Olvass!

KönyvesBlog

Háromszázezer könyv sok egyetlen embernek

2017. július 26. .konyvesblog.

u1vxb1wtyw5laeqw1cup_karllagerfeldlibrary2.png

A felső szintre lépcső vezet Lagerfeld könyvtárában

Nincs jobb érzés, mint odamenni a könyvespolchoz, és levenni a könyvet, amire épp szükségünk van. Bármilyen könyvet. Tudják ezt a hírességek is, akiknek magánkönyvtárából a LitHub gyűjtött össze néhány igencsak lenyűgözőt. A teljes listát ITT tudjátok végignézni, mi kiválasztottuk azt a hármat, amiben a legszívesebben eltöltenénk néhány napot. 

Karl Lagerfeld gyűjteménye hatalmasabb, mint bárkié a listán  A divattervező egy 2015-ös nemzetközi divatfesztiválon arról beszélt, hogy ma már semmi mást nem gyűjt, csak könyveket, ugyanis semmi másnak nem maradt hely a házában. Könyvtára több mint 300 ezer kötetből áll, ami saját bevallása szerint is elég sok egyetlen embernek. A gyűjtemény angol, német és francia nyelvű olvasmányokat tartalmaz. Lagerfeld a könyveket nem élével, hanem lapjával tárolja, mert így több elfér belőlük a polcokon. 

george_lucas_library.jpg

Alfred Hitchcock is ezeknél az asztaloknál olvasott

George Lucas a Los Angeles-i  irodájában kezdte el gyűjtögetni  a Lucasfilm Kutatási Könyvtár köteteit 1987-ben , majd átköltöztette az egészet a Skywalker Ranch főépületébe. A 27 ezer könyv mellett a gyűjteményben 17 ezer film,valamint fényképek, folyóiratok és sajtófelvételek is megtalálhatók. Bár a könyvtár a nyilvánosság előtt zárva tart, Lucas alkalmazottai és különleges vendégei számára kutatható. Utóbbiak közé olyan filmesek tartoztak és tartoznak, mint Edith Head, Clint Eastwood vagy épp Steve Martin.


library-copy-2-768x584.jpg

A magyar származású illuzionista és szabadulóművész, Harry Houdini magánkönyvtára több mint 5000 kötetből áll. Halála után az egészet a Kongresszusi Könyvtárra hagyta, ők pedig 4000 címet nyilvánossá is tette. Ha valakit érdekelnek Weisz Erik színházról, mágiáról és spiritualizmusról szóló könyvei, ITT tud elmerülni a gyűjteményben, ami állítólag a mágiáról szóló könyvgyűjtemények legnagyobbika a világon.

Nem ártott volna, ha a szerkesztők néhány konkrét tanáccsal is ellátnak

A Sorvezető fókuszában ezúttal az elutasítás, ami akkor fáj a legkevésbé, ha gyors és egyértelmű, mint egy letépett gyantacsík. Benedek Szabolcs válasza után Csabai Lászlóét olvashatjátok. 

csabai1.jpgFotó: Valuska Gábor

Középiskolásként kezdtem írásokat küldözgetni folyóiratoknak. 2008 októberéig kevés sikerrel. Írói ténykedésem első húsz évében tehát gyakran volt részem elutasításban. A következő módokon:

– Nem jött válasz.

– Rövid válasz jött. „Sajnos nem tudjuk közölni írását.” „Egyelőre nem látunk lehetőséget arra, hogy teret adjunk írásának.” Ilyenek. Néha olyan rövid indoklással, mely nem tér ki rá, milyennek találták magát a beküldött művet. „Az ön írása nem vág a profilunkba, ezért elnézését kérve…”

– Néha jött az elutasítás mellé biztató szöveg. Mely azonban túl általános volt ahhoz, hogy hasznát tudtam volna venni. „Írásában számtalan pozitív vonást fedeztünk fel, ezért, bár nem tudjuk közölni, biztatjuk, hogy írjon tovább.” „Figyelemre méltó verset küldött be, de úgy érzem, a próza közelebb állna Önhöz.” „Figyelemre méltó novellát küldött be, de úgy érzem, a vers közelebb állna Önhöz.”

Évente azért egy-két írásom megjelent, s ezek, meg egy rádiós pályázaton elért siker tartották bennem a lelket. Ezek azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a sikertelen irodalmárok örökös magyarázatait elhessegethettem volna. „Nincs kapcsolatom a lapnál, azért nem közölnek le. Mert minden csak az ismeretségen múlik.” „Vidéki vagyok, Pesten kell élni ahhoz, hogy az ember íróként valamit elérjen.” „Kívül vagyok mindenféle irodalmi csoportosuláson, klikken, azért nem juthatok fórumhoz.” „Az én verseim, igazi versek, van bennük rím, ritmus, természetes hát, hogy manapság, amikor a sületlenségeket, a szabadversnek nevezett zűrzavart tartják költészetnek, én nem rúghatok labdába.” „Az én elbeszéléseim még igazi elbeszélések, természetes hát, hogy manapság, amikor a szövegközpontú prózának nevezett szózuhatag a divat, én nem rúghatok labdába.”

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Aztán 2008 csodálatos októberében minden megváltozott. Szindbád, a nyárligeti detektív történeteit felkapták a lapok. (Idén már a harmadik Szindbád kötetem jelenik meg.) Immár nem én kilincseltem (képletesen) a szerkesztőségeknél, hanem azok kértek tőlem írást.

Ez az állapot manapság is tart, és végtelenül boldoggá tesz. A korábbi sikertelenségemről pedig az a véleményem, hogy a 2008 előtti írásaim nem képviseltek komoly színvonalat. Talán jó is, hogy nem jelent meg több belőlük. Azért nem ártott volna, ha a szerkesztők néhány gyakorlati, konkrét tanáccsal is ellátnak. „A második bekezdést ki kell hagyni, felesleges.” „Ez a mondat közhelyes.” Ilyenekkel.

Nyilván vannak klikkek, kánonok, baráti körök, de hogy az ezektől való távolmaradás önmagában oka lehet egy életen át történik visszautasításnak – nos, ezt visszautasítom.

 

A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg. 

Kertész Imre lenyomta Gárdonyit

europa.jpg

Alig pár hónappal azt követően, hogy a Redditen megtalálták a világ összes országának leghíresebb, legfontosabb könyvét, a Global English Editing is közzétette a saját listáját. Ők azonban nem az országonkénti leghíresebb könyvet nevezték meg, hanem a leghíresebbet, ami az adott országban játszódik. Míg a Redditen az Egri csillagok lett Magyarország legfontosabb könyve, a GEE oldalán Kertész Imre Sorstalansága lett a befutó. Amerikában a Tom Sawyer kalandjai győzött, Oroszországban ismét a Háború és béke, Indiában Aravind Adiga debütáló regénye, A fehér tigris, Malajziában Az Esti ködök kertje Tan Twan Engtől, Algériában A pestis Albert Camus-től, Kanadában pedig természetesen Margaret Atwood egyik regénye, méghozzá A vak bérgyilkos.

A listát ITT lehet nagyban megtekinteni.  

Játékokat őriz Majoros Nóra titkos füzete

titkosfuzet.jpg

Amikor kitaláltuk ezt a rovatot, akkor az a kép lebegett a szemünk előtt, hogy gyerekként mindenkinek volt egy olyan füzete, melyet telerajzolt és teleírt, és milyen érdekes lenne belekukkantani azoknak az íróknak és illusztrátoroknak a lapjaiba, akik aztán felnőttként már nem a saját, hanem más gyerekek szórakoztatására alkotnak. Sokan egy-egy lapot, rajzpapírt vagy hasonlót őriztek meg, de nagyon jó látni, hogy akadnak jó páran, akiknek tényleg volt egy titkos füzetük. Közéjük tartozik például Majoros Nóra is, akinek legutóbb Bolygóvadászok címmel jelent meg meseregénye a Kolibrinél, és aki gyerekként egy játékfüzettel járt nap mint nap iskolába.

mn_gyerek.jpg

„Ha azt kellene megfogalmaznom, ma mit jelent számomra az alkotás, egyértelműen az írásról kezdenék beszélni. Legszívesebben úgy indoklom ezt, hogy a bennem megszülető történetek kifejezésére az írás a legmegfelelőbb csatorna.

Ami ugyanaz most, és ugyanaz volt gyerekkoromban, az a teremtő fantázia, amely rengeteg képet, történetet hív elő bennem. Gyerekként minden eszközt megragadtam, hogy ezt szabadjára engedjem. Mivel alapvetően vizuális típus vagyok, leginkább rajzoltam és barkácsoltam. Szerettem tárgyakat létrehozni, rengeteget varrtam, fát faragtam, agyagoztam. Nem szerettem másolni vagy minták alapján dolgozni, a legizgalmasabb az volt, hogy egy-egy térbeli formát hogyan tudok előállítani, vagy egy gondolatot hogyan tudok a legjobban kifejezni. Sokáig készültem képzőművész, majd iparművész pályára, de mindig volt bennem hiányérzés: az alkotásaim nem pontosan azt adták vissza, ami a szemem mögött, a belső képernyőn megszületett.

A családom és a tanáraim is pozitívan fogadták a kreativitást, mindig értéke volt annak, amit alkottam. Így sok rajzot, tárgyat, írást őrzök – bár utóbbiból kevesebbet, valahogy ebben a vizuális irányultságú közegben az írás nem tűnt olyan lényeges, kiugró dolognak.

Van egy titkos kockás füzetem az 5.b osztályból. Nem mesék, versek, és nem is rajzok vannak benne. Általános iskola második osztályától kezdve a falunkból a közeli városba, Győrbe jártam iskolába. A bő félórás reggeli és délutáni buszozás remek alkalmat adott a bandázásra a korombeli gyerekekkel, de a ricsajt és nyüzsgést a felnőttek nehezen viselték a tömött buszon. Ezért ebbe a kockás füzetbe mindenféle társasjátékot rajzoltam, amelyek bábuk és dobókocka nélkül is játszhatóak voltak. Akkoriban jelentek meg a tévében a betelefonálós vetélkedők, meg az első, kezdetleges számítógépes játékok, és ezek mintájára indultam el. Pár éve, lomtalanításkor találtam meg a füzetet, és meglepetésként ért, mert már teljesen elfelejtkeztem róla. De a játékfüzet ötlete nagyon jellemző volt a gyerekkori énemre.”

Az internet előtti időkben még számított a méret

A Sorvezető fókuszában ezúttal az elutasítás, ami akkor fáj a legkevésbé, ha gyors és egyértelmű, mint egy letépett gyantacsík. Elsőként Benedek Szabolcs válaszát olvashatjátok. 

wp_20160924_12_26_26_pro_2_1.jpgFeltételezem, nem csupán az én tapasztalatom, hogy ahogy halad előre az ember az írói pályán, úgy egyre kevesebb visszautasításban lesz része. Ennek három oka lehet. A legkézenfekvőbb, hogy egyre jobbakat ír. A másik, hogy a megjelent műveinek számával és minőségével párhuzamosan a reputációja is nagyobb lesz. A harmadik, hogy idővel türelmesebbé válik, nem bombázza a szerkesztőségeket, inkább bölcsen kivár, amíg egy-egy írása valóban közlésre csiszolt nem lesz.

Az internet előtti időkben, amikor még postán kellett elküldeni a műveket a szerkesztőségeknek, azok sorsára következtetni lehetett az ugyancsak postán érkezett válaszlevél borítékjának vaskosságából. Mert bár több lap impresszumában is szerepelt a kijelentés, miszerint kéziratokat nem küldenek vissza, a szerkesztők is tisztában voltak a sokszorosítás nehézségeivel – valamint azzal, hogy egy-egy elutasított kézirat a gyűrődések kisimítása és a cigarettafüst kiszellőztetése után általában útnak indul egy másik lap felé –, és visszajuttatták a közlésre be nem fogadott műveket. A vékony boríték elfogadást jelentett és lehetett örülni, a vaskos borítékban benne volt a visszaadott kézirat. Huszonegynéhány éves koromban, amikor kitartóan ostromoltam egy folyóiratot irományaimmal, egyszer napokig nem nyitottam ki a méretes borítékot, mondván, minek okozzak magamnak több keserűséget, a lényeget úgyis tudom. Aztán mégse dobtam ki az egészet bontatlanul – szerencsére, a novellát ugyanis elfogadták, de egy fél mondatot kihúzásra javasoltak, ezért jött vissza a kézirat.

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

A legfrappánsabb visszautasítás amúgy, amit valaha is kaptam, az volt, amikor a szerkesztő arról tájékoztatott, hogy a novellámmal nincs különösebb gond, akár közölhetnék is – csak éppen minek? A kérdés olyan esztétikai és metafizikai magasságokba vezet, hogy azóta is gyakran eszembe jut, és hosszú évek távlatából is fejet hajtok előtte.

 

A válasz eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg. 

Könyvesblokk: J. M. Lee, George R. R. Martin, Szekér Nóra

kblog_kblokkfejlec_1_1_2_9.jpgIsmét hétfő, ismét Könyvesblokk. Válogatásunkban ezúttal egy észak-koreai férfi merül nyakig az ázsiai alvilágban, kisgazdák kerülnek kapcsolatba egy szélsőjobboldai titkos társasággal, és ajánlunk egy könyvet azoknak is, akiket nem elégít ki a Trónok harca.

J.M. Lee: Szökés a Paradicsomból

J.M. Lee: Szökés a Paradicsomból

Fordította: Pék Zoltán, Animus, 2017, 256 oldal, 3390 HUF

 

Egy észak-koreai matekzseni munkatáborba került a családjával édesapja keresztény hite miatt. Kil-mo a munkatáborban megismerkedik és összebarátkozik egy lánnyal, akinek sikerül megszöknie, ezért a fiú is szökést kísérel meg. Ő is sikerrel jár, és az országból is kijut. Úgy dönt, megkeresi a lányt, aki a táborban az egyetlen barátja volt, ám hamarosan belecsöppen az ázsiai alvilágba. New Yorkban ismeretlen férfiholtestet találnak, ami mellé a padlóra számokat és szimbólumokat rajzoltak a saját vérével. A gyanúsított nem más, mint Kil-mo, aki egy CIA-ügynöknek mesélte el élettörténetét.

George R.R. Martin: Fekete lapok - Wild Cards 1.

George R.R. Martin: Fekete lapok - Wild Cards 1.

Fordította: Békési József, Novák Gábor, Libri, 2017, 687 oldal, 3499 HUF

 

Alig ért véget a II. világháború, az emberiségnek máris új kihívással kell szembenéznie. Egy idegen vírus támadja meg a földet, és különleges tulajdonságokkal ruházza fel a túlélők egy részét. Azokból, akik mentális és fizikai szuperképességekre tesznek szert, ászok lesznek, azokból, akiknek csupán testi és lelki torzulás jut osztályrészül, jokerek. Minden túlélő maga dönti el, hogy megváltozott képességeit a jó vagy a gonosz szolgálatába állítja-e. A Wild Card-sorozat első része 1946-tól a nyolcvanas évekig mutatja be a megváltozott világot. George R. R. Martin nemcsak szerzője, de szerkesztője is volt a kötetnek, melyben olvashattok történeteket Roger Zelazny, Walter Jon Williams, Howard Waldrop és Lewis Shiner tollából, valamint olyan új szerzőktől, mint a Hugo-díjas David Levine vagy Carrie Vaughn.

A Wild Card-univerzumból az Universal Cable Production készít sorozatot.

Szekér Nóra: Titkos társaság - A Magyar Testvéri Közösség története

Szekér Nóra: Titkos társaság - A Magyar Testvéri Közösség története

Jaffa, 2017, 295 oldal, 3490 HUF

 

1947-ben látványos támadás érte a háború utáni többpártrendszert. Egy koncepciós persorozatban, mellyel „a jövő koncepciós pereinek prototípusát is kikísérletezték”, több kisgazda vezetőt is eltávolítottak a hatalomból a köztársaság megdöntésének vádjával. A meggyengült Kisgazdapárt nem tudta megakadályozni a kommunisták hatalomátvételét. A per főszereplője, „az összeesküvés koordinátora” a Magyar Testvéri Közösség volt, „ez az úgymond horthysta reakciósokat tömörítő szélsőjobboldali titkos társaság”.  Szekér Nóra annak járt utána, hogy ki is volt valójában ez a társaság.

Egy lány Charles Manson vákuumában

A Manson-gyilkosságokon közel ötven éve borzong Amerika és a világ. A jelenleg is börtönbüntetését töltő Charles Manson és az őt vakon követő – ma már hetven év körüli – nők minden megmozdulása azonnal figyelmet vált ki, legyen szó akár egy újabb feltételes szabadlábra helyezési kérelemről, vagy bármely bíróság előtti megnyilvánulásukról. Emma Cline debütregényének alapját is a Manson-klán kegyetlenkedései adják, de nem az a fő célja és szándéka, hogy ennek szálait felfejtse. A lányok egy kamasz szemszögéből mutatja be, hogy egy érzelmileg kiüresedett közegből érkező és a szeretetre és elfogadásra mindennél jobban vágyó gyerek milyen könnyen és zökkenőmentesen tud egy akár tökéletlenül is működő és csak a szavak szintjén egalitárius közösséghez csapódni, és egy nála karizmatikusabb személy befolyása alá kerülni. Útja kiszámíthatatlan, a végcélt pedig nem a saját akarata, hanem kizárólag mások és a véletlenek határozzák meg. A lányok a hét könyve.

Kell-e egy írónak hálásabb és kegyetlenebb téma, mint az egész világot megrázó gyilkosság, amely még közel ötven év után is értetlenséget és borzongást tud kiváltani? A Tate-gyilkosság egyértelműen olyan eset, melynek a hátterét szinte senkinek nem kell elmagyarázni, hiszen rengeteg cikk, könyv, film, dokumentumfilm született róla, nem olyan rég pedig Quentin Tarantino is arról beszélt, hogy a következő filmjét Mansonék kegyetlenkedéseiről forgatja. Utóbbiak közül is a leghírhedtebb 1969. augusztus 8-án éjszaka történt, amikor a Manson családként elhíresült kommuna tagjai besurrantak – az akkor éppen Európában tartózkodó – Roman Polanski házába, és lemészárolták a rendező feleségét, Sharon Tate-et és a házban tartózkodó további négy ismerősüket. Amerika sokáig nem tért magához a sokkból, hiszen Mansonék egyetlen éjszaka alatt szakították szét az addig elérhetetlennek és elpusztíthatatlannak vélt hollywoodi álmot. Valamint azt, amelyet az átlagamerikai az otthon biztonságáról dédelgetett. A glamour vérrel keveredett, az iszonyatot pedig csak fokozta, hogy Tate nyolchónapos terhes volt Polanskival közös fiukkal.

Emma Cline: A lányok

Fordította: Tóth Attila, Libri Könyvkiadó, 2017, 346 oldal, 3499 HUF

 

A gyilkosság idején alig egy héttel vagyunk Woodstock előtt, a vietnami háború már tart, a peace and love viszont csak a szavak szintjén jelenik meg Emma Cline könyvében, aki már a címével is kijelöli, hogy első regényében nem a sátánista kultfiguraként számon tartott Charles Mansonra, hanem az őt vakon követő nőkre helyezi a hangsúlyt. Gyorsan tisztázzunk valamit: A lányok nem egy dokuregény, hanem egy a valóságból erősen merítő fikció. Elsősorban nem a Tate-gyilkosságot ábrázolja, de ettől függetlenül egyes elemei egészen biztosan megfeleltethetők a valóságnak. Mindez nem von le az értékéből, sőt. Emma Cline a narrációhoz a kívülálló pozícióját választotta, ez a kívülálló pedig nem más, mint egy Evie nevű tizennégy éves lány, az ő visszaemlékezéseiből áll össze a könyvben Russellnek nevezett kommunavezető és csapata története.

A perspektívaválasztás kitűnő (érdemes elolvasni mit nyilatkozott ennek fontosságáról pár hónapja Linn Ullmann), viszont teljesen fura módon ez volt az oka is annak, hogy A lányok nálam kis híján elvérzett. Maga a könyv ugyanis nagyon nehezen indul, és ha a Könyvesblog főszerkesztőjének régóta dédelgetett Az első 50 oldal című rovatába került volna, akkor lehet, hogy sosem lett volna belőle hét könyve.

A sztori szerint a lány egy híres színésznő unokája: családja még élvezi a gazdag nagyi örökségét, de társadalmi státuszuk csak messziről fényes és csillogó, közelebb hajolva már látszanak a repedések. Evie tehát a szegény gazdag lány, akinek van egy látszatbarátnője, meg a válás előtt toporgó szülei, akik nem sokat törődnek vele, és arra készülnek, hogy szeptembertől bentlakásos iskolába küldjék. A lány mindennapjaira jellemző nihil az, amely nagyjából kitölti az első részt, és ezzel bizony meg kell birkózni: a cselekmény az első oldalakon lassú, vontatott és széttartó, miközben írói szempontból nyilván rendkívül fontos annak a közegnek a bemutatása, ahonnan Evie minden lehetőséget megragadva menekül.

A lányok ugyanis csak látszatra egy kegyetlen gyilkosság krónikája, valójában egy érzelmi vákuumban lebegő lány története, aki keresi a lehetőséget, hogy egy közösség részese lehessen. Még ha az egy elborult, perverz, lelketlen alak közössége is.

„A lány egy közösség tagja volt, és irigyeltem, hogy van hová mennie a parkolóból. A két másik lányhoz, akiket a parkban láttam vele, és azokhoz, akikkel még esetleg együtt él. Olyan emberekhez, akik észreveszik, ha nincs ott, és örülnek, amikor visszatér.”

Evie a lányokhoz csapódik, akiknek vezéralakja a tizenkilenc éves Susanne. Velük tart arra az elhagyatott farmra, ahol Russell irányítása alatt egy egymással mindent megosztó kommunaként élnek – legyen szó ételről, pénzről, ruháról, drogról, testről. Akár egy tizennégy éves lány testéről is. Evie a kamaszok kíváncsiságával veti bele magát a kommunalétbe, és a valahova tartozás annyira erős benne, hogy fokozatosan tépi el az erkölcsi fenntartás és gyanakvás szálait. A kommunában hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ha vannak is jelek, amelyek figyelmeztethetnék, hogy ez a figyelem álságos és öncélú, nagyvonalúan nem vesz róla tudomást:

„Megmagyarázhatatlan módon úgy tűnt, hogy kedvelnek. Az egész furcsán meglepő volt, mint valami titokzatos ajándék, és nem akartam igazából vizsgálgatni az okokat.”

Evie az érzelmileg elhanyagolt gyerekek meglepetésével csodálkozik rá arra a tényre, hogy őt is kedvelheti valaki. Ez az érzés pedig olyan erős, hogy bármit, szó szerint BÁRMIT megtenne azért, hogy minél tovább fenntartsa a szeretetet és az érdeklődést. Közben nem adja fel otthoni életét sem, időről időre hazalátogat, hazudik, ha kell (a lebukás elkerülése érdekében márpedig kell), és meglopja még az anyját is, így segítve ezzel a közösséget.

Tovább

Valós veszély, hogy a fehérek „fekete problémának” minősítik a rasszizmust

ben_h_winters_credit_mallory_talty.jpg

A Földalatti Légitársaság világában a rabszolgatartás nem olyasmi, amit a történelemkönyvekből, a niggerező klasszikusokból vagy a családi kalendáriumból ismerhet az amerikai állampolgár. De még csak nem is olyasmi, ami a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok második legmerészebb álmából. Ben H. Winters alternatív történelemleckéjében a rabszolgaságot sohasem törölték el, és Amerika négy déli államában még mindig teljesen legális. Victor, a regény narrátora maga is rabszolgaként, vagy ahogy a Kemény Négyekben nevezik, MK-ként (munkára kötelezettként) kezdte, majd megszökött az ültetvényről, ám a hatóságok rövidúton a nyomára bukkantak. A (részleges) szabadságáért cserébe a férfi lepaktált az ellenséggel, és fejvadásznak állt. Egy fejvadásznak pedig egyetlen feladata van: visszajuttatni a szökött rabszolgát oda, ahová tartozik. Ben H. Winters emailben kérdeztük társadalmi felelősségről, kortárs kizsákmányolásról és kulturális kisajátításról.

Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

Fordította: Orosz Anna, Agave Könyvek, 2017, 336 oldal, 3480 HUF

 

Bármilyen szolidárisan megírt regény is a Földalatti Légitársaság, a megjelenése után azonnal kitört a vita arról, hogy megszólalhat-e egy fehér író egy fekete főhős hangján, meg arról, hogy a megszólalásával vajon elvonja-e a reflektorfényt a fekete írók elől, akik a könyveikben hasonló témákra világítanak rá. Vagyis tulajdonképpen arról, hogy kulturális kisajátításnak minősül-e, ha egy író egy olyan kultúráról (sőt, az E/1. miatt: kultúrából) ír, amelynek nem tagja, és egy olyan problémákról beszél (faji alapú megkülönböztetés és kizsákmányolása), amelyről nincsenek zsigeri tapasztalatai. Winters számított a szélsőséges reakciókra.

Izgatott voltam, főleg, mert tudtam, milyen régre visszanyúló, csúnya történelme van annak, hogy fehér írók rosszul vagy tiszteletlenül írnak meg fekete karaktereket, és biztos voltam benne, hogy számos potenciális - főleg afrikai amerikai - olvasó ebből adódóan szkeptikus lesz az én könyvemmel kapcsolatban is. Emellett viszont valós veszélynek gondolom, hogy a fehér írók (és általában a fehér emberek) egyszerűen ignorálják a rasszizmust Amerikában, vagy „fekete problémának” minősítik, amit a feketéknek kell megoldaniuk. Pedig az intézményesített rasszizmus és a feketék elleni erőszak jelenlegi válsága közös felelősségünk.

Winters szerint csak akkor minősül kulturális kisajátítónak egy regény, ha

kizsákmányolóan használja egy másik kultúra szimbólumait és történelmét, megerősíti a sztereotípiákat vagy szimbólumként használja az embereket.

Az ilyen könyveket ő egyszerűen „szarnak” tartja, az ilyen könyvek szerzőit pedig „rossz írónak”. Ahhoz, hogy meg tudja írni a Földalatti Légitársaságot, „egyértelműen fontos volt, hogy annyit megértsek a rabszolgaság történelméből és abból, hogy milyen feketének lenni a jelenben, amennyit csak lehetséges. Mivel nem vagyok fekete, a barátok és ismerősök kérdezgetése mellett ennek másik útja az olvasás volt”. Winters a szerzői oldalán meg is említ jó néhány írót, költőt, akiktől inspirálódott, például James Baldwint, Zora Neale Hurstont, Claudine Rankine-t, Toni Morrisont és Ta-Nehisi Coates-ot.

Coates Atlanticba írt, The Case for Reparations című hoszúcikke különösen megérintett és különösen sokat is tanultam belőle. A cikk egy tucat útját vázolja fel annak, hogyan ismétlődtek és erősödtek meg a rabszolgaság idején létrejött intézmények és kialakult magatartásformák.

Amerikában feketék vadásznak feketékre

Aranykorukat élik az alternatív tények, az alternatív történelmi regények és az antiutópiák pedig ezzel egy időben a reneszánszukat - elég csak Az ember a Fellegvárban vagy A Szolgálólány meséje friss adaptációira gondolni, vagy megvizsgálni a hatást, amit a Trump-éra az...

Winters nagy körültekintéssel formálta meg főhősét, Victort is, aki „egy utazáson vesz részt” a könyvben,

egy olyan helyről indulva, ahol teljes mértékig a világban tomboló gonoszág bűnrészese. Ezért kezdte fejvadászként, vagyis olyasvalakiként, aki érvényre juttatja a rabszolgaság totális gonoszságát, de kellett, hogy múltja is legyen, és így megérthessük, ő nem maga az ördög, csak egy fickó, akit megvesztegettek – Victor a körülötte munkáló gonosz terméke.

Tovább

Száz év múlva az óceán ellepi New Yorkot, mégis nyüzsgő metropolisz marad

Az óceán szintje megemelkedett, és New York városa elsüllyedt. A lakói alkalmazkodtak az új helyzethez, és New York ugyanaz a nyüzsgő, élettel teli metropolisz maradt, ami mindig is volt - noha örökre megváltozott. Minden egyes utca csatornává vált, minden egyes felhőkarcoló egy szigetté.

Kim Stanley Robinson: New York 2140

Fordította: Farkas Veronika, Agave Könyvek, 2017, 656 oldal, 4480 HUF

 

Kim Stanley Robinson az egyik épület különböző lakóinak szemén át mutatja meg nekünk, hogyan alakul át világunk egyik legnagyszerűbb városa az apállyal és a dagállyal. És mivé alakul eközben maga az ember.

A kötet témája ezúttal mindennél aktuálisabb: a klímaváltozás és várható hatásai. Robinson gyönyörű és optimista látomások széles tárházát mutatja be technológiai és társadalmi változásokról, szembeállítva korunkkal, amikor az emberiség a legnagyobb veszélyt jelenti saját magára. A szerzőnek legutóbb az Aurora című regénye jelent meg magyarul, melyet akkor nagyon szerettünk. (ITT tudtok beleolvasni)

Robinson új könyvéből most elolvashattok egy giga-részletet:

Kim_Stanley_Robinson_New_York_2140_reszlet.pdf by konyvesblog on Scribd

 

Az ex-drogos szexmunkás túl jól illik a klisékbe

Molnár T. Eszter műfajilag tud és szeret is kísérletezni, két ifjúsági és egy novellakötet után egy krimivel jelent meg a Könyvhétre, ami sok szempontból öröm. Teljesen érthetetlen módon ugyanis a magyar írók valamiért nem szeretnek/akarnak bűnügyi regényt írni, miközben a külföldi trendeket, eladásokat, kritikai és olvasói visszajelzéseket figyelve azt látni, hogy ez az a műfaj, melynek révén igenis fontos és aktuális, a társadalmat, családot feszítő, és az egyén szempontjából sem mellékes kérdések egész sorát ki lehet vesézni. Közben itthon nagyjából egy kézen meg lehet számolni azokat a szerzőket, akik ebben a műfajban több számottevő könyvet is le tudtak tenni az asztalra. Csak remélni lehet, hogy Molnár T. Eszterrel eggyel nőni fog a számuk, még ha a műfaj vállalásait a Szabadesés több tekintetben sem teljesítette.

Molnár T. Eszter: Szabadesés

PRAE.HU+PALIMPSZESZT, 2017, 325 oldal, 3500 HUF

 

A szerző korábban elmesélte, hogy egy megtörtént bűneset inspirálta a regény cselekményét, melynek megítélése első pillantásra elég egyértelműnek tűnik. A neves idős professzort holtan találják, az első számú gyanúsított pedig az ex-heroinista, ex-prosti felesége. Aki sokkal fiatalabb a férfinál. Akinek nyilván több – és az öreg halála esetén súlyos eurószázezrekre váltható – indítéka lehetett megölni a férfit. Aki nyilván kelet-európai, és aki nyilván bepalizta a derék német polgárt. És aztán még jól meg is gyilkolta. A rendőrség már-már lefutott ügyként kezeli az esetet, akárcsak a közvélemény, amely boldogan tör pálcát a gyanúsított felett. A Magdalena nevű nő védelmét meglepő mód egy neves ügyvédi iroda látja el (meglepő azért, mert az iroda tehetős, felső-középosztálybeli vezetője jó kapcsolatot ápolt a megölt proffal), az irodavezető pedig a védelemmel az ambiciózus Peter Brennert bízza meg.

Elöljáróban annyit, hogy Peter Brenner ritka antipatikus főhős, amivel alapvetően nagy baj nincs, sőt. Még az se akkora baj, hogy a környezetében élők se nagyon tudnak rokonszenvet ébreszteni: sznob és szívtelen feleségével egyetértésben robognak a házassági válság felé, munkatársai mind a saját pecsenyéjüket sütögetik, szeretőjével is kihűlőben a kapcsolatuk, így a mellékszereplők közül az egyetlen kivétel talán Peter nővére, aki a fullasztó német pedantériából szó szerint világgá ment, és csak időről időre tér haza. A helyszín Heidelberg, ami elsőre fura választásnak tűnhet egy magyar írótól, viszont Molnár T. Eszter évek óta Németországban él, innentől kezdve otthonról írt az itthoniaknak, hitelesen mozgatja a szereplőit egy a magyar olvasó számára alapvetően idegen közegben, és ez különösen igaz azokra a jelenetekre, amelyek a kutatólaboratórium falai között történnek, hiszen a Szabadesés írója biológusként végzett és dolgozott, nyilván minden apró részlet, mozzanat egyszer már megtörtént vagy megtörténhetett egy laborban (ha nem itt, akkor másutt).

Tovább

Így néz ki Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva dolgozószobája

targyalas_peterfy-17.jpgFotó: Valuska Gábor

Nem túl gyakori, hogy két író elviseli egymás jelenlétét alkotás közben, ám Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely megosztják kisoroszi otthonuk dolgozószobáját. A megosztás azonban csak látszólagos, Éva hajnalban kel, és mire Gergely felébred, már be is fejezi az írást. Ha pedig mégis egyszerre dolgoznának, abban a pillanatban hagyja el a szobát, amint felhangzik valamelyik német rádióállomás műsora. Jelenleg mindketten új könyvüket írják, de egyikük sem árult el róla semmit, bár Éva könyvéből már hallhattak részleteket az előző évek szemfüles Margó-látogatói. Tárgyalásuk kissé rendhagyóra sikeredett: lemaradt a képről néhány érdekes tárgy, például az állatkoponyára hasonlító fadarab a Duna-partról, és Péterfy íróasztalának egyik legszebb darabja, a MOFÉM art deco óra. „Első lakásom Óbudán volt, az erősen irodalmian hangzó San Marco utcában. A lakáshoz járt egy pince”, az óra onnan került elő.

Vállfa a szekrényen: Az edzőteremben, ahová Péterfy járt, éveken át szekrényből szekrénybe vándorolt egy „Braun Antal férfi- és fiuruha nagyáruháza Tapolcza” feliratú vállfa. „Eleinte azt hittem, hogy valakihez tartozik, volt is rá jelöltem, a kitűnő Benkő Balázs, akivel Facebook-posztjaink sorsáról szoktunk eszmét cserélni. Aztán egyszer nekiszegeztem a kérdést, hogy tényleg az övé-e. Amikor nemmel válaszolt, minden további nélkül eltulajdonítottam és egy egyszerű, ikeás fa vállfával pótoltam.”

Érmegyűjtemény: „Római pénzek, amelyek az évszázadok alatt felgyűltek a családban Erdélyből, Kolozsvárról, a Dunapartról, Visegrádról, Gizellatelepről, Dunabogdányból. Legfelül az a rézpénz, amit gyerekkoromban találtam egy aquincumi földhányásban.”

Fotók az ablakpárkányon: Munka közben Péterfy nemcsak a kertre lát rá, hanem „a legbőbeszédűbb és a legszikárabb magyar íróra”, vagyis Krúdy Gyulára és Mészöly Miklósra, valamint a felesége gyerekkori fotóira. „Egy tündéri, huncut kislány Diósgyőrből.”

Levéltári irat fénymásolata: PNÉ dolgozós laptopja mellett a nagyapjára vonatkozó levéltári iratok láthatók, „többek között az, amely tanúsítja, 1954. június 16-án a III. Kongresszus visszavette a Pártba”.

Éva két laptopja: „Az egyikben vannak a jelszavak, a dokumentumok és a fotók, a másik meg működik.”

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/3. számában jelent meg.

Az emberek a proletárdiktatúrában sem hagynak fel régi szokásukkal, a bűnözéssel

Csabai László harmadik Szindbád-regényében – mely önállóan olvasva is maradéktalan élményt nyújt – a főhős a kényszerű szibériai „kitérő” után ismét Nyárligeten találja magát, ahol a népi demokráciának nevezett állam rendőrségének tisztje lesz.

Csabai László: Szindbád, a forradalmár - Nyolc év Misáéknál

Magvető, 2017, 878 oldal, 5499 HUF

 

Kollégái (és főképp felettesei) árgus szemekkel vizslatják múltját és jelenét, minden döntését patikamérlegen kell kiegyensúlyoznia, hiszen hová lehet sorolni egy embert, aki Bagdadban nőtt fel, később a horthysta rendőrség tisztje volt, a háború végén Szibériába került, majd a lágerből kiszabadulva ott lett nyomozó? Vajon a szovjeteknek dolgozik? Vagy titkos reakciós, a régi rend híve?

Szindbád szerencséje, hogy különc életútját elnézik neki – égető szükség van ugyanis tapasztalt, jó nyomozókra, mivel az emberek, minő meglepetés, a proletárdiktatúrában sem hagynak fel régi szokásukkal: a bűnözéssel. Lopnak, csalnak, hazudnak, gyilkolnak, terményt rejtegetnek, sőt ami még rosszabb: politizálnak.

Csabai László: Kötöttségek nélkül

Magvető, 2013, 596 oldal, 3990 HUF Fotó: Valuska Gábor Nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki krimit is ír, pontosabban detektívtörténetet. Még inkább egy detektívről szóló történetet - hangsúlyozza az interjú alatt Csabai László, akinek hősét, a gyerekkorát Bagdadban töltő, majd a regénybeli Nyárligeten nyomozóvá érő Szindbádot a Magvetőnél idén tavasszal megjelent kötetében ezúttal Szibériába veti el a sors.

A regény a magyar vidék egyik legnyomorúságosabb időszakát, s a bűnügyek ürügyén az emberi lélek legsötétebb titkait mutatja be. Ám a sok szörnyűség ellenére sem válik pokoljárássá az utazás: a szereplők gondolatai és tettei mögül mintha egy rejtett, mitikus világ tűnne elő, és a szerző finom humora és derűje egyben otthonossá is teszi ezt a széttört világot.

Olvass bele:

csabai_szindbad_reszlet_konyves.pdf by konyvesblog on Scribd