Olvass!

KönyvesBlog

Így feszített Nádas Péter a Margón!

2017. június 24. .konyvesblog.

Fotó: Valuska Gábor / Margó IRodalmi Fesztivál

Nemrég megmutattuk az öt idei kedvencünket a Margóról, most pedig abból a fotóalbumból válogattunk, amely a fesztivál Facebook-oldalán jelent meg. Valuska Gábor ugyanis a fellépésük után a Margó M-betűjével lefotózta az írókat, költőket, zenészeket - úgy, ahogy eddig talán még sose láttátok őket.

Még több fotóért pedig kattintsatok ide!

Emma Watson 100 példányt elrejtett A Szolgálólány meséjéből

Emma Watson a Twitteren jelentette be, hogy elrejtett száz példányt A Szolgálólány meséjéből - sajnos nem Budapesten, hanem Párizsban, mégpedig a nevezetességek környékén. Ahogy a fenti képen is látszik, mindegyik kötetet zöld szalaggal kötötték át, és rajta van a színésznő olvasóklubjának, az Our Shared Shelfnek, valamint a The Book Fairies nevű csoportnak a matricája.

Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Fordította: Mohácsi Enikő, Jelenkor Kiadó, 2017, 480 oldal, 3999 Ft

 

Utóbbi főleg arról híres, hogy nyilvános helyeken könyveket rejt el, majd arra kéri a megtalálójukat, ha kiolvasták őket, rejtsék el ismét. A The Book Fairies folyamatosan beszámol róla a Twitteren, hogy éppen milyen látványosság környékén rejtik el a francia nyelvű köteteket (Eiffel-torony, Diadalív, a Louvre üvegpiramisa, és persze nem maradhat ki az a párizsi mozi sem, ahol Watson új filmjének, A körnek a premierje lesz). A szerencsések közben elkezdték feltölteni azokat a fotókat is, amelyek bizonyítják, hogy ők találták meg az eldugott könyveket.

'Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!' - A szolgálólány meséje 30 éve érvényben

Donald Trump elnökké választása hatással van az irodalomfogyasztási szokásokra is: a klasszikus disztópiák újra a sikerlistákat ostromolják. Az alternatív tények megjelenésével párhuzamosan George Orwell 1984-e az első lett az Amazon eladási listáján, amit hamarosan követett A szolgálólány meséje, Margaret Atwood regénye. A politika mellett ehhez némi köze volt azért az amerikaifutball-bajnokság döntőjének, a Super Bowl-nak is.

Margaret Atwood regénye eredetileg 1985-ben jelent meg, a Trump-éra és a kötet Hulu-adaptációja miatt viszont már most 2017 egyik legfontosabb könyvének nevezhetjük. Ezt mások is így gondolhatják, nem lehet véletlen ugyanis, hogy a kanadai írónőnek ítélték viszonylag gyors egymásutánban a Kafka-díjat és a német könyvszakma békedíját is.

Forrás: Glamour

Az ÉS-ben fotónak helye nincs

Fehér László: Az örök ÉS-es (48x63, gouache, újságpapír, 2013)

Azt hiszem, a grafika kizárólag az Élet és Irodalom miatt az életem része lassan húsz éve. Az ÉS címlapja négy egységből áll, amióta az eszemet tudom: fejléc, ajánló, a híres Első oldal publicisztikái és a grafika. Ezt a rendet szerintem csak a karácsonyi duplaszám bontja meg, de ez most lényegtelen, mert idén 60 éves az ÉS, amit a Godot Galériában egy kiállítással köszöntöttek. A Tisztelet az ÉS-nek című tárlat még szombaton 13 óráig megtekinthető a Bartók Béla úton, kedvcsinálónak mutatunk pár remek alkotást.

A kiállító művészek: Bada Dada Tibor, Fehér László, Fekete Szilvia, feLugossy László, Gaál József, Gerlóczy Sári, Haász István, El Kazovszkij, Kopasz Tamás, Kondor Béla, Kovács Péter, Könyv Kata, Nádler István, Šwierkiewicz Róbert, Szemethy Imre, Szikora Tamás, Szikszai Károly, Szotyory László, Szurcsik József, Szüts Miklós, Vásárhelyi Antal, Vojnich Erzsébet

Váncsa István a következőket írta a katalógusba:

Tovább

Mario Vargas Llosa: A szabadság pedig nem szétválasztható

mario_vargas_llosa_foto_kis_norbert-01576.jpg

Fotó: Kis Norbert

A Lex CEU kapcsán kialakult bizonytalan helyzetet követően számos külföldi és hazai egyetem, tudós társaság, kutatócsoport és műhely, mostani és volt diákok a világ különböző részén tiltakoztak az egyetem bezárása ellen. Köztük a Nobel-díjas író, Mario Vargas Llosa is, aki a pénteken megkezdődő tárgyalások előnapjára a tanszabadságról szóló konferencián mondott záróbeszédet.

Az esemény megnyitóján a CEU rektora, Michael Ignatieff arról beszélt, hogy a CEU több mint 120 országból érkező diák otthonaként büszke nemzetközi és magyarországi intézmény, amely az oktatás és kutatás szabadsága mellett a kritikai gondolkodás gyakorlatával saját feladatára is rákérdez, többek között arra is, hogy hogyan viszonyul a demokrácia intézményéhez. A mai konferencia jó alkalomnak bizonyult, hogy tüntetések helyett a magyarországi és külföldi felsőoktatás oktatóival, képviselőivel törökországi, bangladesi meghívottak körében mindannyiunkat érintő kérdésekről beszélgessenek.

A CEU-t ért támadások ellen nyílt levélben tiltakozó Mario Vargas Llosát a rektor a szavak varázslójaként, majd a Nobel-díj bizottság indoklását idézve, a hatalmi berendezkedés feltérképezőjeként emlegette, aki az egyén hatalommal szembeni harcának lázadó, ellenálló és győzedelmeskedő arcát mutatta meg. De Llosa nem utolsósorban politikai figura is, aki 1990-ben a perui elnökválasztáson is indult, hogy kivezényelje az országot a csalódást okozó kommunizmusból, hogy a demokrácia felé terelje. Ignatieff felemlegetett egy 1990-es mexikói konferenciát, ahol a hidegháborút követően a szabadságot ünnepelve Llosa ötezer ember előtt ki merte mondani, hogy Mexikó nem más, mint a tökéletes diktatúra, és akit azóta is a szabadság harcosaként köszönthetünk.  

Llosa úgy látja a technikai forradalom okozta átalakulásokat követően, hogy a munkahely ma már privilégiumnak számít, sokszor magunknak kell azt megteremtenünk, az egyetemek feladata pedig a szakemberek képzésén túl az állampolgárrá nevelés is.

A jó állampolgár, Llosa szerint pedig nem pusztán törvénytisztelő, hanem éber, olyan tudással rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy ellenálljon a hatalmi manipulációnak, és olyan kritikai gondolkodásra képes, amely nem fogadja el, hogy amiben élünk, az a lehetséges világok legjobbika. Mindezt csak a demokrácia teszi lehetővé.

Tovább

Megszökhetünk-e a saját életünkből?

"Te olyan megszökős vagy?" - kérdezte egyszer a barátnőm, és én bólogattam: igen, én megszökős vagyok, csak néha elfelejtkezem róla. Gyerekkoromban rendszeresen leléptem az iskolai táborokból, a szüleim már nem is csodálkoztak, amikor váratlanul megjelentem az ajtóban. Felnőttként ugyanígy hagytam magam mögött méltatlan szituációkat és időrabló rendezvényeket, elromlott kapcsolatokat és elviselhetetlenné vált munkahelyeket. Ha időben nem léptem magamtól, mindig történt valami, ami kitaszított a tarthatatlan állapotból, ráébresztve, hogy már réges-rég cselekednem kellett volna.

Mörk Leonóra: A papagájos ablak

Jaffa Kiadó, 2017, 288 oldal, 3490 HUF

 

A könyveim is mind olyan nőkről szólnak, akik megszöknek a saját életükből. Alapvetően fegyelmezett és nem túl vagány személyiségként én ezt elsősorban képzeletben teszem meg, de néha a valóságban is. Legutóbb azért tűntem el egy időre, hogy végigjárjam Németország talán legismertebb zarándokútvonalát, a Luther életének fő helyszíneit összekötő Luther-utat. Vonattal, autóval, komppal, gyalogszerrel és szamárháton utaztam Drezdától Wittenbergig, Lipcsétől Erfurtig, Weimartól Eisenachig, és közben azt vettem észre, hogy felidéződnek az emlékeim, és magyarázatot nyernek a saját életem eseményei. Manapság, amikor mindenhol tömeg és zaj vesz körül bennünket, nem véletlenül keressük az alkalmat az elvonulásra: kolostorba, ashramba, a hegyek közé, vagy csak egy magányos vidéki házba, bárhová, ami spirituális menedékhelyet kínál. Ma a legnagyobb luxus az egyedüllét és a csend, az esély, hogy csakis magunkkal foglalkozzunk. Én is régóta vágytam már erre, és amikor lehetőségem adódott rá, nem haboztam útnak indulni."

Megszökhetünk-e a saját életünkből? Örökre? Vagy átmenetileg? Rálátunk-e önmagunkra, ha egyedül maradunk? Felismerjük-e a sorsunk mintázatát mások történetében? Mörk Leonóra könyve egyszerre személyes hangú útinapló, szórakoztató kultúrtörténeti kalandozás és izgalmas belső utazás. (x)

Olvass bele:

Mork-Leonora-Papagajos-ablak-beleolvaso.pdf by konyvesblog on Scribd

 

Meghalt Dukay Nagy Ádám

(Kép forrása)

2017. június 21-én meghalt Dukay Nagy Ádám költő, író, újságíró, kritikus és szerkesztő. 42 éves volt.

Dukay Nagy Ádám 1975-ben született Salgótarjánban. Tanulmányait a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n végezte szociológia szakon. 1998 óta könyvkiadói szerkesztő. 1999 óta a Palócföld szerkesztőbizottsági tagja, 2001 óta szépirodalmi rovatvezetője, 2003-2004 között szerkesztője.

Megjelent kötetei: Szobrok az esőnek (Palócföld Könyvek, 1998), Hosszú eltáv (Parnasszus Könyvek, 2002), Titokbhakta (L'Harmattan, 2015).

A Szépírók Társaságának tagja. Verseket, prózákat, recenziókat, kritikákat publikál. Művei az Élet és Irodalom, a Parnasszus, az Új Holnap, a Jelenlét, az Új Ember, az Árgus, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóirataiban jelentek meg. 2003-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.

Forrás: Litera

A Jelenkor egy éjszakára a Ludwig Múzeumba költözik

A Ludwig Múzeum idén irodalmi programokkal is kapcsolódik a Múzeumok Éjszakája kezdeményezéshez. Június 24-én, szombaton 17 órától Jelenkor-estet szerveznek a Pécsi Műhely kiállításában, a pécsi Jelenkor folyóirat tagjainak közreműködésével.

A Jelenkor első száma 1958 októberében jelent meg. A lap olyan szerzők műveit közölte többek között, mint Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kassák Lajos, Tandori Dezső, Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Örkény István, Szabó Magda, Kodolányi János, Konrád György, Pilinszky János; illetve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától kezdve az ún. új próza képviselői, Esterházy Péter és Nádas Péter írásait is. A kétezres évektől a korábbiaknál jóval több irodalmi, kulturális esemény zajlott a lap égisze alatt Pécsett, és a nemzetközi kapcsolatai is jelentősen kibővültek.

A szombati beszélgetés résztvevői: Havasréti József kritikus, irodalomtörténész, kommunikációkutató, és Parti Nagy Lajos költő, író, a Jelenkor egykori szerkesztője; a beszélgetés moderátorai: Várkonyi György művészettörténész, a Jelenkor képzőművészeti rovatának szerkesztője és Ágoston Zoltán kritikus, a folyóirat főszerkesztője; valamint a kiállítás kurátorai, Készman József és Doboviczki Attila.

A Pécshez kötődő írásaikból felolvasnak: Kiss Tibor Noé író, Parti Nagy Lajos költő, író, valamint Tóth Krisztina költő, író.

Részletes programért katt IDE!

Magyarország egyik eldugott körzetébe visszataszító teremtmények költöztek

A cellofoidák meglehetősen visszataszító lények. Csáprágóikkal, szőrös fejükkel, hatalmas potrohukkal leginkább túlméretezett pókhoz hasonlítanak, de hosszú csápjaikkal képesek körbeölelni egy emberi testet. Éjfekete szemük többet lát annál, amit mi képesek vagyunk felfogni a világból. A testük mélyéből feltörő kerregéssel, kattogásokkal kommunikálnak, és az emberi érzékek számára elviselhetetlen visítással adják a külvilág tudtára, ha fenyegetve érzik magukat. A fény árt nekik, és nincs szükségük táplálékra, de nagy mennyiségű cukorból az emésztőmirigyük olyan váladékot termel, melynek az emberek gyógyító hatást tulajdonítanak. Riasztó külsejük ellenére békés teremtmények. Az 1983. február 22-én végbemenő különös események után jelentek meg Magyarország egy eldugott körzetében – ezt a körzetet azóta sem tudják elhagyni. Ez minden, amit tudunk róluk azóta, hogy köztünk élnek. Azt pedig csak sejtjük, hogy jelenlétüknek olyan mögöttes, kozmikus oka és célja van, amit az emberi tudat képtelen összefüggéseiben megérteni.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Agave Könyvek, 2017, 264 oldal, 2980 HUF

 

Közéjük csöppen Gábor, a szerelmi bánat elől menekülő, az egyetemi évek utáni tengődés kiúttalanságába alámerülő fiatal értelmiségi. Gondozóként érkezik a cellofoidák egyik telepére, az állatok pedig azonnal maguk közé fogadják. Meg van győződve arról, hogy ottlétének egyetlen célja az állatok körüli napi feladatok ellátása, a telep rendben tartása. Természetesen nem sokáig. A cellofoidák választották ki őt, és nem fordítva, lassan pedig, ahogy Gábor élete egyre inkább pokoljáráshoz kezd hasonlítani, az is kiderül, miért – sejtésünk beigazolódni látszik, a hátteret valóban valami ép ésszel fel nem fogható, kozmikus gomolygás tölti ki, és az abban körvonalazódó katasztrófa rémképe. A pokoljárásban pedig meg kell tapasztalnia a legősibb félelmeinkkel teli embertelen sötétséget.

Mondhatnánk, hogy az Odakint sötétebb egyszerre weird és horror: weird, amennyiben beszámol a világ ember által érzékelhető szegmensein túl húzódó régióval való érintkezés tapasztalatáról, és horror, amennyiben a regény utolsó harmada orgiaszerű, véres hajszába csap át. Ezek a ködös fogalmak azonban inkább csak a fent említett jelenségekre utaló címkeként tudnak működni. Vagyis, a regény felől nézve, mindig az a kérdés, hogy ezek az elemek a regényvilágba hogyan illeszkednek, a jelenségek hogyan kapják meg jelentésüket.

Veres Attila mesterien építi fel világát. Figyelme Gábor énelbeszélő narratíváján keresztül elsősorban az emberi tapasztalatokra, érzésekre és érzetekre, interakciókra, azok jelentésére irányul, analízise azonban nem megy el a legvégső határokig, hogy lassan hömpölygő, melankolikus tömegként telepedjen olvasójára. Sőt, a regényben a weird- és horrorjelleg mellett a narráció személyességével a humor és az irónia is hangsúlyossá válik. Veres hús-vér embereknek formálja karaktereit, nem pusztán egy hátborzongató színjáték bábjaiként mozgatja őket. Talán épp ezért hat olyan erővel a váltás a weird elemekkel tűzdelt valóságból a valószerűtlennek tűnő sötétség valóságába. És talán éppen ezért nem érdemes a lovecrafti horrorral való (prekonceptív) összehasonlítás mentén nekikezdeni az Odakint sötétebb olvasásának.

Tovább

Szabó Magda király akart lenni, nem királynő

szabo_magda_kia_lli_ta_sa-01513.jpgFotó: Valuska Gábor

Háy János 2001-ben Szabó Magda javaslatára kapta meg a Corvin-ösztöndíjat, tizenhat évvel később pedig ő nyitotta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum "Annyi titkom maradt még...” című Szabó Magda emlékkiállítását. A PIM dísztermében Für Anikó előhívta Encsy Eszter szellemét, Prőhle Gergely Az őzet idéző zongoradarabot dicsérte (a zongoránál: Hauser Adrienn), Hoppál Péter pedig az új korszakról beszélt, amit Szabó Magda jelent az irodalomban. A kiállítás 2018. március 4-ig látogatható. 

Az utolsóként felszólaló, ám a legfontosabbakat mondó Háy szerint Szabó Magdát alapvetően nem érdekelte sem az, hogy milyen körülmények között él, sem az, hogy mit is kellene érteni azon a református, debreceni, úri középosztályon, aminek ő állítólag a reprezentánsa. Szabó Magda nem volt senkié, jelmezek, maszkok sokasága volt, egyszemélyes kiállítás, aki rajongott a meghökkentő és látványos pillanatokért. Volt egy koszlott-foszlott lakása, ahol élt és írt, és egy régi vágású, értelmiségi enteriőr, ahol riportokat adott.

Nem nyavalygunk, dolgozunk

- adta ki annak idején Háynak az ukázt, és ő maga is lankadatlanul dolgozott saját királyi szerepén.

Merthogy király akart lenni, nem királynő; szétalázta azt az újságírót, aki íróságát nőiségéből próbálta levezetni, azzal vágván vissza neki, hogy a riporter úr pedig biztosan a szüleitől kapott neve miatt beszél ilyen ostobaságokat. Szabó Magda alakváltásaival, impulzivitásával reprezentálta az élet gazdagságát, saját, teremtett életének bőségét. 

Hoppál Péter lefegyverző félmosollyal fordul felénk, és arra figyelmeztet, hogy a szövegek nem csupán saját történetükhöz, hanem szerzőjük emberi lényéhez is közel visznek minket. Érdekes, mélázom el, én tanulmányaimból olyasmikre emlékszem, hogy a szövegben elbeszélői hang(ok), nézőpont(ok) van(nak), a szerző halott, a nyelv beszél minket, a szöveg mindig többet tud, mint alkotója, a műalkotás fikció, játék, dialogikus kapcsolat az olvasóval/hatástörténettel… De Hoppál éppen arról beszél, hogy Szabó Magda új korszakot jelent a magyar irodalomban –  újra tátva marad a szám, már megint lemaradtam egy paradigmaváltásról, kesergek, bár nagyon érdekelne, hogy miben látja államtitkár úr e korszakváltó jelentőséget, s már jő is a válasz, nevezetesen, hogy a Szabó Magda-regényekből készült filmeket azok is nézik, akik amúgy nem olvasnak irodalmat. Ha csak úgy nem.

Érdekes módon Hoppál azért erősen aggódik e korszakos művészetért, lelkünkre is csomózza, hogy vigyázzunk az oeuvre-ra a digitális korszakban, amúgy pedig milyen jó kis interaktív kiállítást dobtak itt össze a PIM-ben a kurátorok. Éppen kezdek kétségbeesni  a korszakváltó fenyegetettség és a digitalizáció démonikus kétarcúságának Szküllái és Kharübdiszei között hányódva, mikor is végre megnyugodva felsóhajthatok Prőhle ama biztatásán, hogy a kiállításnak és regénynek egyaránt szüksége van ránk, a közönségre, valamiféle társalkotók volnánk, ahogyan ezt a nahát-milyen-zseniális Kosztolányi is megállapította.

Háy felszólalásánál - ami épp időben érkezett, mert már kezdem nem elviselni a sok ügyes nőt becézgetni nem rest honatyát - a közönség végre nagyot lélegezhetett a szerzőiségről és irodalomról való értelmes és világos beszéd üdítő fuvallatából, és nagyon örvendett annak, hogy már csak a kiállítás számos alkotójának szóló köszöneteket kell meghallgatnia, és mehet is megnézni, amiért jött (gyorsan felejtsük el a néhány perces filmbejátszáson valami Mária-rádiós pólóban lelkendező Eperjes Károly szeretetfelhívásait). 

Szabó Magda élete utolsó pillanatáig olvasott

Fotó: Valuska Gábor„Átok arra, aki engem munkámban meggátol" - a gépelt papírlap még mindig ott hever Szabó Magda írógépében. Jövőre lesz tíz éve, hogy elhunyt az író, aki regényeiben szélesre tárta olvasói előtt a sírig tartó szerelmekkel, évtizedes sérelmekkel, generációkon átívelő...

A kiállítást besétálva viszont örömmel állapíthatja meg a látogató, hogy bizony, az egész team nagyon is rászolgált a gratulációra: zegzugos, intim tér, néhány érdekes, jellegzetes tárggyal (Jablonczay Lenke tükre, Szabó Elek aktatáskája, az Arany-kötet, amelyből élete első balladáját olvasta a kislány Szabó Magda…), rengeteg fotó, szöveg, interaktív táblák, jelmezek, filmbejátszások. Számomra a kiállítás egyik legszebb része a szerző gyerekkönyveihez kapcsolódik: Szegedi Katalin elbűvölő, valóban tündéri finomságú illusztrációi a Tündér Lalához, a Végevan díszlethegyén strázsáló szarvasbogár és mókus, a hátán utazóbőröndjével kocogó, kb. harminc centiméteres kis Gigi, a Tündérország fővárosának gömbházairól készült szivárványszínű kép. A kiállítótérből kivezető folyosó falán pedig kortársak reflexiói Szabó Magdáról, ahol is elolvashatjuk például, hogy Nádas Péter hullafáradt lett az első vizittől, hogy Bereményi Géza szerint még időskorában is megdöbbentően kacér volt, hogy Esterházy Péter (aki szerint Szabó Magda volt "irodalmunk utolsó nagyasszony") szerint a kis énelbeszélő (mindközönségesen: ihercéler) milyen szabad személyiség volt. Igen, ez megnyugtató gondolat, mármint a szabadságé. A térből, tárgyakból, szavakból, fiktív figurákból, kulturális korszakok tradícióiból világokat teremtő, gazdag, játékos képzelet intézményesség által uralhatatlan szabadságáé.

Szerző: Szarka Judit

Trumpos borítóval jön Phlip K. Dick végső igazsága

b294580.JPG

Az emberiség zárt földalatti bunkerekben él, és fegyvereket gyárt ahhoz a háborúhoz, ami elől elmenekültek. Tizenöt éve naponta sugározzák nekik a felvételeket a véget nem érő pusztításról, elhiszik a hazafias propagandát, hogy csak a Védelmezőben bízhatnak, és mind azt a napot várják, amikor a háború végre véget ér, és újra felmehetnek a napfénybe. 

Philip K. Dick: A végső igazság

Fordította: Pék Zoltán, Agave, 2017, 224 oldal, 3280 HUF

 

Ám amikor az egyik bunker vezetője a tiltás ellenére a felszínre merészkedik, sokkoló igazsággal szembesül: Kelet és Nyugat békét kötött. Az egész bolygót egy kisszámú elit lakja, akik mindent megtesznek, hogy megőrizzék kivételezett helyzetüket. Ez a harc lesz a végső? 

A regény július 4-én jelenik meg, addig olvassátok el az első 22 oldalt:

Philip_K_Dick_A_végső_igazság_részlet by konyvesblog on Scribd

Szürreális utazásra hív Totth Benedek

olvasojegy.jpg

Tegye fel a kezét, aki vett már meg egy könyvet csak azért, mert egy számára fontos író ajánlotta interjúban, könyvbemutatón. Az összes kezünk a levegőben, ezért arra gondoltunk, hogy új rovatot indítunk, amelyben kéthetente írók, költők ajánlják a legemlékezetesebb (viszonylag friss) olvasmányukat. Elsőként 2015 Margó-díjasa, Totth Benedek ajánlja Faruk Šehić regényét. 

Faruk Šehić: Az Una hullámai

Fordította: Radics Viktória, L'Harmattan 2016, 188 oldal, 2790 HUF

 

A 2013-ban Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett boszniai költő, novellista és regényíró Faruk Šehić Az Una hullámai című könyve azt teszi a gyanútlan olvasóval, amit a fakír a kötet elbeszélőjével a Kultúrotthon üres mozijának műbőr székén: hipnotizálja. Az önéletrajzi ihletésű mű – az eredetileg állatorvosként dolgozó szerző egy 130 fős alakulat parancsnokaként szolgált – azonban nem szokványos háborús regény. Sokkal inkább egy szürreális utazás, visszavágyódás a háború előtti, idilli (gyermek)korba, a szilánkokra tört ártatlanság idejébe. A címbeli folyó áramlatait, az évszakok változását, a természet lüktetését követő tudatfolyam mindvégig a véres konfliktus árnyékában kanyarog, hogy aztán időről-időre elemi erővel törjön be és roncsolja szét a szövegtestet a háború nyers valósága. Mi, olvasók pedig csak ámulunk, hogy hogy lehet ilyen gyönyörű a rettenet.

A mű sajnos azt az utat járta be a magyar könyvpiacon és a kritikai recepcióban, amit a kis nyelvek, a szomszédos országok irodalma általában szokott: gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt, mintha a címben megidézett folyó nyelte volna el. Pedig a háború borzalma semmit sem vesztett aktuálisából.

Ha az ember sokat fordít, szerkeszt, egy idő után elfelejt „normálisan” olvasni. Mindig nagy élmény, ha olyan szöveg kerül a kezembe, aminél eszembe sem jut, hogy fordítás. Az Una hullámainak hol szürreális és költői, hol nyers és letaglózó szövegét Radics Viktória remek fordításában olvashatjuk. A L’Harmattan Kiadó Valahol Európában című, kortárs európai szerzőket bemutató sorozatában jelent meg, 2016-ban. Ha teljessé akarjuk tenni az élményt, olvassuk hozzá Šehić regényéhez az utószót jegyző Danyi Zoltán A dögeltakarítóját. (Totth Benedek)

Arany súlyos költészetével a tanárnak és a diáknak is meg kell küzdenie

Március másodikán Nagyszalontán hivatalosan is elkezdődött az Arany-emlékév. A bicentenárium kapcsán Arany Jánosról mint tananyagról és megkerülhetetlen érettségi tételről kérdeztük Pethőné Nagy Csilla magyartanárt és tankönyvszerzőt, a befogadásközpontú és kompetenciafejlesztő módszer egyik hazai meghonosítóját.                         

Mikor találkoznak a magyar közoktatásban először Arannyal a diákok? Ön mikor tartaná optimálisnak az ismerkedést az életművel? Tanári szemszögből mi az Arany-tanítás fő problematikája?
 
Arany János nevével és egy-egy művével a magyar gyermekek akár óvodás vagy kisiskolás korban találkozhatnak. Például a befejezetlenül maradt Juliska elbujdosása című verses mesével. Általános iskola felső tagozatában, hatodik osztályban aztán a Családi kör, a Rege a csodaszarvasról, a Mátyás anyja és A walesi bárdok mellett meglehetősen hosszú ideig, akár énekről-énekre haladva ismerkednek meg a Toldival. Hetedikben olvassák a Nemzetőr-dalt. A fülemülét, a Szondi két apródját és a Vásárbant. Jelentős probléma, hogy a mai gyermekeknek idegen, ismeretlen az Arany-művek világa és nyelvezete. A nyelv idegensége, régiessége a mai gyermekfül számára, a szavak, szólások jelentésének „elvesztése” különösen megnehezíti, sokszor lehetetlenné teszi a megértést. A pedagógusnak ezért a nélkülözhetetlen előfeltétel-tudás megteremtéséhez sok, a történelmi kontextust vagy az életvilágot bemutató háttéranyagot kell összeállítania, szó- és szólásmagyarázatokkal készülnie. Egy általános iskolában tanító tanártársam mesélte például, hogy volt olyan tanítványa, aki a „Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala: /Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala.” sorpár kapcsán megjegyezte, hogy azt érti, hogy a rudat kihányták György szolgái, na, de hogy nyelték le előtte. De hasonlóan érthetetlen számukra például a „Nem kerestek engemet kötéllel” (Nemzetőr-dal) vagy a „(Jobb felől üt) nekem fütyöl, / (Bal felől üt) s nekem fütyöl” (A fülemüle). A fülemüle esetében az is érdekes, hogy hiába humoros maga a történet, a nyelvi nehézségek miatt ezt a gyerekek a legkevésbé sem vagy alig-alig érzékelik. Ezzel együtt az eredetmítoszként olvasható Rege a csodaszarvasról többnyire beindítja a fantáziájukat és a Toldi egyes énekeivel – amelyekben a kalandnak, a próbatételnek, a jó győzelmének fontos szerepe van (Farkaskaland, Miklós párbaja) – is szívesen, nagyobb kedvvel dolgoznak. Nem vagyok biztos benne, hogy kimondható, mikor optimális elkezdeni megismerkedni Arany költészetével. Mindenkinek más az optimális. De az biztos, hogy nem a kronológiának rendelném alá a tanulási tartalmat, és nagyon megválogatnám, mit bír meg egy általános iskolás gyermek hatodikban, hetedikben vagy nyolcadikban. És a megértés, elfogadás, megszeretés érdekében nagyon előkészíteném a választott szövegekkel való találkozást.

Könyves Magazin 2017/2.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Miért tűnhet unalmasnak Arany János egy középiskolás számára? Tapasztalatai szerint milyen sztereotípiák élnek róla a diákokban?
 
Arany kétség kívül a magyar költészet egyik legnagyobb alkotója. Ezért is az egyik „kötelező” szóbeli érettségi tétel, közép- és emelt szinten egyaránt. Fontosnak tartom, hogy nekünk, magyar olvasóknak, embereknek legyen közös olvasói tapasztalatunk arról az elbeszélő és lírai költészetről, ami a modern ember létezésének számos kérdését firtatja, és amelynek meghatározó jellemzője egy ép és eszményi világ, valamint a kiábrándító és valamiképp csonka, értékhiányos valóság összeegyeztethetetlenségének tudata. Ugyanakkor a nyelvi idegenségen túl talán költészetének épp ez a gondolati, reflexív jellege, elégikus-melankolikus alaphangja teszi, hogy a középiskolások közül  kevesekhez kerül igazán közel. Én talán nem azt mondanám, hogy unalmas költő, és szerintem a kérdést Milbacher Róbert tanár úr, az Arany-életmű kiváló kutatója is provokatív módon választotta a bicentenárium alkalmából tartott előadásai címéül. Nehéz költészet ez, komor, súlyos, de nagyon ütős. Meg kell vele küzdeni tanárnak, diáknak. Fiatal olvasóként nyilván még sokkal nehezebb.
 
A sztereotípiákkal kapcsolatban felidézhető Petri György verse, az Irodalomóra hetedikeseknek. Alcíme: Talált vers, hiszen a szöveg épp a költő életével, életművének megítélésével kapcsolatos sztereotípiák megkomponált gyűjteménye: a magyar nép fia, legnagyobb epikus költőnk, öreg szülők gyermeke, Nagyszalonta büszkesége, Petőfi barátja, a szabadságharc eszméinek őrzője, satöbbi. Ám azt remélem, hogy irodalomtanításunk mára már nem ezeket a közhelyeket sulykolja. A hangsúlyosan az életrajzból és a történelmi kontextusról „levezetett” jelentés helyett sokkal inkább a művek, műrészletek olvasására és közös értelmezésére kerül előtérbe az irodalomórákon.

Tovább