Olvass!

KönyvesBlog

Kötelező olvasmány

2007. május 31. krementz

György Péter: A hely szelleme (Magvető,2007)

A térnek működnie kell. És oly könnyű megbénítani ezt a működést. Ha elég idő telik el a tér általunk fontosnak tartott működésének megszűnése óta, akkor minden bizonnyal szándékok sokasága irányult már erre a térre, és ezek a szándékok érzékelhetőek. Még nehezebb a dolgunk, ha nem csak szándékokkal állunk szemben, hanem konkrét földmunkákkal, esetleg robbantásokkal, ne adj’ Isten, parkosítással. Különösen akkor, hogyha kora nyári verőfényben közelítünk a mára már műemlékké vált buchenwaldi emlékműhöz.


A kötet három - a koncentrációs táborok történetéről, a müncheni Pinakothek múzeumról, illetve a római Ara Pacis múzeumról szóló - tanulmánya ezzel a „nemkívánatos örökség”-gel való birkózás fél évszázados történetét, és a küzdelem mai állását mutatja be.
„Az emlékművek emlékhellyé válnak, az elfojtott tartalmak felszínre törésével a tetthely láthatóvá lesz, … A koncentrációs-táborból maradt romok, a mai építészeti és földrajzi környezet nem más, mint az emlékezet állapotának és használatának akaratlanul is hű tükre.”


 Ezt a gondolatot fűzik tovább a londoni, a bécsi és a szentpétervári Freud-múzeumokról, illetve a berlini Freud-kiállításról szóló írások is. Bécsben ott az eredeti tér, de nincsenek eredeti tárgyak. Azokat Freud magával vitte, amikor az Anschluss elől Londonba menekült. Londonban ott vannak a tárgyak, de már nincs semmi értelmük: Londonban már Freud számára sem volt semmi értelmük. Az a személy pedig, akitől a bécsi önkormányzat megvásárolta Freud egykori lakását, semmit nem tudott arról: ki lakott ott azelőtt, és miért hagyta el az otthonát.


 Aki ezt nem tartja szem előtt, és nem vigyáz, úgy járhat, mint a magyarok. Mert a hetedik írás rólunk szól: György Péter szerint van egy „olvashatatlan városunk”, ahol az emlékezet szétesett, és félek, hogy nagyon igaza van. Vagy inkább úgy mondanám, hogy igaza van, és félek. Eddig is éreztem, de ilyen pontos megfogalmazással még nem találkoztam:


„1956-ot ma már nem gyászolja szinte senki. (…) A mai magyar társadalom nagy része azt sem tudja, miért is lehetne lelkiismeret-furdalása, hiszen azt sem tudja, hogy a felejtés és a közöny bántó. Szomorúságot nem érez, hálát sem. Semmit sem érez mindabból, amiben azok reménykedtek, akiket fölakasztottak; és akik abban reménykedtek, hogy a túlélő közösség tudni fogja, mit tettek értük. A XX. században volt néhány nap, amelyről a modern világ máig számon tart minket. Éppen ezekkel a napokkal mi már semmit sem tudunk kezdeni. Különös és megkapó ellentmondás ez: egy társadalom, amelynek lassan sejtelme sincs arról, amiről elhíresült.”


Két izgalmas jelen- vagy inkább jövőidejű esszé zárja a kötetet. Vajon megöli-e az audiovizuális archívum a könyvtárat? És ha igen, a helyére áll-e, vagy a szerep is el fog tűnni? És mi lesz a múzeumok sorsa? Mi lesz az ő szerepük? Léteznek, létezhetnek-e még univerzális gyűjtemények, vagy a városok, a városi terek átalakulása (keretekből hálózatokká) és a virtuális gyűjtemények elsöprik őket? És milyen érzés lesz „helyi lakosként” élni akár egy nagyvárosban, a network-ön kívül? Amikor a városokban egyre több a migráns és emigráns, de a városok már nem olvasztótégelyek, hanem egymás mellett létező eltérő kultúrák összességei? Amikor „a hely és a jelentés közötti megfelelés európai hagyománya egyre inkább a városfejlődés egy korszakát jellemzi: a kortárs jelenségek interpretációjára nem alkalmas.” A „no sense of place” milyen építészeti megoldásokban manifesztálódik, miközben a történelmi belvárosok, városrészek élő múzeummá váltak?


A szövegek néhol kifejezetten olvasmányosak, másutt viszont roppant nehezen követhetők. Esztétikai, építészeti és helyismeret nélkül talán nem is érthetők minden egyes részletükben. A szerző azonban nem árul zsákbamacskát. A könyv köszönetmondással kezdődik: „Köszönetmondás (…) mindazoknak, akik segítettek, hogy konferencián, erős szakmai hallgatóság előtt tegyem próbára gondolataimat… „ Az egyes tanulmányokhoz bőséges jegyzetapparátus járul, a könyv végén pedig harminc oldalnyi bibliográfia igazítja el azt, aki jobban el akar mélyedni valamelyik kérdés tanulmányozásában. György Péter tud egy nyelvet, amelyet nem az elképzelt olvasó igényeihez, hanem a tárgyalt témák súlyához és problematikájához igazít. Ez próbára teszi a (fel)készületlen olvasót (amilyen én is volnék), de aki elébe áll a próbának, az végül köszönetet fog mondani a szerzőnek ezért a könyvért.

al

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7689381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.