Olvass!

KönyvesBlog

Képes enciklopédiába sűríti a gyerekek világát Tom Schamp

2017. július 20. Kiss Orsi

Tom Schamp (Kép forrása)

Ugyanazzal a kézzel rajzol a gyerekeknek és a felnőtteknek – hessegeti el a distinkció leghalványabb gyanúját is Tom Schamp flamand illusztrátor, akinek legutóbb a Mindenre képes szótár című böngészője jelent meg magyarul. Schamp komolyan veszi a gyerekeket, legalább annyira, mint nagy elődei. Nem gügyög és maszatol, legfeljebb leguggol, és abból a perspektívából ámul a világra, ahonnan a legkisebbek is. Minden érdekli, és nem elégszik meg azzal, hogy egy járműnek vagy épületnek csak a küllemét mutassa meg. Az erdő, a tenger és a város mélyére hatol, függetlenül attól, hogy éppen nappal van, vagy éjszaka. Már-már mániákus aprólékossággal leltározza a mindennapjainkat, amiket emberszabású macikkal, zsiráfokkal, malacokkal népesít be. A flamand művészt írásban faggattuk inspirációról, Kelet-Európáról, munkamódszerről. Közben szóba kerültek a magyar bélyegek, és az is, hogy mit keres a könyvében egy pici zöld hernyó.

A magyar kiadás fülszövege azt ígéri, hogy MINDENt belerajzolt ebbe a kötetbe, viszont eléggé biztos vagyok benne, hogy akadt olyan ötlete, ami már a leadási határidő után jutott az eszébe. Van olyasmi, amit hiányol a könyvből, és azt kívánja, bárcsak belerajzolta volna?

Sose bízz a fülszövegben… De igazából már az első és utolsó oldalakon vissza kellett fognom magam, hiszen csupán 50 zászló reprezentálhatta a világ több mint 200 országát. Ezzel a könyvvel az volt a tervem, hogy a lehető legtöbb helyre és helyzetbe elröpítsem a gyerekeket, mégpedig a háttértől függetlenül. Azt akartam, hogy az egésznek legyen egy nemzetközi érzete, még ha egy 47 éves, Brüsszel közelében élő nagyra nőtt gyerek perspektívájából írtam és rajzoltam is meg. Természetesen, ha most belelapozok, akkor főleg csak a hibákat látom, meg azt, hogy mi mindent csinálnék másképp, de hát utólag mindig bölcsebb az ember. A köztes időben ezért is dolgozunk két új könyvön.

Tom Schamp: Mindenre képes szótár

Fordította: Rádai Andrea, Kolibri, 2017, 61 oldal, 4999 HUF

 

Az önéhez hasonló könyveket általában kisebbeknek szánják, de ez a kötet annyira részletgazdag, hogy bőven akad böngésznivalója a nagyobbaknak, sőt, még a felnőtteknek is. Mi volt a fő művészi ambíciója, gyerekkönyvet vagy inkább képeskönyvet kreálni? A kérdés már csak azért is adott, hiszen egyes oldalak, mint például a várost éjjel és nappal bemutató oldalak, kimondottan poszterszerűre sikeredtek…

Be kell valljam, munka közben sosem teszek határozott különbséget a gyerek és felnőtt olvasók, a gyerekkönyvek és a képeskönyvek, a poszterek vagy más képek között. Ugyanazzal a kézzel készülnek, miközben jár az agyam, és folyamatosan asszociál. Tehát az asszociációk, a magas és a populáris kultúrára tett utalások nagy része akkor kerül a festményeimre, amikor éppen készítem őket. Természetesen ezek közül sokat a kicsi gyerekek nem vesznek le, de nekik általában megvan az adottságuk ahhoz, hogy sokkal többet befogadjanak a vizuális információkból. Én abban reménykedem, hogy ha egy gyerek egy felnőttel közösen nézegeti ezt a könyvet, akkor mindketten hozzátehetik a magukat (akárcsak minden jó buliban), és a maguk módján mindketten örömüket lelik benne.

Meséljen kicsit a munkamódszeréről! Találomra felcsaptam a könyvet: a 26-27. oldalpár például egy nyári rétet mutat – mi adja a kezdőlökést mondjuk egy ilyen képhez?

Ehhez a könyvhöz digitális kollázstechnikát alkalmaztam, melyhez az elmúlt több mint tíz évben festett elemeket használtam fel. Először azt gondoltam, hogy ezzel majd időt takarítok meg, de épp ellenkezőleg, ugyanolyan munkaigényesnek bizonyult, mint máskor. Arra törekedtem, hogy a hátteret a minimumon tartsam, hogy a kivágott elemek a lehető legközvetlenebbül tudják megszólítani az olvasót. A 26-27-es oldalpár ebben a könyvben egy olyan négy évszakos sorozat részét képezi, amely egy Ottó nevű vagány, szürke kismacska életének egy évét mutatja be (Ottó figurája külön könyveket is kapott, magyarul az Ottó és a város, valamint az Ottó a hóban című kötetek jelentek meg a Csimota gondozásában - a szerk.). A négy évszakhoz ugyanabból a fás, bukolikus háttérből indultam ki, és elképzeltem, mi történhet ezen a helyen egy év leforgása alatt: egy zöld piknik tavasszal, egy meleg tábortűz egy nyári éjszaka, szüreti jelenet ősszel, és egy szinte teljesen fehér téli kép korcsolyázókkal, és a hot-dog árus előtt kacskaringózó sorral. A táj minden alkalommal ugyanaz, de az évszakok váltakozásával teljesen megváltozik, ahogy a képet betöltő figurák is (kicsit, mint a való életben).

schamp26-27.JPG

Az illusztrációi tele vannak címkékkel, plakátokkal – ezek némelyikét lefordították magyarra, másokat viszont egyáltalán nem. Dönthetett volna úgyis, hogy teljesen elhagyja ezeket a feliratokat, ön mégis rengeteget belerajzolt a képeibe. Mi ennek az oka?

Azt gondolom, ha még mindig az erdőben élnénk, akkor minden oldalon sokkal több levél szerepelne, de történetesen mindannyian olyan környezetben élünk, ahol nagyon sok szó beszél hozzánk, még azt megelőzően, hogy egyáltalán megtanulnánk beszélni vagy írni. A magam részéről gyakran ezeknek a szavaknak a jelentése és a formája is nagyon izgat, és próbálom ezeket vegyíteni. Próbálok minél többet kézzel rajzolni, mert nem nagyon rajongok a photoshop betűtípusokért. És ahogy már az elején említettem, szerettem volna, ha a könyvnek kialakul egy nemzetközi érzete, így aztán minden olyasmit beletettem, ami emlékeim szerint engem gyerekként izgatott. Mint azok a magyarországi bélyegek, melyekre a Hungarian szó helyett a sokkal izgalmasabb Magyar Posta felirat került. Az emlékeinkben rengeteg ilyen dolog él, és jó móka volt illusztrátorként megosztani ezeket.

Tovább

Két új Harry Potter-kötet jelenik meg októberben

Az első Harry Potter-regény megjelenésének 20. évfordulója alkalmából októberben két új Harry Potter-könyv jelenik meg, ezt a Bloomsbury kiadó jelentette be. A kötetek kiadását a londoni British Libraryban megnyíló Harry Potter-kiállításra időzítik.

A Harry Potter: A History of Magic, The Book of the Exhibition (Harry Potter: A mágia története, a kiállítás könyve) azokat a tantárgyakat mutatja be, amelyeket a Roxfort varázslóiskolában oktatnak. A Harry Potter, A Journey Through a History of Magic (Harry Potter, Utazás a mágia történetén át) című könyv pedig történelmi utazásra viszi az olvasót Harry Potter varázslóvilágába, beavatva az átkok, mágikus lények, varázslók és boszorkányok történetébe. A businessinsider.com beszámolója szerint egyik könyvben sem lesznek az eredeti Harry Potter-hősökkel kapcsolatos új történetek.

J. K. Rowling hétkötetes Harry Potter-regényfolyama a Bloomsbury kiadásában 1997 és 2007 között jelent meg. A regények több mint 450 millió példányban keltek el 6,1 milliárd font (2150 milliárd forint) értékben, több tucatnyi nyelvre fordították le őket. A regények nyomán a Warner Bros. filmstúdió forgatott világszerte kasszasikert hozó filmsorozatot. A példátlan siker nemcsak anyagi elismerést hozott: a szerzőt II. Erzsébet királynő idén a brit becsületrend, az Order of the Companions of Honour tagjává avatta.

(MTI)

Margaret Atwoodot a könyvrajongó Emma Watson faggatta A Szolgálólány meséjéről

Ritka, hogy egy mű sok-sok évvel az eredeti megjelenése után ismét akkora népszerűségnek örvendjen, mint A Szolgálólány meséje, és ritka az is, hogy világhírű íróját egy másik híresség faggassa a műről. Margaret Atwoodot a könyvek iránti szenvedélyéről és az olvasóklubjáról híres Emma Watson kérdezte, aki legutóbb 100 példányt rejtett el A Szolgálólány meséjéből Párizsban. Az interjú az Entertainment Weekly-n jelent meg, mutatjuk a legérdekesebb megállapításokat:

  • A regénynek három inspirációs forrása volt. 1) Amit a jobboldaliak mondtak a nyolcvanas években, olyasmiket, amiket most is tesznek, csak akkor még nem volt hatalmuk a megvalósításhoz. Szerinte ha Amerika totalitárius állammá válna, akkor az biztos nem egy kommunista verzió lenne, hanem az alapját valamiféle vallási ideológia képezné. Atwood ugyanakkor fontosnak tartotta leszögezni, hogy megállapítása nem vallásellenes, és név nélkül idézett valakit, aki szerint nem a vallás radikalizálja az embert, hanem az ember radikalizálja a vallást. Szerinte ahogy valaki a vallásra hivatkozva nyom el másokat, utóbbiak a vallásra hivatkozva ellen is állhatnak ennek az elnyomásnak. 2) A második inspirációja inkább történelmi jellegű volt, és egészen a 17. századig nyúlik vissza, amikor az alapító atyák nem demokráciában, hanem teokráciában gondolkodtak, ebből pedig kizártak mindenkit, aki nem osztotta az ő hitüket. 3) A spekulatív szépirodalom és a sci-fi irántit rajongása, főként a harmincas, negyvenes, ötvenes évek származó művek iránt. Atwood szeretett volna valami hasonlót írni, arról nem is beszélve, hogy azokat a műveket főleg férfiak írták, és férfiak voltak a hőseik. Kíváncsi volt, működik-e a dolog egy női mesélő szemszögéből.
  • Atwood megismételte, hogy semmi olyasmit nem írt bele, ami már nem történt meg korábban (írás közben ezt végig szem előtt tartotta), és ugyanezt a szabályt követték a filmkészítők is, akik az adaptáció cselekményébe beemeltek új elemeket, például a nemi szervek csonkítását, de tartották magukat ahhoz, hogy olyasmit nem jelenítenek meg, ami a valóságban ne történt volna már meg korábban. Emellett próbált hiteles maradni - nem valamiféle elvont ideológiához, hanem az ember valós természetéhez. Arra volt ugyanis kíváncsi, valójában hogyan viselkednek azok az emberek, akik hatalmas nyomás alá kerülnek. Atwood példaként a Boko Haram által elrabolt gyerekeket hozza fel, akik a terrorszervezet nyomására vagy öltek, vagy őket ölték meg. Szerinte, ha a túlélés a tét, nagyon sok ember megtesz olyan dolgokat, melyeket máskülönben sosem tenne. Ráadásul ha egy viszonylag hatalom nélküli helyzetben valakinek egy kis hatalmat ajánlanak fel, akkor az emberek élni fognak vele - ahogy a nénik is tették a regényben. Így működik a hatalom struktúrája, mindig is így működött.
  • Atwood nem unja a feminizmusát firtató kérdést, de azt mondja, hogy olyan sok jelentés tapadt már ehhez a fogalomhoz, hogy először azt kell tisztázni, a kérdező mit ért alatta. Ha azt, hogy a nőknek állampolgárként a férfiakéval egyenlő jogaik legyenek, akkor feministának vallja magát, ám ha valaki szerint ez azt jelenti, hogy egy nőnek mindig igaza van, akkor nyilvánvalóan nem. „Theresa May egy nő, az ég szerelmére!” – kiáltott fel a brit belpolitikára és a brexitre utalva Atwood.

A Szolgálólány meséjében Atwood a valóságot írta meg

A megváltozott médiafogyasztási szokásoknak, a nosztalgiára való hajlamnak, és a mindenkori politika kultúrára gyakorolt szerepének köszönhetően mostanában rengeteg szó esik arról, mennyire fontos/félreérthető/vallásgyalázó/férfigyűlölő könyv A Szolgálólány meséje, de arról, hogy Margaret Atwood harminc éve megjelent, sokadik virágkorát élő klasszikusa mennyire jó regény, már alig valami.

  • Az írók közéleti szerepvállalását firtató kérdésre válaszul Atwood, aki maga is sok környezetvédelmi és női jogokkal foglalkozó kampányban szerepet vállalt már, elmondta, hogy akárhogy is nézzük, az írónak az elsődleges feladata és felelőssége az, hogy a legjobb képességeinek megfelelően írjon. Ha nem elég jó abban, amit csinál, akkor egyrészt senki sem figyel rá, másrészt más dolgainak sem lesz akkora súlya. A társadalom tele van olyan emberekkel, akik meg akarják mondani a művészeknek, hogy milyen szerepet kellene vállalniuk, mivel a saját ügyük mellett egyfajta megafon-szerepet szánnak nekik, de Atwood szerint fontos, hogy mindig az írói hivatásuk legyen az elsődleges. És hogy legyen-e a regényeknek üzenetük? Atwood szerint minden mű a saját koráról mond el valamit. Walter Scott hiába írta a középkorban játszódó Ivanhoe-t, az mégis egy tizenkilencedik századi regény lett, hiszen Scott akkor élet. Tennyson Artúr királyról szóló hosszú verse is egy tizenkilencedik századi vers lett, azokkal az értékekkel, melyeket akkor fontosnak tartott. Függetlenül attól, hogy valaki elismeri vagy sem, hogy valaki tudatosan teszi-e vagy sem, az írók negatív vagy pozitív előjellel általában mindig a saját korukról és annak értékeiről írnak.
  • Azt Atwood is elismeri, hogy őt magát nem könnyű megijeszteni, ezt pedig arra vezeti vissza, hogy a rengetegben nőtt fel, ami teljesen más nézőpontot adott neki, mintha egy kisvárosban vagy egy bentlakásos iskolában nevelkedett volna. Alapvetően három dologtól fél csupán: az égzengésektől, az erdőtüzektől és a medvéktől. Szerinte ugyanakkor félősebbnek kellene lennie, mert ha az emberben nincs elég félsz, akkor igencsak nagy bajba tud kerülni.

Krasznahorkai villámprózája a New Yorkerben

Új rovatot indított a New Yorker, és a Flash Fiction második részében rögtön egy magyar szerzővel jelentkezett. Krasznahorkai László I Don’t Need Anything from Here című villámprózája lényegében egy tömény, egy mondatba sűrített búcsú, mégpedig egy olyan embertől, aki maga mögött hagy mindent, de ahová tart, ott már nincs szüksége innen semmire (lásd a címet). 2015 Nemzetközi Man Booker-díjasa az elmúlt években nagyot ment angolszász területen: jelölték díjakra és sorra jelennek meg a könyvei is, legutóbb például a Megy a világ angol kiadását sorolta az ősz legjobban várt kötetei közé a The Millions.

Mit NEM várhatunk a Trónok harcától?

A pillangóhatáshoz hasonlította George R.R. Martin néhány évvel ezelőtt a könyves univerzum és a tévésorozat viszonyát: egy-egy jelentéktelen változás a történetben, azaz egy-egy pillangó szárnycsapása mélyreható következményekkel bírhat a későbbiekben, egyre komolyabb változásokat generálhat. Bár a Tűz és jég dala világát nem pusztították el a sorozatbeli szárnycsapások, kataklizmatikus változásokat kétségkívül hoztak: történetszálak tűntek el a semmiben vagy keletkeztek ugyanott, több esetben alapos sokkot  okozva azoknak a könyvolvasóknak, akik a tévés adaptáció indulásakor még kicsit lesajnálóan figyelték a Trónok harcát csak a tévéből ismerő barátaikat.A változások jó része persze törvényszerű, avagy kényszerű. Míg egy könyvsorozat esetében csak a fantázia – és az olvasói türelem – szab határt a képzelet végtelen szárnyalásának, addig egy tévésorozat esetében rengeteg egyéb szempont is szerepet játszik: a költségvetés, legyen bármilyen nagy, mégsem végtelen, a színészek öregednek, felnőnek, a tévénézők pedig lényegesen türelmetlenebbek, mint a könyvolvasók. Nem csoda, hogy a folyamatosan újabb és újabb elágazásokat produkáló, papíralapú sagával szemben a tévésorozat alkotói lelkesen nyesegették a mellékágakat az elmúlt évadok során, hiszen a Trónok harca még áramvonalasított formájában is elképzelhetetlenül sok párhuzamos történetszálat és szereplőt mozgat. 

Mit várhatunk a Trónok harca 7. évadától?

A Trónok Harca hetedik évada július 17-én hétfőn hajnalban tér vissza az HBO-ra. Az utolsó előtti évadban összesen hét epizódot kapunk, amiből az utolsó 82 perces lesz. Összeszedtük a legfőbb konteókat, mire számíthatunk az évadban, amikor az összes főszereplő végre egy kontinensre ér. Ha ezeknél is...

Ráadásul Martin legendás lassúságának/gondosságának köszönhetően a sorozat alkotói immár részletes minta nélkül törnek előre az állítólagosan közös végkifejlet felé, aminek köszönhetően végre az olvasók is izgulhatnak. Ezekkel együtt is ki lehet jelenteni, hogy több esetben nem a médiumok eltérő mivoltából fakadó különbségekről beszélhetünk, hanem minőségbeliekről – a könyvek javára. Mindez persze jó dolog, hiszen így van értelme a hosszú várakozásnak, feltéve, hogy Martin végül legyűri King Kongot és utódait, azaz befejezi a Winds of Wintert és a Dream of Springet. Néhány példán keresztül nézzük meg, hogy mit nem várhatunk a Trónok harca hetedik évadától!

Csak a naprakész könyvolvasók olvassanak tovább.

Tovább

Egy kiállítás képe - Bán Zsófia: Tájkísérlet

ban_zsofi-4918.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Sorozatukban írókat, költőket kérünk meg, hogy válasszana egy képet a Ludwig Múzeum aktuális kiállításának anyagából, és írják le, ami először az eszükbe jut róla. A Párhuzamos avantgárd című kiállításon Bán Zsófia járt.

Választott kép: Tájkísérlet, 1970 (land art projekt, Halász Károly, Kismányoki Károly, Szíjártó Kálmán)

Életünk útjának feléhez érve[1] – persze, hogy akkoriban, a század hetedik évtizedében hol is tartott az életünk, s a miénken kívül az országé, amelyben életünk zajlott, aligha sejthettük –, sötét erdőben találtuk magunk, mert elvétettük a helyes utat – de hogy mi is volt a helyes út, arra már csak a legöregebbek emlékeztek, noha kérdésre ők sem voltak éppen válasz-készek, mert a rendezetlen tájban alig akadt, aki látta volna a fától az erdőt. Ehhez kellett volna egy külső, mondjuk, archimédészi pont, ahonnan legalább egyvalaki megmondhatta volna, hogy hol és miben is állunk, hogy a fák összeállnak-e erdővé, hogy egyáltalán összeállnak-e bármivé, aminek úgy tűnik, még értelme van, s hogy van-e még út, ami járható.  Egy tanult térképész kellett volna, aki közülünk való, de mégsem az, aki itt is van, meg nincs is, aki bent is van, meg nincs is – egy szóval, megoldhatatlannak tűnt a dolog. Hát, jaj, fájdalmas dolog elmondani, milyen volt az a sűrű vadon: elfog a félsz, ha csak eszembe jut – mert elmondani csak most, utólag lehet, ha lehet, akkor nem volt hozzá nyelv, nem volt hozzá sem akarat, sem képzet, mert a sűrű, áthatolhatatlan gomolygásnak nem volt kerete, nem volt se eleje, se vége, csak valamiféle végtelenített, koszlott-szürke jelene, amelyben mindig csak az épp előttünk álló fát lehetett látni, néha épp csak ujjbeggyel lehetett kitapintani a törzs rücskös kérgét, a hangyajáratokat – majdnem olyan néma állapot volt, mint a halál, miután arról épp így nincs mit mondanunk, nincsen hozzá nyelvünk.

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 490 HUF vagy 5 pont + 199 HUF

 

Tovább

Jane Austen sosem tudott megélni az írásból

jane_austen_coloured_version.jpg

Kétszáz évvel ezelőtt, 1817. július 18-án halt meg a tizenkilencedik század egyik legnagyobb angol írója, Jane Austen. Humoros, romantikus, ám mindvégig a realitás talaján maradó regényeinek a mai napig számtalan rajongója van szerte a világon. Sőt, a Jane Austen-láz mintha évről évre erősödne: alig van olyan hónap, amikor ne jelenne meg tanulmány róla, ne kapna lángra egy újabb pletyka a szerelmi életéről vagy ne kerülne elő egy portré, mely feltételezhetően őt ábrázolja. Pedig Austen rövid élete során meglehetősen visszahúzódó életet élt, s annak ellenére, hogy regényei már akkor népszerűek voltak, az igazi írói sikerek is végig elkerülték.

Nagy családja volt

Jane Austen 1775-ben született Hampshire megyében, egy Steventon nevű kis faluban. Apja, George Austen a település plébánosa volt, és bár ez az állás egészen csinos jövedelemmel járt, mivel nyolc gyermekről kellett gondoskodnia, a család mégsem számított módosnak. Annak ellenére, hogy nyugodt, vidéki környezetben nőtt fel, Jane élete sosem volt unalmas: mindig nagynénik, nagybácsik, testvérek, majd később unokaöccsök és -húgok vették körül. Többek között az ő figurájuk ihlette regényei gyakran karikatúraszerű, ugyanakkor mindig élő és szerethető alakjait is. Különösen Cassandra nevű nővérével voltak elválaszthatatlanok: bizalmas kapcsolatuk visszaköszön a Büszkeség és balítélet Jane és Elizabeth Bennetjében, illetve az Értelem és érzelem Elinor és Marianne Dashwoodjában. Az, hogy Jane magánéletéről viszonylag keveset tudunk, éppen Cassandrának köszönhető: ő volt az ugyanis, aki húga halála után (kérésének megfelelően) elégette levelei mintegy kilencven százalékát.

1200px-jane_austen_nephews_and_nieces_svg.png

11 éves kora óta írt

Írói ambíciói már nagyon korán, alig 11 éves korában megmutatkoztak. Folytatásos történeteit elsősorban a családnak szánta, akik kellően értékelték is azokat. Különösen édesapja hitt a tehetségében: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 19. születésnapjára egy mahagóni íróasztalt ajándékozott neki, hogy minél zavartalanabbul írhasson.

George Austen 1805-ös halálával Jane nemcsak legfőbb szellemi, hanem anyagi támogatóját is elveszítette, édesanyjával és Cassandrával együtt innentől kezdve egész életében fivérei jóindulatára szorult. (Ez a szituáció köszön vissza az Értelem és érzelem lapjain is, ahol az apa halálával a Dashwood család nőtagjai kerülnek meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe). Jane különösen a család leggazdagabb tagjánál, Edwardnál időzött sokat, de gyakran vendégeskedett Frank nevű bátyjánál is. Bár fivérei tisztelték és szerették, a gyakorlatban sokszor mégis a nevelőnő szerepét szánták neki, számtalan unokaöccse és -húga nevelőnőjeként kellett helytállnia – fizetés nélkül.

Nem tudott megélni az írásból

Austen sosem keresett annyi pénzt az írásaival, amennyi biztosíthatta volna számára a teljes anyagi függetlenséget. Mi több, 1811-ben még neki kellett fizetnie azért, hogy első regénye, az Értelem és érzelem megjelenhessen: a magánkiadás költségei egy átlagos háztartás éves bevételeinek mintegy harmadát emésztették fel. Szerencsére ez jó befektetésnek bizonyult, hiszen a könyv olyan sikeres lett, hogy nemcsak a ráfordított összeget hozta vissza, hanem valamennyi profitot is termelt. Ennek fényében a kiadó a második könyvért akár szép summát is ajánlhatott volna Austennek, azonban nem így történt: a dörzsölt szerkesztők kihasználták, hogy egy üzleti ügyekben tapasztalatlan papkisasszonnyal állnak szemben, és a Büszkeség és balítélet jogait jelképes összegért vásárolták meg. Bár ez lett Austen legsikeresebb könyve, ezért ütötte a legkevesebb pénz a markát.

Tovább

Miranda July beelőzte Kemény Zsófit

olvasojegy_1.jpg

Tegye fel a kezét, aki vett már meg egy könyvet csak azért, mert egy számára fontos író ajánlotta interjúban, könyvbemutatón. Az összes kezünk a levegőben, ezért arra gondoltunk, hogy új rovatot indítunk, amelyben írók, költők ajánlják a legemlékezetesebb (viszonylag friss) olvasmányukat. Totth Benedek után Kemény Zsófi választott könyvet. 

Miranda July: Az első rosszfiú

Fordította: Krusovszky Dénes, Európa Könyvkiadó, 2017, 352 oldal, 2796 HUF

 

A könyvet (még The First Bad Man-formában) kábé egy éve a nővérem adta a kezembe (mire jó egy nővér?), azzal, hogy tessék, ez van most a nagyvilágban. Így kell írni. Ilyen érzékenyen, ugyanakkor karcosan, ugyanakkor viccesen, ugyanakkor minden szabályt teljes lelki nyugalommal áthágva. Ha a következő regényem már nem lett volna készen szinte abban a formában, amiben egy évvel később megjelent, kétségbeestem volna, mert épp ezt akartam csinálni, épp így, de persze sokkal több hibával sikerült csak, és a világhír sem látszik a jobb fölső sarokban. Azt hittem, kitaláltam valami újat, erre tessék, egy Miranda July nevű csaj beelőz.

Miranda July regénye egy olyan kapcsolatról szól, aminek nincs neve. Annyira bonyolult (mondjuk a cselekmény során folyamatosan változik is), hogy erre nem volt érdemes a nyelvnek egy szót elvesztegetni, de az irodalomnak egy regényt nyerni igen. Ráadásul ez a kapcsolat két alapjaiban (majdnem) heteroszexuális nő között épül fel, akik még csak rokoni viszonyban sincsenek egymással. Csak ott találják magukat egy helyzetben, szinte véletlenül. És egyszerűen csak nem tudnak nem tudomást venni a másik jelenlétéről. Míg aztán már semmi más nem fér bele az életükbe, csak a másik jelenlétének folyamatos érzékelése. Míg aztán olyan dolgokra ragadtatják magukat, amiket a szürke realitásban nyilván soha senki nem tenne meg.  Úgy csúszik át a könyv az abszurdba, hogy nem vesszük észre. Vagyis nem is átcsúszik, hanem ide-oda csúszkál. Csodálatosan szórakoztató.

Hamar rájöttem, hogy azon kívül, hogy mi van ebben a regényben, és az hogyan van megírva, nekem egy még erősebb tanulsággal is szolgál: Miranda July ugyanis nemcsak ír, hanem rendez is, sőt, játszik is (főleg a saját) filmjeiben. Vagyis nem marad a kaptafánál. Azt csinálja a témáival, és úgy, amit akar, és abban a műfajban, amiben neki tetszik. Valószínűleg ő is sokat kapott érte a fejére.

Érdekes, hogy a könyv másodszori olvasásra, immár Az első rosszfiú címmel sokkal jobban tetszett, mint először. Sokkal gazdagabbnak és viccesebbnek találtam a szöveget. Talán azért, mert a regény fordítója, Krusovszky Dénes pöttyet jobban tud nálam angolul. (Kemény Zsófi)

Könyvesblokk: Cullinan, Snyder, Harper

kblog_kblokkfejlec_1_1_2_9.jpg

A Könyvesblokkban ezúttal egy nagyregény, amit Sofia Coppola miatt rengetegen elolvasnak majd, húsz lecke a zsarnokságról és egy szövetségi ügynök, aki dacol az ausztrál forrósággal. 

Thomas Cullinan: Csábítás

Thomas Cullinan: Csábítás

Fordította: Szieberth Ádám, Athenaeum, 2017, 528 oldal, 3990 HUF

 

Az amerikai polgárháború idején félholt uniós katonát találnak a virginiai erdőben, és Miss Martha Farnsworth leánynevelő szállítják ápolásra. John McBurney, a fiatal tizedes azonnal lenyűgözi az iskola lakóit, akik a háború miatt addigra alig vannak néhányan. A nők felváltva versengenek a kegyeiért, a férfinak pedig sikerül egymás ellen uszítania őket. Amikor már elég erősnek tűnik, az iskola vezetője, Miss Farnsworth felszólítja, hogy távozzon.

A történetből Sofia Coppola rendezett filmet, amelyben szerepel többe között Nicole Kidman, Colin Farrell, Kirsten Dunst és Elle Fanning.

 Timothy Snyder: A zsarnokságról - Húsz lecke a huszadik századból

Timothy Snyder: A zsarnokságról - Húsz lecke a huszadik századból

Fordította: L' Homme Ilona, 21. Század, 2017, 150 oldal, 2990 HUF

 

A Yale történésze, a Fekete föld – A holokauszt: Múlt és fenyegető jövő című könyv szerzője, Timothy Snyder (interjúnk vele ITT) eléggé elszomorodott Donald Trump elnökké választásakor, ezért 2016. november 16-án Facebook-posztot írt arról, hogyan kell viselkedni, hogy elkerüljük a zsarnokságot. A rövid tételmondatokból húsz lecke lett és egy könyv, ami látszólag a történelemmel foglalkozik, azzal, hogy milyen tapasztalatokat vonhatunk le a fasiszta, a náci vagy a kommunista diktatúrák megszületéséből és működéséből, és milyen hazugságokra épülnek. Snyder végig a jelenünkről beszél, a post-truth korszakról, amiben már nem számítanak a tények, csak az, hogy ki tud nagyobbat és hangosabbat mondani. A leckék épp azért nyomasztóak, mert láthatóvá teszik, hogy milyen apró, szinte láthatatlan lépések követik egymást, amíg egy politikai csoport megszünteti maga körül a demokráciát, és azt is, hogy ez nemcsak a Trump-féle Amerikában, de például itthon is kifejezetten érzékeny kérdés mostanában.

Jane Harper: Aszály

Jane Harper: Aszály

Fordította: Roboz Gábor, Gabo, 2017, 380 oldal, 3490 HUF

 

Az ausztráliai Kiewarrában két éve egyetlen csepp eső sem esett. Aaron Falk szövetségi ügynök visszatér a farmerközösségbe, hogy részt vegyen a Hadler család temetésén. A családot látszólag az apa, Luke mészárolta le, majd magával is végzett, ám ahogy Falk egyre inkább bevonódik a nyomozásba, egyre erősebb lesz a gyanúja, hogy nem a gyerekkori barátja a gyilkos. Az ügynököt húsz évvel korábban vetette ki magából a közösség, ám visszatérés felszínre hoz egy rég elfeledett titkot. A regény az Aaron Falk-sorozat első darabja, a megfilmesítési jogait Reese Witherspoon vásárolta meg.

Mindenki máshogyan erdélyi

unnamed_16.jpg

„(…) nagyregényt bármiről lehet írni, de nem az a legfontosabb, hogy én is írjak egyet, és még egyet, bár jó volna egy igazi regényt írni.” (27.o.)

Vida Gábor egy „színes családregényt” jelölt ki magának házi feladatul - paraszti és kispolgári világgal, a rájuk ható magas- és mély történelemmel, és olyan tájjellegű ügyekkel, mint a Magyar Autonóm Tartomány. Próbálta bezsúfolni mindezt egy fiktív kastélyba valahol Nyárádszereda mellett, ám sem ő, sem a szereplői nem érezték magukat otthonosan benne. 2015 márciusában aztán félretette a „fals és erőltetett” szereposztást; „akkor most engem fogunk megírni”, a többes számból kihallani a világot, a történelmet, a tájjellegű ügyeket, a kamaszként körmölni kezdett emlékiratokat, de még a megkönnyebbülést is, amit egy „kényelmetlen szerep” levetése után érez az ember.

Vida Gábor: Egy dadogás története

Magvető, 2017,  375 oldal, 3699 HUF

 

Regény helyett munkacímen futó, Egy dadogás története címmel megjelent önéletrajzi regényével/regényes önéletrajzával fityiszt mutat mindenkinek, aki a nagyregényt tekinti az íróság mértékegységének, és egy rakás írót felsorakoztatva próbálja megindokolni, miért volt már eleve kudarcra ítélve a kísérlet, vagy szemléltetni, hogy mások már mindent megcsináltak előtte világ-, de minimum Európa-csúccsal. Hiszen ki ne félne családregényt írni Esterházy meg Nádas után (hogy ez kishitűség, realitásérzék, netán leegyszerűsítés, azt mindenki döntse el maga), és hogy lehetne iskolásabban beszélni az iskoláról, mint Ottlik. Nehezített körülmény, ha a (család)regény helyszínét meg kell tisztítani az évtizedek homogenizáló porától; nemhogy most nincs „csak-magyar Erdély”, de soha nem is volt, mindenki máshogy erdélyi, más nyelven és más mértékben. A kétely beszél, meg a hiába, az olvasónak kell hozzátennie, hogy pedig.

A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta. (26.o.)

Adott tehát kiindulópontul a kudarc, ami valójában ihletforrás és felhajtóerő: a soha be nem fejezett emlékirat és a kastélylakók története regényes önéletrajzzá formálódik, melyben az elbeszélő szembesül a családi kalendárium hiányos fejezeteivel, felteszi a kérdéseket, melyeknek az elbeszélt világban nincs helye és kijelöli, megkérdőjelezi saját identitása határait.

Az én idegenségemet nem lehet egyszerűen a rendszer számlájára írni, énnel bonyolultabb, mert az otthon nem egy táj, nem egy település, társadalom, család vagy közeg, nem egy vagy több egymást váltó életforma, amelyek folyamatos vagy éppen drámai átmenetekkel kapcsolódnak egymáshoz, bár ez mind az otthon része, de a legfontosabb mégiscsak az, ahogyan a meglévőre, az adottra gondol az ember, ahogy viszonyul hozzá, belesimul, eggyé válik, vagy éppen elkülönül, természetesnek fogadja el az adottat, vagy kérdésesnek, problémának. (144. o.)

A kisjenői évek alatt például azt, hogy nincs ott semmi: se kultúra, se történelem, se emlékezet.

Tovább

Mit várhatunk a Trónok harca 7. évadától?

A Trónok Harca hetedik évada július 17-én hétfőn hajnalban tér vissza az HBO-ra. Az utolsó előtti évadban összesen hét epizódot kapunk, amiből az utolsó 82 perces lesz. Összeszedtük a legfőbb konteókat, mire számíthatunk az évadban, amikor az összes főszereplő végre egy kontinensre ér. Ha ezeknél is jobb konteókban hisztek, írjátok meg kommentben.

„A televíziózás nagyon gyors, én pedig sajnos nem haladtam ilyen gyorsan a regényírással. Sosem gondoltam volna, hogy a show utoléri a könyveket, de ez megtörtént, itt tartunk. Remélhetőleg két külön úton, de ugyanoda fogunk eljutni”

– nyilatkozta a Time Magazinnak a napokban George R.R. Martin, A tűz és jég dala regényciklus szerzője. Míg az első öt évad esetében az olvasók spoilerezhettek a sorozatnézőknek, az előző évad már több ponton továbbvitte a regény cselekményszálait vagy eltért azoktól, a hetedik évad pedig már teljesen David Benioff és D. B. Weiss forgatókönyvírók kezében van, akik Martintól tudják, mi lesz a keserédesnek ígérkező finálé, de ahogy a szerző is megjegyezte, külön utakon fognak eljutni oda. Martin egyébként 2015 óta tűz ki újabb és újabb határidőket a The Winds of Winter befejezésére, a mai napig sikertelenül.

20 éve nem tudjuk, kié lesz a Vastrón

Húsz éve, 1996. augusztus 6-án jelent meg a Trónok harca címen ismert regényfolyam, ezzel pedig George R. R. Martin új korszakot nyitott a fantasy műfajában, a HBO sorozatának köszönhetően pedig 20 millió nézőnél és több mint 70 millió eladott példánynál tart A tűz és jég...

 

A végkifejletet tekintve Martin meglepetéseket ígér, amely amúgy is jellemző a Trónok harcára, az író eddig saját bevallása szerint kevés emberrel találkozott, aki a regényekben hátrahagyott nyomokból, jelekből össze tudta volna rakni pontosan, merre fut ki a történet, a szerző pedig erre rá is játszik a többértelmű jóslatokkal és hamis próféciákkal. Martin A tűz és jég dala sorozatot A Gyűrűk Ura trilógia végéhez hasonló módon szeretné befejezni, szóval senki se számítson teljes happy endre, inkább egy keserédes zárlatra: „Nem tettethetjük azt, hogy az élet tökéletes” – teszi hozzá az író.

Az érzékenyek számára most szólunk, hogy SPOILER következik, bár ezek csak konteók, hiszen a tévésorozat leelőzte a könyveket!

Tovább

Márai Lola, a nő az L. betű mögött

marai_preview.jpg

Márai a naplóiban egyszerűen csak L. betűvel jelölte. De ki lehetett valójában Márai Lola, vagyis Matzner Ilona, a feleség, aki hatvankét éven át volt a híresen nehéz természetű író hűséges, támogató partnere? Ötvös Anna Lola könyve című életrajza erre a kérdésre próbál válaszolni. 

Lola családja

Lola gazdag és befolyásos kassai zsidó családból származott. Anyai nagyapja, Moskovics Jakab hosszú éveken át a város köztiszteletben álló tiszti főorvosa s egyben több helyi szabadkőműves páholy vezetője volt, apja, Matzner Sámuel pedig katonatisztként kezdte a pályafutását, később pedig lap- és könyvkiadással foglalkozott. A család hölgytagjai sem kedvelték a tétlenkedést: mind a nagymama, Korn Mária, mind pedig az anya, Moskovics Irén aktív tagja volt a helyi nőegyleteknek, jótékonysági szervezeteknek, és ritkán rendeztek Kassán olyan izraelita bált vagy egyéb kulturális összejövetelt, amelynek ne ők lettek volna a főszervezői. A Matzner-lányok, Lola és Zsazsa gyermek- és kamaszkora élénk társadalmi és kulturális környezetben telt: a legjobb oktatásban részesültek (Zsazsa később még a jogi egyetemet is elvégezte) és alig volt nap, melyre ne jutott volna egy jótékonysági bál, teadélután vagy zsúr. Fennmaradó idejükben a lányok teniszezni, korcsolyázni jártak, s gyakran múlatták az időt a család tátraszéplaki nyaralójában is. Fiatalkorukat csak két esemény árnyékolta be: fivérük, Pubi halála, aki egy tátrai hegymászás során vesztette életét, illetve az első világháború, ami miatt egy időre tanulmányaik megszakítására kényszerültek.

Ötvös Anna: Lola könyve - Kassától Márai Sándorig

Helikon, 2017, 212 oldal, 3499 HUF

 

Lola tehát meglehetős jólétben nőtt fel, ám a Matznerek vagyona a húszas évektől fogva rohamosan fogyni kezdett: a súlyos beteg édesanya hosszadalmas orvosi kezelései annyi pénzt felemésztettek, hogy Matzner Sámuel hamarosan csődbe ment. A második világháború borzalmai aztán végképp szétzilálták a családot: bár Máraiék minden követ megmozgattak, Lola édesapját nem sikerült megmenteniük – 1944-ben Auschwitzba hurcolták, ahol életét vesztette.

Megismerkedés

Kassán nem volt divat, hogy zsidók és keresztények egy társaságban mozogjanak, ezért hiába származtak hasonló körökből, Lola és Márai (eredeti nevén Grosschmid) Sándor csak látásból ismerték egymást. Bár szülővárosukban a mai napig él a legenda, hogy a fiatalok egy fagylaltevési versenyen ismerkedtek meg a város leghíresebb cukrászdájában, a Megayban, ez valószínűleg nem igaz: a pár nem Kassán, hanem Berlinben talált egymásra 1922-ben. Márai a Tanácsköztársaságot éltető írásai miatt kényszerült arra, hogy a német fővárosba költözzön, míg Lolát felejteni küldték itteni rokonaihoz: szerelmes volt ugyanis egy újságíróba, aki a Matzner család szerint „nem volt elég jó party”. A fiatalember történetesen Márai egyik barátja volt, aki megkérte az írót, hogy közvetítsen kettejük között. A terv azonban balul ütött ki, hiszen a fiatalok már az első találkozáskor végzetesen egymásba szerettek. Márai így emlékszik:

Tovább