Olvass!

KönyvesBlog

A világ legszebb könyve a legmisztikusabb is

2016. február 09. .konyvesblog.

J. J. Abrams és Doug Dorst könyve, az S. lélegzetelállító szépségéről már írtunk, meg is mutattunk belőle néhány oldalt, de még egyszer le kell írjuk, hogy ilyen szép könyvvel még nem találkoztunk. Ugyanis az S. teljesen híven utánozza egy 40-es évek végén kiadott könyv könyvtári példányát, melynek lapjai már sárgulnak az eltelt évek súlya alatt, a hatalmasra hagyott margó pedig kiválóan alkalmas arra, hogy két könyvbolond, egy egyetemi éveinek végén járó lány, Jen és egy méltatlanul kirúgott doktorandusz, Ben a könyvhöz fűzött kommentárjaival és egymáshoz írott leveleikkel lássa el. Az eredeti könyv a Thészeusz hajója egy fiktív író V. M. Straka fiktív utolsó regénye, amit a margók teleírása mellett a fiatal bölcsészek még dossziénak is használnak. Így kerülnek bele hosszabb leveleik, képeslapok, a kutatáshoz szükséges újságcikk-kivágások, egy szalvétára rajzolt térkép és egy rejtélyes Eötvös-korong. Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy mivel is kezdjük az olvasást: a betétregénnyel a Thészeusz hajójával, hogy aztán a margókon lévő betoldásokkal és a levelekkel együtt maxoljuk ki ennek a könyvnek álcázott kirakós játéknak a velejét, vagy egyszerre olvassunk mindent, minden oldalon döntést hozva, mikor evickélünk ki a főszöveg sodrásából a margóra, mint egy interneten szörfözgető linkfüggő.

Kapcsolódó cikkeink:

A geek mennybemenetele – J.J. Abrams és a Mystery Box

J.J. Abrams csodakönyve egyszerre társasjáték, kirakós és több szálon futó történet

A betétregényt, a Thészeusz hajóját a fiktív szerzőhöz, V. M. Strakához hasonlóan egy fiktív fordító F. X. Caldera fordította angolra. A könyv az ő előszavával kezdődik, amiben már körvonalazódik előttünk a központi rejtély: Ki volt a rejtélyes V. M. Straka? És már az elején kirajzolódnak a lehetséges alakok, egy öngyilkos munkástól a huszadik század eleji ponyvaírókon át magáig a fordítóig. A húszas éveikben járó Jent és Bent leginkább ez a szál izgatja, mikor 2011 végén elkezdik majd egy évig tartó levelezésüket  az 1949-ben megjelent könyvben. Később persze egymás megismerése is legalább olyan fontossá válik egymás.

J. J. Abrams, Doug Dorst: S. - Thészeusz hajója

Fordította: M. Bíró Júlia, Geopen, 2015, 456 oldal, 8990 HUF

 

A betétregény egy vérbeli ponyva, melyben az emlékezetkiesésben szenvedő főszereplő hányattatásainak lehetünk tanúi. A névtelen főszereplő egy titokzatos hajó foglya lesz, majd belekeveredik egy rejtélyes balos összeesküvésbe, melynek célja, hogy megpróbálja felelősségre vonni a gonosz kapitalista kizsákmányolót. Jen és Ben a kortárs irodalomelméleti diskurzussal szemben Straka szimbolikus önéletrajzaként olvassák a regényt. Neki szintén meggyűlt a baja egy ismert iparmágnással, de a fiatalok életében is van egy elnyomó hatalmat szimbolizáló antagonista, az angol irodalom tanszék teljhatalmú vezetője, Moody professzor. Így a könyv mind a három szintje (betétregény, Straka Ben és Jen által rekonstruált élete és a margóra firkálók sorsa) egymás tükörjátékaként funkcionál.

Tovább

Vallatószék és instabil fogazott plazmapenge - Képes útmutató az új SW-filmhez

b1404848.JPGHárom évtizeddel a Halálcsillag pusztulása és a Galaktikus Birodalom veresége után az ellenállóknak új ellenséggel kell felvenniük a harcot. Az Első Rend hatalomra tör, Kylo Ren az új Darth Vader.

Star Wars - Az ébredő erő - Képes útmutató

Kolibri, 2014, 80 oldal, 3990 HUF

 

A képes útmutatóban mindent megtalálsz, amit az új Star Wars-film, Az ébredő erő járműveiről, helyszíneiről és szereplőiről tudni akartál.

Kapcsolódó cikkeink:

A Disney erőből átírta a Star Wars-kánont

Podcast: Hogyan épül a Star Wars-könyvbirodalom?

Minden, amit a Star Warsról tudnod kell és tudni érdemes

A geek mennybemenetele – J.J. Abrams és a Mystery Box

Nézz bele a kötetbe:

StarWars_AzEbredoEro_KepesKalauz_részlet by konyvesblog

Ha fegyverrel vesz könyvet Texasban, kedvezményt kap

bnb_logo-1_400x400.jpgEgy texasi könyvesbolt tíz százalék kedvezményt kínál azoknak a vásárlóknak, akik nyíltan viselik a fegyverüket, miközben az üzletben tartózkodnak. A Brave New Books, amelynek már a neve is elég beszédes, leginkább gazdaságpolitikai, történelmi és politikai könyveket kínál, de van a fenntarthatóságról és a túlélésről szóló szekciójuk is. A speciális ajánlatot január végén jelentették be, nem sokkal azután, hogy Texasban lazítottak a fegyverhordozási szabályokon, és lehetővé tették a lőfegyver látható helyen való viselését. A könyvesbolt ugyanakkor arra kéri a vásárlóit, hogy legyenek tisztában a biztonságos fegyvertartás négy szabályával.

A magát háború- és államellenesnek valló Brave New Books nemrég még egy nyílt fegyverviselésről szóló szimpóziumot is tartott, ahol megválaszolták a legalizációval kapcsolatos kérdéseket. A boltvezetés azt nyilatkozta egy helyi újságnak, hogy nagyra értékelik, ha az állampolgárok a saját kezükbe veszik az irányítást, hiszen abban a világban, ahol a tömeglövöldözések egyre gyakoribbak, minden másodperc számít, és az emberek dolga, hogy megvédjék a közösséget. Más könyvesboltok egészen különbözően gondolkodnak a dologról, és nemet mondtak a nyílt fegyverviselésre. A houstoni Brazos Bookstore képviselője például arról beszélt a Melville House kiadó blogjának, hogy mindig hitt abban, hogy egy könyvesbolt a különböző eszmék fórumaként funkcionálhat, a nyílt eszmecserét viszont hátráltatja, vagy akár meg is akadályozza, ha az egyik tábor kezében halálos fegyver van. Ő inkább a fegyverviselést korlátozná, és mindenkit arra kér, hagyja a fegyverét otthon vagy az autójában, amíg náluk vásárol.

A kiadó a blogján arról értekezik, hogy a Brave New Books döntése inkább egy ravasz marketinghúzás, mint politikai kiállás az ügy mellett. Azt írják, a bolt, amely ironikus módon a Twitter-oldalán a könyvet nevezi meg fegyverként az eszmék háborújában, egy speciális, nyíltan libertariánus vásárlókört lát el, és arra is rámutat, hogy a boltvezető, John Bush egy egyszeri Tea Party-hívő, a Lone Star Libertopia nevű program élharcosa, amely arra ösztönzi a libertariánus aktivistákat, hogy menjenek közép-Texasba, és dolgozzanak egy szabadabb, fenntartható világ létrehozásán. Egy ilyen akció egy speciális vásárlókörrel rendelkező könyvesbolt esetében ügyes reklámfogás, de nem hordozza azt a politikai kockázatot, amelyet egy olyan könyvesbolt esetében hordozna, ami teljesen hagyományos kínálattal ösztönözné a vásárlóit, hogy fegyverrel az oldalukon menjenek vásárolni. A kiadó bloggere szerint a fegyvertartási kérdések megvitatása még mindig nagy kihívás, ugyanis nehéz úgy nyíltan és őszintén beszélgetni valakivel, ha folyamatosan a csípőjén lógó fegyverre koncentrálsz.

Forrás: Guardian

Sérülékeny állatok vagyunk mind - Ungváry, Forgách és Bartis a PIMben

forgach_nd_3043.jpgFotó: Jelenkor Kiadó / Németh Dániel

A személyesség és az önéletrajziság között hatalmas a különbség, az álneves publikálás főbenjáró bűn - derült ki a Szépírók Társasága XI. Fesztiválján, a Maszk és önéletrajzon a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az Ez mind én voltam egykoron című beszélgetésen Csuhai István önéletrajziságról, hitelességről és személyességről kérdezte Ungváry Rudolfot, Forgách Andrást és Bartis Attilát. A kérdés, amire valójában az egész beszélgetés épült, úgy hangzott: hogyan lesz az írás során énből ő. Erre próbáltak választ adni a szerzők különböző műveik, és a hozzájuk kapcsolódó személyes történetek által.

Ungváry egyből azzal kezdi, hogy számára az írás a sorsról, pontosabban a személyes sorsról, és annak megoldásáról szól, és ez szerinte csakis az önéletrajzi jellegű íráson keresztül valósulhat meg. Csodálja azokat, akik mindezt fikció formájába tudják maszkírozni, és úgy előadni. Az álnév használatára, és a szövegnek a szerzőtől való ilyen fajta eltávolítására viszont úgy reagál: „sugárba hányná le magát, ha ilyet tenne”. Erre a kijelentésre azonnal érkezik a válasz Forgáchtól, aki kapásból tud sorolni pár nagy, sikeres és elismert írót, aki nem hányta le magát a ténytől, hogy álnevet használt a pályafutása egy adott szakaszában.

Forgách a színház felől közelíti meg a kérdést. 1976-ban színházban kezdett el dolgozni, pedig akkoriban egyáltalán nem vonzotta, sőt nem is érdekelte ez a világ. Viszont itt találkozott a maszk és a játék jelenségével, és itt szembesült a fikcióval a legtisztább formájában is, amikor a színészeket szemlélte a színház büféjében, majd a színpadon. Boncmesterként szembesült a fikcióval, testközelből szemlélhette azt. Később rendelésre megírta A játékost, amely 68 szereplőt vonultatott fel, és  elmondása szerint „sikeresen bukott meg”, ugyanis tizenhétszer játszották, mielőtt lekerült a műsorról. Az énből ővé válás kapcsán többször hangoztatja, hogy kell az embernek egy trükk, egy sajátos beszédmód, amelyet végig következetesen képviselni tud.

Bartis kiemeli, hogy a személyesség és önéletrajziság közt nagyon nagy különbség van, és ezt azzal illusztrálja, hogy míg az ő szövegei meglehetősen személyesek, ember legyen a talpán, aki rekonstruálni tudja belőle az önéletrajzát. Beszél arról is, hogy az ember sérülékeny állat lévén állandóan védekező mechanizmusokat keres, és ez történik akkor is, amikor az író személyes szöveget ír. Valamilyen módon megpróbálja eltávolítani magától, és szerinte ez lett A séta egyfajta kudarca is, mivel folyamatosan védőbástyákat emelt maga és a szöveg közé. A kéklő pára ezzel szemben már vállaltan önéletrajzi jellegű szöveg, amely eredetileg regény akart lenni, de végül szétesett novellákká. Bartis szerint ez volt A séta ellenpólusa abban az értelemben, hogy itt már nem akarta eltávolítani magától a szöveget, és átesett a ló túloldalára, „fejjel ment a falnak”. Ezt követően döntötte el, hogy ezentúl nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a szövege mennyire önéletrajzi, egyszerűen csak intuitív alapon ír tovább.

Az álnév, valamint a nemváltás a szövegtől való távolságteremtés fő eszközeiként jelennek meg, Ungváry pedig jelzi, hogy számára ez a teljes hiteltelenséget jelenti, amit ő képtelen volna vállalni. Bartis elmondja, mennyire fontos, hogy A sétában nem nemváltás történik, hanem a nem kikristályosodása. Miközben írta a szöveget, sokáig számára sem volt egyértelmű az elbeszélő neme. Nem jelezte sem névvel, sem más módon, hogy férfiról vagy nőről van szó, aztán egy reggel azzal ébredt, hogy egyértelmű: az elbeszélője nő. Nem kellett visszaforgassa a már megírt részeket, hogy kigyomlálja az olyan utalásokat, amelyek férfit sejtettek volna, mert nem voltak ilyenek a szövegben. Egész egyszerűen arról volt szó, hogy a nemtelenségből lett végül nő A séta elbeszélője.

Szerző: Imre Eszter

Rakovszky Zsuzsa: Húszéves kor után nem történik az emberrel semmi érdekes

rakovszky2.jpgRakovszky Zuzsa a tavalyi Margón (fotó: Valuska Gábor)

A gyerekkori emlékek a legfontosabbak, a túl szörnyű valóságot nem jó épp úgy megírni, ahogy történt. Maszk és önéletrajz címmel rendezte meg XI. fesztiválját a Szépírók Társasága a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Ha ma újra elmesélhetném című beszélgetésen Mészáros Sándor kérdezte Rakovszky Zsuzsát. 

A megtalált hang

Mészáros Sándor a beszélgetést a fesztivál témájával indította, Rakovszky Zsuzsa szövegeivel kapcsolatban ugyanis a maszk és az önéletrajziság megkerülhetetlen fogalmak. Önkéntelenül adódik a kérdés: miért van szükség ezekre a maszkokra, az eltávolításnak erre az eszközére. Rakovszky Zsuzsa inkább szerepverseknek, a prózában pedig szerepeknek látja ezeket, a maszk ugyanis elfed, eltakar, az ő szövegeiben viszont egy-egy hang szólal meg. Ezt a beszédmódot csak később találta meg, korai verseivel elégedetlen volt, túl fennköltnek, megkomponáltnak érezte őket. Szeretett volna hétköznapi, beszélt nyelvet használni a verseiben, ahogy sok példaképe és kortársa, arra viszont hamar rájött, hogy a számára is hiteles módja ennek nem az, ha a beszélt nyelvet közvetlenül működteti, hanem ha a világ és saját maga közé iktat egy szereplőt, egy figurát, aki beszél, akinek megvan a saját története, hanghordozása, ami különbözik az énhangtól. Így egy hibrid nyelv teremtődik meg: a hagyományos versnyelv ötvöződik a beszélt nyelv szabadságával a maga formai és képi kötöttségeivel.

Ezeknek a szereplőknek a használata Mészáros szerint arra is alkalmat ad, hogy olyan tabutémák kerüljenek elő, mint például az öregséggel vagy a meghízással együtt járó testi elváltozások, egyáltalán a testiség. Rakovszky számára a verses monológírás arra is lehetőség, hogy olyanok bőrébe bújjon, akiket nagyon nem szeret, például a diktátoréba. A tavalyi Fortepan kötetben, jegyzi meg Mészáros, mintha ez az én-ő viszony az én-mi felé lépett volna el, a személyességnek egy más szintje jelenik itt meg. A kötet megírásához Rakovszky a Fortepan adatbázisból választott képeket, élete első négy évtizedének idejéből. Ezek ugyan személyes képek, mégis közös élményt közvetítenek, és a versekben megszólaló hangok is valami mindenki számára nagyon ismerőset, általánosat mondanak.

Tovább

TS Eliotnak a válás volt az egyetlen esélye a boldogságra

89543171_133613888973.jpgTS Eliot eddig kiadatlan leveleiből nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire kétségbeesetten próbált szabadulni a költő első házassága szörnyű bohózatából, és mennyire nem volt képes elfogadni a szakítás tényét felesége, Vivien Haigh-Wood. Az anyag ellentmond annak a korábbi feltételezésnek, miszerint Eliotot hidegen hagyta az asszony mentális állapotának egyértelműen romlása. A levelek az 1932 és 1933 közötti kritikus időszakot fedik le, amikor az amerikai születésű Eliot 18 év után különvált Haig-Woodtól, és visszatért az Egyesült Államokba tanítani. A levelek mindkét fél kétségbeeséséről és fájdalmáról árulkodnak.

1948 irodalmi Nobel-díjasa 1915-ben telepedett le Angliában, és még abban az évben elvette első nejét. Az asszony mentális állapota 1925 után romlásnak indult, ami leginkább agresszivitásban nyilvánult meg. Egy alkalommal, miután a rendőrök találtak rá az utcán bolyongó nőre, azt tudakolta testvérétől, Maurice-től, igazi-e, hogy Eliotot lefejezték. Problémás házasságuk alaposan dokumentálva lett (állítólag ez ihlette Eliot egyik legismertebb versét, az Átokföldjét), különösen, ami az asszony viszonyát jelenti Bertrand Russell-lel és a gyógyszerekkel, amiktől megnyugvást várt. Vivien egy elmegyógyintézetben lett öngyilkos 58 évesen, 1948-ban.

Kapcsolódó cikk:

TS Eliot szexuális életével minden rendben volt

1933 februárjában Eliot arról írt egy barátjának, Alida Monrónak, hogy Amerika csak még élesebben világít rá arra, hogy kizárólag akkor lehet viszonylag boldog, ha távol van feleségétől, és nem akarja megint ugyanazt a jelentéktelen életet élni, mint Londonban. Eliot amiatt is kétségbe volt esve, hogy a nő nem akarta beismeri, kapcsolatuknak vége szakadt, ezért úgy döntött, egy sokkszerű, hirtelen szakítással könnyebben eléri a célját: inkább essenek túl rajta minél hamarabb, ahelyett, hogy hónapokig húzzák, amíg Vivien kibékül a gondolattal, hogy soha többé nem tér vissza hozzá.

Eliot többször aggodalmát fejezte ki a nő mentális egészsége miatt, aggódott, hogy Vivien hogy fog boldogulni nélküle, és vállalta orvosi kezelésének költségeit. 1933 augusztusában egy másik barátjának, Lady Ottoline Morrell-nek arról írt, reméli, az asszony egy barátját sem veszíti el az ő húzása miatt.

Vivien levelei az egyre romló állapotáról árulkodtak. 1933 márciusában, Morell-hez írt levelében beismerte, hogy a szanatóriumba vonulás talán tényleg jót fog tenni neki, mert borzasztóan érzi magát, és borzasztóan is néz ki. Mióta Eliot elhagyta, mindössze kétszer vagy háromszor fürdött, kétszer mosta meg a haját, és koszos, régi ruhákat hord.

1957-ben Eliot feleségül vette titkárnőjét, Valerie-t, aki 2012-es halála előtt elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza férje levelezését. A nő nem tudott sokat férje első házasságáról, de remélte, hogy a nyilvánosság előtt nem ismeretlen a történet. Ahhoz is ragaszkodott, hogy Vivien nézőpontja is kapjon teret. Néhány levél intelligens, szellemes nőnek mutatja Haigh-Woodot, mások a romló állapotáról tanúskodnak. Az 1932 májusában Ralph Hodgsonnak írt levele például zavaros lelkiállapotra utal. Ebben arról ír, hogy Hodgsont a valóság és az erő szilárd tornyának látja a szellemek, árnyékok és valószerűtlenségek világában.

A kötet szerkesztője, a  jeles akadémikus John Haffenden szerint a levelekben lefedett két év Eliot és az asszony számára is nagyon megrázó volt. Az Eliot-életrajzok eddig is felkínálták szakításuk történetének különböző változatait, de teljes hozzáférésük nekik sem volt mindenhez. Az életrajzírók Haffeden szerint most majd arról fognak beszélni, hogy a bajt az okozta, hogy ez a vadállat Eliot kínozta az asszonyt, de ő úgy véli, a levelek megmutatják, mekkora türelemmel és kedvességgel viseltetett felesége iránt. Fizette a kezelés költségeit, ám eljött az a pont az életében, amikor ébredt, óriási áldozat lenne a részéről, ha a nővel marad. Eliotnak nem volt kétsége afelől, hogy a szakítás igazi okát besározzák majd, pedig  célja csak annyi volt, hogy békében tudjon dolgozni, és ne kelljen többé színlelnie. 

A teljes levelezést a Faber & Faber adja ki egy 800 oldalas új könyvben február közepén. A The Letters of TS Eliot: Volume 6 egy 20 részesre tervezett sorozat következő darabja.

Forrás: Guardian

Dave Eggers megteremtette a 21. század felesleges emberét

het_konyve1_1_11_1.JPGHét könyve rovatunkban ezúttal nem egy, hanem rendhagyó módon két könyvre fókuszálunk: ugyanaz a szerző világít rá bennük a globalizáció következményeire és az elvirtualizálódó világ súlyosan személyiségromboló erejére. Hangozzon ez bármilyen demagógnak és moralistának, Dave Eggers könyvei nem életvezetési útmutatók a 21. század online és offline csapdáinak kikerüléséhez. A Hologram a királynak és A Kör egymást követő években jelentek meg, ám nagyon különböző módon és oldalról járják körbe a problémát. Előbbi egy hangsúlyos hiánnyal és lecsupaszított mondatokkal működtetett Arthur Miller-i példázat ember és ország elértéktelenedéséről és mellőzéséről, míg utóbbi egy zajos és nagyszabású antiutópikus szatíra, amely megvalósítja Orwell és David Foster Wallace legrosszabb rémálmát, a technológia teljhatalmát az ember felett.

Ügynökként egy digitális világban már meghalni sem egyszerű

Alan Claynek mindene megvan, ami egy egzisztencialista regényhez alapfeltétel, vagyis nincs semmije. Házassága válással végződött, lánya elhidegült tőle, meredeken felfelé ívelő pályája az elhibázott üzleti döntések és a megváltozott piaci viszonyok miatt megakad, kiégésén alkohollal próbál úrrá lenni, és már az első oldalakon kiderül, hogy gondjait ideig-óráig egyetlen eszköz orvosolhatná, a pénz. Ötvennégy éves korára egy nagy IT-cég alkalmazásában áll: a Reliant harminc évvel fiatalabb kollégaival együtt Szaúd-Arábiába küldi, hogy értékesítsen egy holografikus kommunikációs technológiát, ami bármikor Leila hercegnővé változtatja felhasználóját, és 3D-ben közvetíti a multik közti üzenetet. Clay, aki még annak a generációnak a tagja, ami kézzelfogható dolgokat adott el valódi embereknek, Abdullah Király Gazdasági Városának prezentációs sátrában várja, hogy eladhasson egy kézzel nem fogható technológiát, aminek működésével nincs teljesen tisztában. Godot helyett a szaúdi királyra vár, ám minden eltelt nap és óra személyes válságát mélyíti.

Dave Eggers: Hologram a királynak

Fordította: Pék Zoltán, Európa Könyvkiadó, 2015, 340 oldal, 2990 HUF

 

Figurájával Eggers megteremti a 21. század felesleges emberét, a posztmodern Willy Lomant, ám Millerrel ellentétben nem nyújt számára feloldozást. Clay fejében megfordul ugyan, hogy a tarkóján növekvő dudor jelentheti a végső megoldást minden problémájára, sőt, egészen odáig megy, hogy már a tehetetlenségéért, erőtlenségéért is a daganat a felelős, ezért megpróbálja kiműteni, frusztrációja és sikertelenségi szériája végül mégsem rákban, csak egy ártalmatlan lipómában gyűlik össze.

„A nyakán lévő dudor ismét megszólította Alant. Ha nem az ő része, akkor fog nem fájni, ha megpiszkálja. Csak így lehet tesztelni. Megtudni. Ha viszont a része – ha a gerince része, valami torz kinövés –, akkor fájni fog, ha valami éleset beledöf.” (112. o.)

A globalizáció ügynökének halála nem az utolsó leheletével válik nyilvánvalóvá, hanem az első kudarcával, amiből már nem képes felállni.  A kudarchoz vezető utat, és az utórengéseket lányának, Kitnek írt leveleiben tárja elénk, történetében pedig nemcsak egy életközépi válságban jutott ügynök, de egy egész ország, a kétezres évek gazdasági válságában megrogyott Egyesült Államok vergődése összpontosul. A regényidő 2010, a több évtizedes jólét vége, az ipar visszaesése, az önbizalom elvesztése, az amerikai cég helyett amerikai szabadalommal megbízást szerző kínai üveggyárak kora, a Nyugat-Európához való csatlakozás ideje.

 „Lakásban tartott macskák nemzete lettünk (…) Kételkedők, aggodalmaskodók, túlkombinálók nemzete.” (19. o.)

Tovább

Yu Zemin: Csak lefordítom, amit Nádas írt

yu_zemin.JPGNéhány hete érkezett a hír, hogy a Párhuzamos történetek első kötetét, A néma tartományt választották a legjobb idegen nyelvből lefordított kötetnek Tajvanon. A legfontosabb tajvani könyves elismeréssel, az Open Book Awards-zal Nádas Péter, a fordító Yu Zemin és a kötetet szerkesztő Liu Shuhui munkáját ismerték el. Yu Zemin Pekingben született, gyerekkora a Mao Ce-Tung által elindított kulturális forradalom jegyében telt, később elvégezte az orvosi egyetemet és praktizálni kezdett. A 1989-es diáklázadásokat követően, attól félve, hogy a kulturális forradalom megismétlődik,úgy döntött, elhagyja hazáját, és a kilencvenes évek elején Magyarországra érkezett. Előbb Szegeden, 1997-től pedig Budapesten él, magyarul autodidakta módon tanult meg, ma már olyan írókat fordít kínaira, mint Kertész, Esterházy vagy Krasznahorkai. A Párhuzamos történeteket olyan könyvekkel fordította párhuzamosan, mint a Harmonia Caelestis és a Sátántangó, Tajvanon még soha nem járt. Mi a Nádassal való első találkozásról, a lefordíthatatlanról és a készülő kínai kiadásról kérdeztük.

Mikor és hogyan találkozott először a magyar irodalommal?

Mielőtt eljöttem Kínából, igazán csak Petőfit ismertem, mint hazafias költőt és forradalmárt. Hiszen száz évvel ezelőtt a leghíresebb kínai író, Lu Xun (róla bővebben ITT) Byront, Friedrich Schillert, Puskint és Petőfit tartotta a négy legnagyobb költőnek a világon. Szabadság ,szerelem! című versét Kínában szinte mindenki tudja fejből. Valamikor olvastam Illés Béla Kárpáti rapszódia című regényét, de már nem emlékszem, miről szólt. 1991-ben jöttem Magyarországra, és Szegeden megismerkedtem a legjobb barátommal, Herner Jánossal, aki egyetemi tanár volt és a 2000 című folyóirat főszerkesztője. Neki sok író és irodalmár barátja van, 1993-ban nála találkoztam például Krasznahorkai Lászlóval, akitől megkaptam Az urgai fogoly című könyvet, ami az első magyar nyelvű könyvem volt. 1998-ban elkísértem Lacit egy hosszú kínai útra, és miután visszajöttünk Pestre, kíváncsi voltam az írásaira. János pont akkor adott ki egy novelláskötetet tőle, a Kegyelmi viszonyokat. Nekem is adott egyet, kinyitottam, és elkezdtem olvasni a Csapdás Rozit. Kezdetben minden szót szótáraznom, és minden mondat szerkezetét nyelvtanilag is elemeznem kellett. Miután fél oldalt szenvedtem, úgy gondoltam, hogy ha már ennyire alaposan megértettem, inkább lefordítom. Ez nemcsak magyar nyelvgyakorlat volt, hanem kínai írásgyakorlat is volt. Egy hónapot dolgoztam vele. Csak utána jöttem rá, hogy egyből a legkeményebb csontba haraptam. Csapdás Rozi lett az első (próba)műfordításom, most pedig lefordítottam a Sátántangót, idén fog megjelenni Kínában.

Melyik volt az első Nádas-könyv, amit olvasott, és milyen nyelven?

A Minotaurus volt az első, a második pedig az Egy családregény vége. Magyar nyelven olvastam, és egészen biztos, hogy én voltam Nádas műveinek első kínai olvasója.

Tovább

Hosszú: Reszkessen Messi, ha Kőrösi abbahagyja az írást

Pénteken, 53 éves korában szívinfarktusban meghalt Kőrösi Zoltán, a Milyen egy női mell?, a Szerelmes évek, A hűséges férfi, a Magyarka, a Szívlekvár szerzője. "Kőrösinek valójában csak egy témája volt: Magyarország. Az országnak volt lázas megszállottja, kutatója, erről keresett valami elmondhatót és érvényeset" - írta Jászberényi Sándor a Facebook-oldalán, míg Péterfy Gergely egy egészen hihetetlen képet talált meg a Kőrösivel való levelezésében. A péntek este Kőrösi körül zajlott, egyfelől a megemlékezések, másfelől a fel-felbukkanó szövegek miatt. A mai Hosszú egy váratlan különkiadás, amelyben Kőrösi Zoltán szövegei közül ajánlok párat, amelyekbe az este folyamán így-úgy belefutottam. Új regénye, Az ítéletidő március végén érkezik.

Mielőtt jönnek a hosszú részletek, idemásolom az egyik kedvenc válaszom, amit Az utolsó meccs című könyve megjelenésekor adott fociról és irodalomról:

Tovább

Meghalt Kőrösi Zoltán

korosi.jpg53 éves korában elhunyt Kőrösi Zoltán. Halálát az origo információja szerint szívinfarktus okozta. Kőrösi az írás mellett forgatókönyvíróként is munkálkodott, és szerkesztőként valamint dramaturgként is dolgozott a Magyar Rádióban 1990 és 2007 között. Első novellájával 1992-ben megnyerte a Magyar Napló Örkény István-novellapályázatát. Ugyanebben az évben publikálta első kötetét, a beszélgetéseket tartalmazó Felrombolást, ezután folyamatosan jelentek meg regényei, és novelláskötetei, például a 2004-es Budapest, nőváros, amiből Vizi Mária forgatott tévéfilmet 2008-ban, a 2006-os Milyen egy női mell? - Hazánk szíve, a 2011-es A hűséges férfi - Boldogságnovellák (kritikánk ITT), vagy a 2013-as Magyarka (olvasd el kritikánkat ITT). Legutóbbi regénye, a Szívlekvár 2014-ben jelent meg (cikkünk a bemutatóról ITT), új könyve, Az ítéletidő a könyvfesztiválra várható. Kőrösi így foglalta össze életét az írói oldalán:

A számítógépem fölött rajzszögek rögzítik a jegyzetlapokat.

Sok Kőrösi Zoltán van, olykor szembe jönnek velem az utcán, köszönnek is. Ott megy kézen fogva a feleségem és a fiam.

Húsz évig legalább annyi időt töltöttem a futballal, mint az irodalommal.

Reggelente a redőny lyukacskáin besüt a nap, sárga fény csorog végig a falakon, az asztalomon, sárga fény csorog rajtam is, futnak szanaszéjjel a fekete betűk.

1962-ben születtem, Budapesten.

Ez az ember szeret:

futballozni, szeret olvasni, szeret napozni, szereti a vörösbort, a vörös és fehér húsokat, oljabogyót enni, ez az ember szeret írni, szeret gyerek, szeret család, szeret haza, szeret utazás, szeret film, szeret víz, szeret tűz, szeret szeretet, szeret Budapest, lakik Ferencváros,

ez az ember Kőrösi Zoltán,

ez az ember író,

sok Kőrösi Zoltán van,

ez az ember az.

A Könyvesblog a foci romantikus, mikrotörténetekből építkező világát bemutató kötete, Az utolsó meccs (Kalligram, 2012) készített vele interjú:

"És mindegyik meccs az első is, nem? Amikor kihagyod a helyzetet, nemigen hivatkozhatsz arra, hogy a múlt héten pedig milyen jól ment... A focinak éppen ez a lényege: mindig is csak az adott pillanat, a jelen idő van. Az intenzív létezés. Más kérdés, hogy a legendák ezt megpróbálják kitágítani. Első meccs? Gondolom, a csörgőmmel. Az utolsó meg még előttem áll. (...) Egyébként ez a legnagyobb boldogsága az írásnak, az alkotásnak is. Az akarat, a szerencse és a gyakorlás révén jöhet az a pillanat, amikor az, amit írsz, okosabb és jobb lehet nálad. Szóval Messi lehet, hogy tudna prózát írni, de ahhoz abba kell hagynia a focit. Ő meg reszkessen, ha egyszer abbahagyom az írást..."

Kőrösi két évig (2008-2010) főszerkesztette a Literát, és évekig volt az Íróválogatott fontos tagja. 

"Csapathoz tartozni, csapatban lenni olyan fantasztikus érzés, amit a legtöbben kizárólag a focin keresztül élhetnek meg, ha egyáltalán. Ráadásul a foci zsenialitása, hogy hős lehetsz akkor is, ha szépen csúszol be, vagy jól passzolsz, nem csak akkor, ha bombagólt rúgsz.(...)  Sokáig úgy gondoltam egyébként, hogy nincsen rosszabb, mint magyar írókkal egy csapatban focizni: önzőek, lusták és ügyetlenek... aztán megalakítottuk a nagypályás válogatottat és csodálatos volt, hogy ezek a külön-külön hősök milyen alázattal játszottak együtt."

Bartisnak mindegy, hogy fényképező vagy malteros kanál van a kezében

_dsc0292.jpgFotó: Valuska Gábor

A tavalyi év legjobban várt könyve Bartis Attila új regénye, A vége volt. Bartis, aki öt éve nem jelentkezett új kötettel, A végében egy Budapestre települt fotográfus, a beszédes nevű Szabad András életének alakulását követi végig. A regény megosztotta a kritikusokat, némelyek a túlzott giccset vetették a szerző szemére, mások ajnározták a nagy visszatérést. Történet és fotó mint eszköz, valamint a jelenlét és távolság kettőssége ezek tükrében a Marosvásárhelytől Jáváig vezető úton.  Bartissal írásról, fényképészetről, színházról, és ezek viszonyáról Horváth Csaba irodalomkritikus beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban. (Olvass bele A végébe ITT)

A Horváth által kötetlennek, kávéházi hangulatúnak szánt beszélgetés rögtön egy 10 évvel ezelőtti interjúra utal vissza: akkor Bartis azt mondta, hogy ahol a világban leginkább otthon érzi magát, az Marosvásárhely, Budapest és Szárhegy, ebben a sorrendben. A kérdésre, hogy ez most is megállja-e a helyét, elmondja, hogy Marosvásárhely a mai napig az első helyen van, és a sorrend is rendben van, csak kiegészült egy újabb hellyel, amire honvággyal gondol, és ez nem más, mint Jáva. A válaszhoz gyorsan hozzáfűzi, hogy meglehetősen furcsa, hogy az ember a világ két végén érzi magát a leginkább otthon. Horváth itt megragadja az alkalmat, és rátér a Jáva-élményre: miért és miként kerül egy marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő író Jávára, ahová a magyar irodalomban leginkább csak a Rejtő-hősök jutottak el. Elhangzik az egzotikum fogalma is, amelynek kapcsán Bartis egyből óvatosságra int, mivel szerinte az egzotikum inkább a pálmafás, naplementés falvédő képzetét idézi, és Jáva ettől a lehető legmesszebb áll. A mindenféle romantizált, misztifikált egzotikumtól mentes Jáván töltött egy éve kapcsán teljes perspektívaváltásról, a saját kultúránk által való meghatározottság levetkőzéséről mesél. A mi kultúránk ugyanis a mai napig arra a meggyőződésre épül, hogy mi vagyunk a világ közepe, holott Bartis szerint erről a meggyőződésről legfőbb ideje volna lemondani. Jáva, mint a saját kultúrkör távolból való szemlélésének, és az írás teljes szabadságának a lehetősége jelenik meg. Ez volt az a hely, ahol a szerző megszabadulhatott az író léttől, ami itthon nem titkoltan meghatározza, és így tudta az ott töltött egy év alatt megírni  A vége jelentős részét.

Bartis Attila: A vége

Magvető, 2015, 604 oldal, 4990 HUF

 

Írás-emlékezés-történet

Ismét előkerül egy több mint tíz éves interjúban elejtett mondat, amely szerint Bartis 15 éves kora óta nem változott. Érezzük a szövegkörnyezetből ilyen önkényes módon kiragadott mondatok kényes voltát, és erre Bartis is rávilágít. A hozzáfűzött magyarázatával viszont elindul az est lényegi témájának felvázolása. A szerző elmondja, hogy számára ez tulajdonképpen a „self-érzetről” szól. Arról,  hogyan érzi magát az ember, amikor egymagában, mindentől és mindenkitől távol, őszinte magányában van. Köznapi egyszerűséggel azt mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen annak a megfogalmazása, hogy miként érzi magát az ember a bőrében. Bartis számára ez a self-érzet 15 éves korában és most is ugyanaz volt. Itt nem arról van szó, hogy mire emlékszik az ember 15 éves korából, hanem magáról az érzetről, hogy hogyan, minek érzi magát. Itt kezd kibontkozni az emlékezés témája, ami lényegében az egész írásról való beszélgetés alapját képezi az est hátralévő részében. Bartis ugyanis elválaszthatatlanként beszél az emlékezés és az írás folyamatairól: előbbi szerinte utóbbi fő kiváltó oka és motorja. Számára az írás szerves egységet alkot az emlékezés folyamatával. Az emlékezés itt viszont nem történetek, hanem érzetek felidézését jelenti. Azt, hogy hogyan érezte magát amikor ez és ez történt. A történet pusztán eszköz, amely lehetővé teszi az emlékezés által felidézett érzetek közvetítését. Nem elhanyagolható részlet viszont, hogy Bartistól nagyon távol áll az esszéregény műfaja, mivel ő kifejezetten történetben, sztoriban tud közölni.  A történet viszont csak másodlagos az írás folyamata során. Ahogy a szerző rávilágít, ha történet nincs, az még nem jelent akadályt, ugyanis erre van a fikció: a történetet ki lehet találni. A történet tehát nem más, mint segítség az érzetek közvetítésére. Üres történet viszont az érzetek és az emlékezés folyamata nélkül Bartis számára elképzelhetetlen. Az érzet a lényeg, amiben meglátása szerint az ember vagy teljesen benne van, vagy egyáltalán nem tud róla beszélni.

Adódik a kérdés, hogy mikor és hogyan kezdődött el nála ez a folyamat, mikor érezte életében először azt, hogy egy adott érzetet meg kell örökítenie, és erre az írás a megfelelő eszköz. Elénk tárul egy kép az óvodás Bartis Attiláról, aki valamiért nagyon dühös volt a vadászokra, és úgy döntött, hogy ezt lírában örökíti meg. Így született meg az első Bartis-mű, amely egy vers volt, és a vadászokról szólt. A kézirat sajnos elveszett.

_dsc0290.jpgAz íróvá válás, és az írogatás irodalommá alakulásának útja a következő téma. Az említett vadászellenes vers után kezdődött az írogatás, a szövegek gyűjtése, amely A sétával vált irodalommá.  A beszélgetés során folyamatosan visszatérnek A nyugalommal kapcsolatos kérdések, idézetek, megjegyzések is, és a szerző elmondja azt is, hogy A vége már 2002-ben elkezdődött, már ekkor megvolt a főszereplő hangja, és a szerző tudta, hogy a főhős egy fotográfus lesz.

Színház

Horváth kiemeli, hogy a Bartis-szövegek szereplői önmagukban létező karakterek, akiket nemcsak az epikus struktúra visz előre cselekedeteikben, hanem valódi, jól felépített egyének. Horváth szerint ez az oka A nyugalom megfilmesítésének, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban nem is olyan rég bemutatott színpadi adaptációjának. Bartisnak Marosvásárhelyen lehetősége nyílt első saját rendezésére is. A nyugalom premierjének idején Jáván tartózkodott, így csak utólag tudta megnézni a darabot a sepsiszentgyörgyi színházfesztiválon, amikor is elhagyta a száját az a felelőtlen mondat, hogy egyszer szívesen kipróbálná a rendezést. Pár hét múlva telefonált neki a marosvásárhelyi színház igazgatója, hogy szeretnék felkérni egy rendezésre. Így indult az a másfél hónap, amely Bartis szerint élete egyik legmeghatározóbb másfél hónapja volt. Csakis saját szöveget tuott elképzelni a rendezés tárgyaként, így született meg a dupla premierként emlegetett Rendezés című darab. Írás és színház viszonyával kapcsolatban a szerző úgy fogalmaz, hogy míg az írás egyéni dolog, addig a rendezés közmunka. Amikor az ember ír, egyedül kezdi és egyedül végzi, egyedül tesz pontot a végére, azán a szöveg vagy megtalálja a helyét az olvasóban, vagy nem. A színházi rendezés során viszont élesben derül ki, és válik látványossá, hogy ugyanaz a tőmondat 8 embernek 8 különböző tőmondatot jelent.

Fotó

A fényképezés kérdése végig jelen van a beszélgetés során, melynek már a címe is "Lefényképezni a láthatatlant”. Ez a láthatatlan Bartis számára a fotózás kulcsa, motivációja. Amikor az ember az eget és a felhőket fényképezi, akkor tudja, hogy lennie kell valaminek a felhők mögött, talán felsejlik mögöttük az Isten. De amikor felseljene, akkor szakad ki a film, és sosem látjuk, ahogy a fotós sem látja azt, amit lefényképezni vélt. A fényképezés állandó „vaksi keresgélés”, a keresése valaminek, amiről még a fotós sem tudja, hogy micsoda. Ez az állandó vakon keresés viszont nemcsak a fotózást jellemzi, hanem általában az alkotómunkát is. Erről szól végső soron az írás, a színház, a rendezés is, ez az, amiben Bartis szerint az alkotás szempontjából teljesen mindegy, hogy az ember kezében fényképezőgép, hegedű, vagy malteros kanál van.

Bartist hallgatva arra gondolhat az ember, hogy aki alkot, az sosem konkrét terméket, történetet, regényt, fotót, művet tesz le az asztalra. Az alkotó az alkotás során vakon keresgél. Mindig a lényeget, saját lényének lényegét kutatja, sosem tudva teljesen megragadni, és ezt követően megmutatni, kimondani azt. Minden csak eszköz. A történet, a fotó, a színház is. Az érzelmek kutatásának és megtalálásának, majd megmutatásának az eszközei mind, és az alkotás keservei tanúsítják, hogy ez sosem lehet teljes, sosem lehet befejezett. Az ember vagy teljes hőfokon benne van, vagy szólni sem tud róla. Ha mégis megszólal, abból egy lezáratlan, végeérhetetlen folyamat lesz. Vége, az nincs.

 

Szerző: Imre Eszter

Paddingtont a sajtburger mellé!

add.jpg

A brit McDonaldsok tavaly 14 millió Roald Dahl-könyvet osztottak szét a Happy Meal menüik mellé. Az amerikai McDonaldsok sem szeretnének lemaradni mellőlük, ezért bejelentették, hogy több mint 50 millió könyvet osztogatnak el az év végéig, ami épp elég ahhoz, hogy Amerikában minden 12 éven aluli gyereknek jusson belőle.

A négy könyv közé, amit február 9-15 között a Happy Meal menü mellé kérni lehet, egy Dahl-kötet sem került, a gyerekeknek mégsem kell nélkülözniük az angol szerzőket, bekerült ugyanis Michael Bond Paddingtonja. A Legsötétebb Peruból érkező mackó mellett három Valentin-témájú gyerekkönyv kapott helyet: Bruce Hale Clark the Shark Takes Heart, Laura Numeroff és Felicia Bond Happy Valentine’s Day, Mouse! valamint Kimberly és James Dean Pete the Cat: Valentine’s Day Is Cool című könyve. A kiadványokat olyanra tervezték, hogy épp beleférjenek a Happy Meal-dobozba, és néhány étteremben spanyol nyelven is elérhetők lesznek.

Ez a negyedik év, amikor a gyorsétteremlánc ilyen formában terjeszt könyveket, együttműködve a Harper Collins kiadóval és a Reading Is Fundamentallal (RIF), ami a gyerekek olvasottságával foglalkozó legnagyobb amerikai nonprofit szervezet.  Amerikában minden tizenhatodik gyerek szegénységben él, és kétharmaduknak egyáltalán nincsenek könyveik. A negyedik osztályosok csaknem 64 százaléka olvas rosszabbul, mint ami aelvárható lenne, a harmadik osztály végén rosszul olvasók 75 százaléka pedig végül lemarad a társaitól.  Az amerikai McDonalds több mint kétszer annyi gyerekkönyvet osztogat majd el, mint ahány gyerekkönyv katalogizálva van a Kongresszusi Könyvtárban. A cég azt is bejelentette, hogy százezer könyvet a RIF-nek adományoz.

Forrás: Guardian