Olvass!

KönyvesBlog

Barátok közt

2007. május 29. Jászberényi

Avagy egy konferencia kritikája

Prózafordulat: A magyar próza alakulástörténete a XX. század utolsó évtizedeiben; Az ELTE BTK Összehasonlító irodalom- és Kultúratudományi Tanszéke és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös konferenciája, Május 25. PIM

Konferenciákat azért szoktak szervezni, hogy a meghívott téma szakértői kicseréljék egymással ismereteiket, ismertessék kutatási eredményeiket, illetve bevonják a közönséget –szakértőt és laikust egyaránt- kutatási területük problematikájába. Az sem árt, ha a konferencia végén mindenki átfogó képet kap egy-egy adott tudományág elért eredményeiről, s ha humán tudományról beszélünk, a vizsgált korszak meghatározó változásairól.
A PIM-ben szervezett konferenciának sem volt kisebb célkitűzése, mint hogy „a XXI. Század első évtizedének távlatából visszatekintsen arra a fordulatra, amely a hetvenes és nyolcvanas években a magyar prózaírásban lejátszódott, illetve arra, hogy ami a kilencvenes években és azután a prózában történt, tekinthető-e a fordulat folytatódásának, vagy inkább új tendenciák megjelenéseként írható le.”  -legalábbis ez volt olvasható a székekre tett programismertetőkben. Bár e sorok szerzője már a konferencia előtt is meglehetősen bizalmatlanul viseltetett az irodalmi konferenciák iránt, melyet több ismerőse is unalmas teadélutánként aposztrofált irodalom esztéták között, arra mégsem számított, ami a PIM-ben várt rá.
A konferencia Szilágyi Zsófia bevezetőjével indult. Megtudtuk, hogy Szilágyi körülbelül fél órával a kezdés előtt olvashatta el a programot, elég bizonytalanul mutatta be tehát a konferencia kezdő előadóit, a programról kiderült, hogy az utolsó pillanatban is változott a felállás, helyek, sorrendek, előadók is felcserélődtek, nem könnyítve meg senkinek sem a pontos eligazodást, annak a lehetőségét pedig végképp kilőtte, hogy célirányosan hallgassunk meg egy-egy előadót. Abban reménykedtünk, hogy a kezdeti káosz elcsitul és ez lesz a legkényelmetlenebb élményünk az egész konferencia alatt, ekkor azonban megkezdődött a program, mely minden várakozásunkat alulmúlta.
Ne érje szó a PIM háza elejét, a technikát tisztességesen biztosították az előadóknak, mindenki be volt hangosítva, a teremben minden szót kristálytisztán lehetett volna hallani. Elvileg. Ezt azért mondom, mert a meghívott szakértőket hallgatva egyértelművé vált számomra, hogy a hiba nem a hangosításban van, egyszerűen egyetemi vezető tanárainknak és doktoranduszainknak nincs semmilyen beszédkultúrája (tisztelet a kivételnek). Ennyi beszédhibát egy helyen már régen hallottunk, melyeket üdítően szakítottak félbe a harmincszor elhangzó „idézem” és „idézet vége” betétek. A folytonos „ő”-zést és hangsúlyhibákat csak tetézte, hogy az előadók kilencven százaléka előre megírt szövegeket olvasott fel szakterületéből, olyan modorban, mint Szabó Gyula a magyar népmesékben, a különbség csupán annyi volt, hogy ezekről a szövegekről egyetlen pillanatban sem feltételezhettük, hogy valaha is előadásra készültek volna, szigorúan szakmai anyagok voltak, melyek feltételezték a téma mélyebb ismeretét még akkor is, ha valamelyik irodalmi szaklapban olvassuk.
Félreértés ne essék: egy pillanatra sem vonom kétségbe az előadók szakmai felkészültségét illetve a témához való hozzáértésüket. Az azonban bizonyos, hogy a konferencia szervezői dilettánsok, akik képtelenek voltak közölni a különbséget egy laikusoknak is szóló előadás és egy szemináriumi dolgozat között, így a szerencsétlen betévedt vagy kivezényelt hallgatók (kb 25 fő) kénytelenek voltak egy blokkban végighallgatni három előadást, de szerintem az első húsz percben az ingerszegény környezet hatására mindenki elveszítette a fonalat, beállt az agyhalál. Szemléltető eszköznek maradtak az ásványvizek az asztalon.
Nem csoda hát, hogy a blokkok végén nem nagyon akadtak hozzászólások. Szakmai vita nem alakult ki, hiszen az előadók ismerték –a közönséggel ellentétben- egymás szövegét, a közönségnek pedig a fent vázolt okok miatt esélye sem volt, hogy elmélyedjen egy-egy problematikában, mindez beleveszett a gépies monotonitásba. Akkor már érdemesebb lett volna e-mailben elküldeni az előadásokat, az nyilván több örömet okoz.
Mindemellett a borzalom mellett, több olyan előadót is hallottunk, akinek legalább annyit sikerült elérnie, hogy utólag rákeresünk tanulmányaira. Ilyen volt Bedecs László előadása Parti Nagy prózájáról vagy Horváth Csaba Esterházy prózafordulatait elemező beszámolója, ezeken az előadásokon legalább ébren tudtak tartani minket.
Szintén értelmetlennek tűnt a másfél órás ebédszünet, ennyi menekülési időt ugyanis nem szabad hagyni az amúgy is meggyötört hallgatóságnak, mert megszökik, ahogy mi is tettük, holott ezt a tudományt tanultuk 5 éven keresztül és még érdekeltek is volna az olyan délutáni beszámolók, mint például a vendégszöveg technikai módosulásai. De nem ilyen áron. Úton hazafelé azon tűnődtünk, hogy ki az istennek szervezték ezt a konferenciát. A hallgatóságnak biztosan nem, hiszen semmit sem követtek el a szervezők annak érdekében, hogy megkönnyítsék a befogadást. A kutatóknak sem, hiszen egyetlen szakmai vitát sem láthattunk. „Akkor meg kinek?”- teszi fel magában az ember a kérdést, de nincs válasza még a cikk végén sem.

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6288767

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.