.hu-ról: 

Háy a magyarul elmondott laudációja végén Franzenhez fordult, hogy angolul köszönje meg neki regényeit.

Franzen a hipsztereket nem bírja, az írást a legjobb drognak tartja

konyvfeszt2015megnyito-2350.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Jonathan Franzen humoros fickó, aki nem rajong a rendszerekért, viszont imádja a madarakat, és régi vágású íróként elsősorban a történetek érdeklik. Az írót sokan csak az amerikai Tolsztojként emlegetik: a nyugati civilizáció visszásságait leleplező regényei Magyarországon is egyre népszerűbbek. (Három regényét, a Szabadságot, Javításokat és az Erős rengést már korábban kiadta az Európa, memoárja, a Diszkomfortzóna pedig éppen a könyvfesztiválra jelent meg, írtunk is róla.) Az író élőben is szeret poénkodni, legalábbis ez derült ki abból a közel egyórás pódiumbeszélgetésből, melyet az író Winkler Nórával folytatott jelentős jetlaggel küzdve. A végig jó hangulatú párbeszéd során Winkler főleg az irodalomhoz való viszonyáról – írói önmeghatározásáról, írásmódszeréről és kedvenc témáiról kérdezte Franzent. (Háy János remek laudációját itt lehet részben elolvasni és teljesen megnézni>> )

Jonathan Franzen: Diszkomfortzónaa

Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF

 

Írói önmeghatározás

A középnyugat írójának mondják, noha ő már nem teljesen biztos benne, hogy ez tényleg jelent valamit. Hiszen a középnyugat koncepciója New York felől van meghatározva, New York koncepciója pedig a közép-nyugat felől, és ezek a meghatározások leginkább csak az ott élőknek fontosak.

Családregényírónak még kevésbé tartja magát, pedig a regényeiben többnyire családokat ábrázol. Ezek a témák viszont inkább csak rendezőelvek a szövegeiben – azért térnek újra és újra vissza, mert azok közé az írók közé tartozik, akik a saját élményeikből dolgoznak. Persze néha ő is szeretne Faulkner vagy Dosztojevszkij lenne, de ez nem megy, mert rá van utalva a saját élménykörére.

Szerinte az írás egy folyamat, ami során az ember egyre inkább önmagává válik – persze sokak szerint ez elég elavult, hetvenes évekbeli elképzelés. Az írók nem regényírókurzusokon sajátítják el a képességeiket, hanem a gyakorlatból, ez pedig valahogy úgy működik, hogy az ember leül megírni egy regényt, amihez még nem elég érett, aztán írás közben fokozatosan felnő a feladathoz. Ez történt vele is, amikor első könyvét, A huszonhetedik várost írta – ma már persze egészen máshogy fogna hozzá, hiszen elég nagy a távolság a huszonöt éves író-énje és a mostani között. De bizonyos tekintetben a Javítások írójától is távol érzi magát, 2008-ban például, amikor elkezdte írni a Szabadságot, maga is meglepődött azon, hogy mennyire nincs már meg benne az a rendszerellenes düh, ami a Javítások írásakor jellemezte. Akkoriban ugyanis sokkal nyugodtabb és boldogabb életet élt, mint tíz évvel korábban, és a mai napig úgy érzi, már nincs igazán joga dühösnek lenni. Pedig így rengeteg teremtő energiától elesik, és egyéb veszteségek is vannak, például az agresszióból fakadó, odamondogatós humora is sokat szelídült azóta.

Tovább

Diszkomfortzóna: családállítás Jonathan Franzennel

Első mondat: “Aznap este nagy vihar volt St. Louisban.”

Jonathan Franzen (2013-as interjúnk vele ITT olvasható) Amerika egyik legfontosabb írója, akinek az életművét pár év alatt a legsikeresebbtől visszafelé (Szabadság, Javítások, Erős rengés) haladva kezdte kiadni az Európa. A frissen megjelenő Diszkomfortzóna (olvass bele ITTa felnőtté válás története, sztorikkal teli, elemző önéletírás, amiből kiderül, milyen hatások érték fiatalkorában a szerzőt, amelyek regényeit is meghatározták. Szocializáció biturbó: a diszfunkcionális család működése, a vallási közösségben való élet, önimádat és önutálat mellett Franzen a nőkkel való kapcsolatáról is mesél, miközben felvázolja a középnyugati, kertvárosi Amerika működését is. Minden történetnek ő a főszereplője, elemzi és magyarázza élete történéseit, helyszíneit és szereplőit.

Jonathan Franzen: Diszkomfortzónaa

Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF

 

"Az ország közepén nőttem fel, és az amerikai középosztály aranykorának közepén" - írja Franzen, aki egy olyan idilli társadalmat mutat be, amelyben a jövedelmek elosztása kiegyenlített volt, az embereket érdekelte, hogy mit adhatnak a társadalomnak, templomba jártak és fontos volt az őket körülvevő közösség is. A szerző regényeiből már jól ismerjük ezt a kertvárosi nyugalomba belassuló, sok szempontból példaértékű családot, amely a valódi, hazugságokkal és önámításokkal terhelt működést próbálja elrejteni. Franzen memoárjában, a hat írást tartalmazó Diszkomfortzónában lendületes, helyenként szórakoztató, de főleg komoly személyes és családi történeteit írja meg a  vallási kis közösségről, a képregényekről vagy a Goethe-szemináriumról. Persze ír háborúról, környezetszennyezésről, politikáról és sikerről is, így gyorsan megtanulhatjuk, hogy mi köze van Snoopynak az amerikai középosztály történetéhez.

Franzen programja:

Április 23-án, 16 órától Winkler Nóra beszélget Jonathan Franzennel a Teátrumban. 17 órakor Franzen átveszi a Budapest Nagydíjat, a laudációt Háy János mondja. Április 25-én, szombaton 11 órakor Veiszer Alinda, valamint Bart István műfordító kérdezik majd a Teátrumban. Franzen szombaton 12:30-tól 14:30-ig dedikál az Európa standjánál (B17 stand).

A Diszkomfortzóna az író személyes történeteit gyűjti csokorba, olyan esszéket, amelyek valójában bármelyik Franzen-regényben megállnák a helyüket. Milyen anyánk halála után visszamenni a házába? Hogyan lehet szembenézni azzal, hogy a szerelem nem örök? Hogyan fedezheti fel valaki a természetet, a madarakat, és hogyan fedezheti fel rajtuk keresztül magát és magánéletét? Jonathan Franzen mélyre ás a személyes és családi archívumban, hogy kísérletet tegyen élete kiemelt történéseinek megírására, sokszor zavarba ejtő nyíltsággal. Például a kötet Franzen édesanyjának halálával kezdődik, és saját, megromló házasságával záródik.

Tovább

Ezekre a programokra látogass el a könyvfesztiválon

westsyker.jpgKjell Westö, Sylwia Chutnik, Etgar Keret

Tegnap már megírtuk, hogy milyen könyveket szerzünk be mindenképp a könyvfesztiválon, most azt is eláruljuk, hogy milyen programokra látogatunk majd el.

CSÜTÖRTÖK

authors-bookshelf-jonathan-franzen-full.jpgA könyvfesztivál idei díszvendége, Jonathan Franzen többször is megmutatja magát. Április 23-án, 16 órától Winkler Nóra beszélget vele a Teátrumban, 17 órakor pedig átveszi a Budapest Nagydíjat. A laudációt Háy János mondja. (Háynak szintén lesz bemutatója, mégpedig április 25-én, 16.30-tól a Supka Géza teremben.) Franzen szombaton 11 órakor tér vissza a fesztiválra, akkor Veiszer Alinda, valamint Bart István műfordító kérdezik majd a Teátrumban.

PÉNTEK

10 órakor rögtön egy Európai Írótalálkozó közepébe csöppenhetünk az Európa Pontban. A találkozón részt vesz többek közt a finn Kjell Westö, a szlovák Pavel Vilikovský, a lengyel Sylwia Chutnik, a román Ioana Parvŭlescu, az osztrák Karin Peschka, és a dán Iselin C. Hermann. A magyar szerzők közül Szécsi Noémivel, Konrád Györggyel, Horváth Viktorral, Mán-Várhegyi Rékával és Péterfy Gergellyel lehet találkozni. A programsorozat egészen este hatig tart, az írók különböző témákban és szekciókban fejtik ki a véleményüket - szóba kerül például az egyenlőtlen fejlődés és a barbárság is.

12 órakor a B3 standnál mutatják be Daniel Bănulescu Ki nyerte meg a vallások világháborúját? című kötetét (Bănulescuval tavaly interjúztunk), délután pedig az izraeli Etgar Keret Boldog boldogultak című könyve lesz a téma a Márai Sándor teremben. A 16.30-kor kezdődő beszélgetésen a szerzővel és fordítójával, Borgula Andrással, a Gólem Színház vezetőjével Sárközy Bence beszélget.

Tovább

Hartay: Elférek a költővel egy istállóban

10995103_1553547951600330_6570382904008037350_n.jpgFotó: Bach Máté/Nem boci Facebook

Hartay Csaba az édesapjától örökölte a családi tehenészetet, ami már a hatvanas évek vége óta működik Szarvason, a kákai majorban.Természetesen állami gazdaságként indult, és édesapám egy állatorvos társával privatizálta a telepet 1993-ban, azóta kft-ként üzemel. Kis kitérők után – pultozás a szarvasi Zebra klubban, majd egy budai konditeremben, napilapos újságírás, tárcák, jegyzetek közlése mindenféle lapokban – 2005 januárjában álltam munkába a szarvasmarha telepen” – meséli, majd gyorsan ki is ábrándít. Még soha életében nem fejt tehenet. Ő a 25 embernek munkát adó üzem résztulajdonos cégvezetője, ami számokban 400 tejelő tehenet és 11 500 liter tejet jelent naponta. Emellett hétkötetes költő, a Könyvfesztivál előtt pedig megjelent második prózakötete, a Nem boci!, ami egy tehenészet mindennapjairól és a tehenek körül felbukkanó sorsokról mesél – hol szociografikusan, hol a Viharsarki Kattintósból ismerős humorral. A hajnali kelésről, az ideális tehenészről, a tejházas lédiről, a magtár színeváltozásáról, a szélvendégről az istálló nagytermében. Utóbbi trágyaszagot lenget, sarat hord az udvarba és szelíden meglengeti a „nagy, mozdíthatatlan, puha kövek” fülét. Hartay Csabát tehenészetről, apa-fiú kapcsolatról és a magyar vidék helyzetéről kérdeztük emailben.

Mindenki Mulder ügynöke, David Duchovny pár hónapja adta ki Holy Cow című regényét (az első fejezetért IDE kattints), aminek egy beszélő tehén a főszereplője, most pedig itt a Nem boci!. 2015 a tehenek éve?

Ezek a jelek arra utalnak, hogy igen. Bár nálam már 10 éve minden év a tehén éve, de most David Duchovny is megerősít ebben. Egy olyan Terminátor-epizódot is szívesen megnéznék már, amiben egy cseppfolyós (tejfolyós) tehenet küldenek vissza a jövőből a tehenészetünkbe, hogy megmentse a nemrég született 6879-es, Rebben nevű itatásos üszőnket.

Hartay Csaba: Nem boci!

Athenaeum, 2015, 240 oldal, 2990 HUF

 

Milyen hatással van a fizikai munka az írói énedre? Hogy fér meg egymás mellett a költő Hartay Csaba és a tehenész Hartay Csaba?

Egyébként volt fizikai munka is a kezdetekben. A kilencvenes évek derekán, amikor a gimi után nem vettek fel sehová, nyári munka ürügyén kijártam apámékhoz. Udvart söpörtem a telepen, füvet nyírtam. Utána a traktorba is beültem. Hajnali háromkor indultunk lucernát rendsodrózni. Azért olyan korán, mert akkor még párás volt a levegő, akkor lehetett sodorni úgy, hogy nem sérült a takarmány, nem pergett a levele, amiben a legtöbb fehérje van. Még most is látom magam felett azt a felhős égboltot, amikor hajnalodni kezdett. Megmarkoltuk a lekaszált lucernát, és bólintottunk, még mehet, amíg nem melegszik az idő, addig nem szárad. Volt hangulata. Ez a „tehenész Hartay Csaba” csak egy ügyes marketingfogás. Igazából az a tehenész, aki gondozza az állatot. Én csak felügyelem ezeket a munkafolyamatokat. De persze inkább tehenész vagyok, mint ékszerész. És elférek a költővel egy istállóban. A vers gyorsan lezajlik bennem. A munka nagyobb teret foglal el az életemben, de azért szimultánban kattog az agyam, ha valami eszembe jut, téma, kép, ötlet, előkapom a mobilom, és mentem a jegyzetek közé. És ha van időm, kidolgozom.

Ha az írást kilépőnek tekinted a napi robotból, akkor az mennyire volt pihentető vagy felszabadító, hogy a Nem bociban! épp arról írtál, amiből ki szeretnél lépni: az agráriumról?

A kötetben többféle narrátor szólal meg. Nem mind én vagyok, és nem is feltétlenül egy adott telepről szólnak a történetek. Ez a mai Magyarország agrárszektora, bárhol az országban. Sokszor érzem azt, hogy elég, valami másba is kéne fogni, nem lehet, hogy egy ember élete csak ennyi, hogy a puszta közepén, tehenek között bóklászik. De ha a mai magyar viszonyokat nézem, összetehetem a két kezemet, hogy nem kell külföldön robotolnom vagy Pesten egy garzonban kucorognom. Napi szintű, állandó munka van, de ez biztos megélhetést ad. Ha holnap nem születik olyan kormányrendelet, hogy nem lehet négylábú állatot tartani, akkor ez így is marad. 

A Nem boci! április 26-án 10 órától mutatkozik be a könyvfesztiválon. Helyszín: Kner Imre terem. A könyv illusztrációs grafikái közül hármat a könyvbemutató utolsó 15 percében elárvereznek. Kikiáltás áruk 50 ezer forint. A befolyt összeget a szarvasi óvodáknak ajánlják fel.  

Milyen egy ideális tehenész? Alkalmaznál írót, költőt a telepen, vagy annak elég vagy ott te?

Költőt, írót csak végigvezetek a telepen. Pár fotó a bocikról. Néhány óvatos kérdés, hogy mi ez a szag – olyankor elmondom, hogy a silókukorica jellegzetesen savanykás szaga keveredik az istállótrágyával – és már újra a bejáratnál vagyunk. Az ideális tehenész pedig ott dolgozik nálunk. Jelenleg is. Minden jellemzőjét, mondatát, vágyát és keserűségét leírtam a kötetben.

Tovább

Zsolt Béla megírta az emberi becstelenség krónikáját

b1341917.JPGZsolt Béla nagyváradi író, újságíró, a zsidótörvények után nem folytathatta a pályáját. Munkaszolgálatra Ukrajnába került, az út onnan haza, majd a váradi gettóba, később Bergen-Belsenbe vezetett, egészen a szabadulásig. Regénye nem artisztikus memoár. Vad, olykor az elviselhetőség határáig kegyetlen és őszinte visszaemlékezés, felzaklató olvasmány. 

Zsolt Béla: Kilenc koffer

XXI. SZázad Kiadó, 2015, 400 oldal, 3990 HUF

 

Zsolt ír benne az olykor egymás kínjának is örülő társairól, az elmebajig kegyetlen, egyszersmind a megtorlástól rettegő csendőrökről, árulásról, kétségbeesésről, az újra és újra feltámadó hamis reményről, és mindennek okáról és céljáról: a zsidók kifosztásáról. A magyar könyvkiadás legnagyobb adósságainak egyike ez a könyv, amit a világ több országában a holokausztirodalom egyik legjelentősebb remekműveként tartanak számon. Magyarországon 1982-ben jelent meg utoljára. 

Zsolt Béla feleségének egész családja odaveszett, köztük a magyar Anna Frank, az a Heymann Éva is, akinek gettónaplója Piros bicikli címen jelent meg.

Kapcsolódó cikkünk:

A magyar Anna Frank naplója  (A piros bicikli - RÉSZLET)

Olvass bele a Kilenc kofferba:

Kilenc Koffer 15

 

10 könyv, amit mindenképp beszerzünk a könyvfesztiválon

Kubai gyerekkor, megünnepelt jelentéktelenség, öngyilkosok magánkülvilága, árja gyerekek és egy Nobel-díjas első próbálkozása is akad az idei könyvfesztivál kínálatában. Csütörtök délután végre beindul az igazi könyvszezon, és újra lehet hemperegni a Millenáris füvén, kezünkben a legújabb kortársakkal. Mi ezt a tíz kötetet szerezzük be mindenképp a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. És ti? 

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Jonathan Franzen: Diszkomfortzónaa

Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF

 

A Szabadság, a Javítások és az Erős rengés írója most egy esszékötettel rántja egybe azokat az információkat, melyeket már eddig is sejtettünk a gyerekkoráról, de esélyünk sem volt megkérdezni tőle. A Diszkomfortzóna a fojtogató Közép-Nyugatra visz el bennünket, ahol hősünk saját határaival, a családi élet nyűgjeivel, a német nyelvvel, Kafkával és Rilkével ismerkedik. Szorongás dölux. Aki nem mozog idegenül a Franzen-univerzumban, az nagy élvezettel fog csipegetni az elhullajtott morzsákból, és még azt is könnyen megbocsátja az írónak, hogy a Szabadságban oldalakon keresztül kellett izgulnia a kék poszáta sorsának alakulásáért.

Háy János: Hozott lélek

Háy János: Hozott lélek

Európa Könyvkiadó, 2015, 384 oldal, 2792 HUF

 

Háy János hozott lélekből dolgozik. Szereplői kipakolják lelkük egészét, vagy csak egészen kis darabkáját; küzdelmeiket mesékkel szövik át, a szomorú valóságot pedig humorral ellenpontozzák. A szerző így vallott ezekről a történetekről: “Egy könyv, ami hozott lélekből dolgozott. Jöttek férfiak, nők, lányok, fiúk vegyest, öregek és fiatalok, s valamit kipakoltak magukból. Sokan az egész lelküket, mások csak egy darabkát belőle, azt, amelyik épp nyomta a lélek többi részét. Lett ebből egy gyűjtemény, a hozott lelkek múzeuma. Olyan, ahová, ha belépsz, s bekukucskálsz a tárlókba, azt érzed, te is ott vagy, ott van egy kicsi része a sorsodnak, a másikban meg egy nagyobbacska része, s felismered a barátaidat, a barátnőidet, a szüleidet, a gyerekeidet. Kicsit fáj ez a találkozás, mégsem tudsz szabadulni attól, hogy nézned kell. Olyan vagy, mint a kisgyerek, aki el is akarna fordulni a mesekönyv ijesztő képeitől, de rögvest visszapillant, mert nem bírja nem látni”.

Michel Houellebecq: Behódolás

 Michel Houellebecq: Behódolás

Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2015, 320 oldal, 2792 HUF

 

Végre itt van a franciák legprovokatívabb írójának tartott Michel Houellebecq legújabb botrány-gyöngyszeme, a Behódolás. A könyv, amely már megjelenése előtt óriási vitákat váltott ki, és amelyet valószínűleg most már mindig a Charlie Hebdo elleni mészárlással együtt fogunk emlegetni. A regényben a Kiábrándult Értelmiségi egyre kedvetlenebb, ugyanakkor egyre intenzívebben figyeli, mi történik körülötte a világban. Például egy választás, amelyen a szélsőjobb mellett előretör a Muzulmán Testvériség elnevezésű párt jelöltje. Fundamentalizmus, radikalizmus, jóléti demokrácia a houellebecq-i Franciaországban.

Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe

Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe

Fordította: N. Kiss Zsuzsa, Európa, 128 oldal, 2490 Ft

 

Ha egy regényírót kellene mondanom, aki megfelel a romantikus íróképnek, akkor biztosan Milan Kunderát említeném: mindig elég témát szolgáltat, jól ír, tud érzelmes, szórakoztató és okos lenni. 1957-ben emigrált Franciaországba Csehországból, folyamatosan képezte magát francia íróvá, kultkönyvét, A lét elviselheteten könnyűségét kétszer olvastam a gimnáziumban egymás után. A jelentéktelenség ünnepe című regényét 2013-ban írta, a közönség szerette, a kritika is jókat írt. Ha valaki szereti a kamaradrámákát, akkor a négy barát beszélgetéseire, történeteire épülő könyvet is bírni fogja: múltba révedés, csajok, öregedés, betegség és testiség, valamint Sztálin és Hruscsov segítségével a totalitárius rendszerről és a humorról is képet kaphatunk. „A jelentéktelenség, barátom, a létezés veleje. Mindenütt, mindenkor jelen van. Ott is, ahol senki nem kíváncsi rá: borzalmak, véres ütközetek, a legszörnyűbb bajok közepette”.

Reinaldo Arenas: Mielőtt leszáll az éj

Reinaldo Arenas: Mielőtt leszáll az éj

Fordította: Körösi Ivett, Európa, 448 oldal, 3490 Ft

 

A modern kubai irodalom emblematikus figurája, Reinaldo Arenas memoárjában zavarba ejtő őszinteséggel mesél életéről: a vidéki gyerekkor szegénységéről, a kisfiúk korán ébredő testiségéről, a nemsokára felismert homoszexualitásról, és az eleinte támogatott, majd egyre több kritikával szemlélt Castro-diktatúráról. A lázadásról, az ellenzékiségről, a börtönről, a menekülésről, a száműzöttségről és a betegségről, de elsősorban és mindenekelőtt a szabadságról. Arenas világhírű önéletrajzából 2000-ben nagysikerű film készült Javier Bardem főszereplésével, 2010 óta pedig operaváltozatban is látható.

Tovább

Deborah Harkness: Fantasztikusan felszabadító érzés volt a tényeket magam mögött hagyni

(Kép forrása)

Deborah Harkness igazi reneszánsz ember: szenvedélyesen érdekli a tudomány, hiszi, hogy a művészetek nélkülözhetetlenek a minőségi élethez, átérzi a tanítás felelősségét, értékeli a jó bort, és árad belőle a fáradhatatlan energia és bölcsen sztoikus életöröm. Kicsit mintha Umberto Ecó-i pálya lenne az övé: történelemprofesszor volt a University of Southern Californián, majd 46 éves korában váratlanul regényírásra adta a fejét. Ebből született meg a Mindenszentek-trilógia, melynek első két kötete A boszorkányok elveszett könyve és Az éjszaka árnyai már magyarul is olvasható. Előbbiben két tudós, Diane és Matthew egy rejtélyes kéziratra bukkannak, melynek hamarosan nyoma vész. A nyomozás az elveszett kötet után Az éjszaka árnyaiban visszarepíti őket 1590-be. A közös munka és veszélyes helyzetek megoldása során szerelem szövődik a két kutató közt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Diane boszorkány, Matthew pedig vámpír, akiknek környezete sem nézi jó szemmel a kapcsolatot. Deborah Harknesszel középkori mintákról, reneszánsz íróellentétekről, a változó sikerreceptekről, a múlt és jelen összefüggéseiről is beszélgettünk.

A főhős, Diane karaktere rögtön megragadja a figyelmet: erős jellemű, elszánt tudós, aki számára a munkaszeretet evidencia. Ön is kutató, látja, hogy nem sok nő van aktívan jelen a tudományos világban. Diane alakjával esetleg volt olyan hátsó szándéka, hogy megmutassa, a kutatás is lehet izgalmas, és ezáltal több nőt csábítson erre a pályára?

Azt hiszem, hogy amit igazán akartam, az az, hogy sikerüljön egy olyan nőalakot megformálnom, akit szenvedélyesen érdekel a munkája. És mivel a legtöbb embernek – beleértve még a szüleimet is – fogalma sincs, mivel foglalkozik valójában egy kutató, fontosnak tartottam, hogy a történelem, az irodalom is központi szerepet töltsön be a könyvemben. És persze, valóban úgy gondolom, hogy nincs elég nő a tudományos pályán, pedig ez nagyon fontos lenne, hiszen mi más szemmel nézzük a világot.

Amikor Diane visszamegy a reneszánsz korba, azon kapja magát, hogy a már bejáratott, rutinszerű viselkedésmódok nem működnek. Teljesen újra kell tanulnia az életet: hogy hogyan öltözködik, beszél, ír egy nő. Ezeket olvasva az olvasó rádöbben, hogy a történelem valójában nem csak adatok sora, hanem sokkal inkább valódi életek tára. Mennyire volt ez tudatos?

Teljesen. Sok történész azt gondolja, hogy a történelem tényekből áll, és aki ezek birtokában van, az jó szakember. Ám én úgy vélem, a tények önmagukban semmit sem jelentenek, ezeket meg kell tanulni a megfelelő módon értelmezni ahhoz, hogy valamit is feltárjanak a múltból. Sokat kutattam a reneszánsz kort, és vannak olyan események, szituációk, amelyekről meg vagyok győződve, hogy megtörténtek, viszont, mivel nem tudom őket bizonyítani, történészként nem használhattam fel őket. De biztos vagyok benne, hogy ezek az elképzelések sokszor a konkrétumoknál is többet tárnak fel az igazságból. Fantasztikusan felszabadító érzés volt a tényeket magam mögött hagyni, és nem állni meg ott, ahol a szakmaiság ezt követelte volna meg. Nem tudom például, hogy bizonyos helyzetekben mit mondott Christopher Marlowe, de itt most leírhattam hogy szerintem mit mondott volna. Szerintem Marlowe egyébként egy igazi nehezen kezelhető zseni volt, és így a regényben sem romantikus, szeretnivaló hősként jelenik meg. Hiszen, ha olvasta a drámáit, A máltai zsidót, vagy a II. Edwárdot, azokból is kiderül, hogy valószínűleg nem volt simulékony figura. Persze ezt nem állíthatom tényként, de az én olvasatomból az derül ki, ilyen lehetett.

Deborah Harkness: Az éjszaka árnyai - A Mindenszentek-trilógia második kötete

Cartaphilus Kiadó, 2014, 672 oldal, 3392 HUF

 

Az anglisták világszerte általában két nagy táborra bomlanak: vannak a Shakespeare- és a Marlowe-rajongók. Ez a két csoport általában ki nem állhatja egymást. Mit szóltak a Marlowe-fanek, hogy kedvencüket egy arrogáns démonnak rajzolta meg?

Érdekes módon több kritikát kaptam a Shakespeare-rajongóktól. Rendre azt kérdezik, hogy miért utálom annyira Shakespeare-t, hogy csak mellékszereplőként jelentetem meg a történetben. Pedig nekem tényleg nincs bajom Shakespeare-rel. A helyzet az, hogy 1590-ben Shakespeare még csak egy kis jelentéktelen kezdő író volt. Marlowe sokkal nagyobb sztár volt, mindenki hozzá akart hasonlítani. Ez a Szerelmes Shakespeare című filmben is megjelenik: van az a zseniális rész, amikor Shakespeare elmegy egy meghallgatásra, hogy Marlowe darabjában játsszon. Ez az epizód nagyon jól példázza a korabeli viszonyokat. Tehát a regény világában sem lenne helyénvaló Shakespeare-t hangsúlyosan szerepeltetni. És úgy vélem, ők ketten annyira különböző karakterek voltak, és annyira különböző háttérrel rendelkeztek, hogy semmiképp nem lehettek barátok: Shakespeare alsó-középosztálybeli magányos farkas, míg Marlowe arisztokrata körből származó vezéregyéniség. Őt egy rendkívül különös, misztikus, politikailag is veszélyes csoport vette körül, mely tény számomra nagyon érdekes volt. Egy író lehet, hogy úgy gondolta volna, hogy Shakespeare-t is szerepelteti Marlowe baráti körében, pusztán azért mert izgalmasnak tűnik a lehetőség. Én mint történész ezt egyszerűen nem bírtam megtenni, ennyire azért nem voltam képes a tényektől elrugaszkodni.

A trilógiában tulajdonképp a történelem Hayden White-i szemléletét valósítja meg, miszerint a történetírás közelebb áll az irodalomhoz, mint gondolnánk, hiszen mindkettő narratívákban gondolkodik, és a történelemírásban a  specifikus adatok mellett azért nagy szerepet kapnak az érzelem univerzáléi is. Szándékában állt annak bemutatása, hogy a régebbi korok bár a felszínen nagyon különböznek a mai élettől, a mélyben futó érzelmek, reakciók alapvetően változatlanok maradnak?

A szerelem, barátság, félelem érzése mindig minden korban hatott. Ám ezek megjelenése diverz. Itt van például a regénybeli Diane: ő tudta, hogy a nők nem voltak a férfiakkal egyenrangúak a reneszánsz korban, viszont mégis meglepődik, mikor ezt a saját bőrén tapasztalja. Más tudni valamiről, és más valamit megtapasztalni. Úgy vélem, éppen ez az, ami a történelem során a legnagyobb tragédiákhoz vezetett: hiszen ez nem más, mint az empátia hiánya. Meg kell próbálni megérteni azokat, akik más földrajzi, kulturális, vallási háttérrel rendelkeznek. Amikor ezt nem tudjuk megvalósítani, az az a pont, amikor elkezdjük a másik kultúrát elpusztítani. A 16. században óriási vallási különbségek feszültek egymásnak. Hatalmas társadalmi ellentétek is megjelentek, és ezek sokszor a gyilkosságig, emberölésig is fajultak.

Tovább

Latabár és egy tinilány titkos barátsága

"Lídia 16 éves lány, és a legfontosabb tulajdonsága, hogy egyáltalán nem olyan, mint a többiek. Nem is akar olyan lenni – ugyanakkor más vágya sincs, mint hogy szeressék és elfogadják. (Magyarán szólva: egy teljesen átlagos kamasz.) Mindemellett egy igazi különc művészalkat: dráma tagozatos, de profi képregényes szeretne lenni, hobbijai pedig az olvasás, a komolyzene-hallgatás és a naplóírás. Azért vannak „normális” tulajdonságai is, példának okáért utálja a fizikát, és szerelmes egy idősebb fiúba. Na jó, ez utóbbi talán mégsem számít normálisnak, mert az a bizonyos fiú nem más, mint a híres festő, Gulácsy Lajos" - írtuk korábban Gévai Csilla Lídia 16 című kötetéről.

Lídia idén tavasszal visszatér, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta, csak immáron 17 évesen keresi vágyakozva a Nagy Őt és önmagát.

Gévai Csilla: Lídia 17

Tilos az Á Könyvek, 2015, 192 oldal, 2083 HUF

 

Mindeközben arra készül, hogy egyszer menő képregényrajzoló lehessen. Életvezetési tanácsadójaként egy új alak tűnik fel a múltból, Latabár Kálmán, a remek táncos-komikus, és szerencsére érkezik egy zenész fiú is az osztályba, Vilmos. A tibeti barát, Geyang pedig le nem veszi a szemét Lídiáról, mert azt gondolja, hogy az út, amin jár, nem is e világi.

Olvassatok bele a kötetbe:

Lidia 17-54-59.Oldal LR by konyvesblog