Olvass!

KönyvesBlog

Grecsó Krisztián: Ördöglugas (Doktor urak) - regényrészlet

2007. augusztus 03. könyvesblog


Magyarország leghosszabb sétálóutcája, a lapaj Andrássy út a Jókai színház tejszínhabos épületétől, a nem létező, édes tótvárosi promenádokról elkeresztelt Korzó térig tart. A színházat, ahogy egy alföldi város etikettjében ez elő van írva, a legfőbb szálloda és étterem támasztja meg a sarkon. Az egykor elegáns, mára erősen matt Fiume hotel és restaurant őrzi a várost, a polgárokat, mutatja magát, kelleti, akár egy kirakat. Az étterem túl tágas és kellemtelen, magában minden csak alig észrevehetően ízléstelen, de egészében leverő. A Fiume a monarchia utolsó bázisának tetszik, ahonnan már a földes utak porát, és a sivárságot nem lehet kicsukni. Pedig erről szó sincs. A Habsburg királyság ragyogó városai következnek tovább Románia felé, délről a lustán elterülő Arad, keletről a meghalt majd poraiból föltámadott Nagyvárad, és távolabb a pökhendi Kolozsvár. A Fiume étterme mégis olybá tűnik, mintha az ide roppant messziségben hullámzó tengerekig már nem lenne érdemes lovat cseréltetni, abrakoltatni. Semelyik tengerig nem. A dromedár asztalokon apró, fröccsöntött kukák, a pincérek bizalmaskodnak, a szobák kopottak és gyűröttek.

Ahogy a színház termei is. A teátrum aprócska zsöllyével dicsekszik, és két szint mostoha erkéllyel. A páholyok intim, bársonnyal borított kabinjai éppen olyan bizalmasak, mint a szegedi nemzetiben vagy távolabb, egy tekintélyes csepűrágó szentélyben, csak az egész nyájasan és arányosan kisebb. A törpe nézőtér évadról-évadra becsülettel megtelik, operettek, musicalek lelkes publikuma látogatja, keménygalléros fehér blúzok, frissen ondolált frizurák, ritkán viselt, bolyhos öltönyök korzóznak fel alá az arannyal bőven futatott korridoron. Beljebb, a Pestivel névrokon úton egy szerény emléktábla hirdeti a Tevan család valamikori otthonát, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos kiadójának lebontott lakának helyét, a könyvnyomtatás és kultúra első és utolsó virágzását e fakó vidéken. Ami ez után utcahosszban, emeleten magasan következik, az nem tagadhatja le az elvtársak keze nyomát. Hullámlemezzel borított lakóházak, kockaforma, betonból öntött áruház, nyitott folyosós panelek, amelyekben ügyvédek, ingatlanirodák és kozmetikusok viszik az ipart. Ám lent, a földszinten kockaköves a járda, a lámpa kandeláber, az illatos sonkás, sajtos bureket ropogós papírzacskóba rakják, és késő őszig a folyton hámló törzsű platánfák árnyékában, vesszőkosár fotelban lehetett azt elmajszolni. A friss sör habos, és olcsó, a söröző tágas teraszáról jó időben még októberben is messzire elhallatszott a szombati próbáról kiszabadult Balkán-táncegyüttes tagjainak önfeledt kacagása…
Ám a tél, az más.

A szökőkutat decemberre bedeszkázták.

Jocó már fázott a biciklin, eltette tavaszig. Újra gyalogjárt. Egyébként sem volt sietős dolga. Dermesztően giccses volt, ő mégis szerette, ahogy a sétálóutcát az ünnepre bevonták futófénnyel, a kandeláberek ragyogtak, a Borozó előtt fahéjas forralt bort mértek, és a csinos fenyőkuckókban sült a zsíros, paprikás tótkolbász. Advent második vasárnapja volt. Az Aranykapu kofái kirakodtak, fafaragók, mézeskalácsosok, kékfestők, papírmerítők kínálták a portékát, a kürtőskalácsra olvadt a karamell, a kolbászostól kicsapott a békési szilvapálinka gőze. Jocó egy hatalmas mézeskalácsszívet vásárolt, de akkorát, hogy nem akadhat hozzá méretes szatyor, a szívnek tükörkocka volt a közepén, és cukormázzal azt írták rá, „Engem soha el ne felejts!”. Jocó önfeledt örömet érzett, mikor meglátta a szívet, és azonnal megvásárolta, nem tudta, mit akar vele, és miért kell, de megvette, aztán egyszerre csak azon kapta magát, hogy Adél felé tart, vonul, akár egy őrnagy, trappol, mint egy kamasz, és az emberek rámosolyognak az utcán, ahogy meglátják, oldalában a táblányi szívvel, ahogy a lakótelep felé haladt, önkéntelenül is eszébe jutott az első este, az első, mikor megismerte Adélt, és a lány olyan kérges és kérlelhetetlen volt, aztán mégis átjött a szobájába, és mintha kötelességből tenné, vagy mintha egy ódon, történelmi világba csöppentek volna vissza, amikor az Alföldön, a török után alig maradt ember, és az a néhány már minden etikettet félretéve, nem tagadta le szükségleteit. Akkor, elázva, részegen, az albínós esettől kikészülve úgy érezte magát, mint aki messzire elvándorolt, és a ritkás tanyavilágban egy olyan házhoz kéredzkedett be, ahol a vendéglátók gyanakvóak és gyűlölködők, mégis tiszta szívvel örülnek az emberi szónak. Adél, miután lehordta mindennek, és sárba tiporta, átjött és felkínálta magát, nem csak a testét, de ha képes lett volna valamire, a lelkét is. Jocó azon tűnődött, milyen hosszú és mély magány, milyen időtlen egyedüllét késztethet erre valakit. És ő előbb túl tolakodó volt, aztán meg csak feküdt a lány mellett, mint egy rongybaba, nem mozdult a karja, az ajka is merev volt, Adél hozzábújt, simogatta egy ideig, izzóak voltak a csókjai, és Jocó már-már a teljes fásultságból is kilábalt, de mire belendült volna, Adél visszavonult, „tulajdonképpen még hálás is vagyok neked”, ezt mondta, aztán csak hevert a fiú mellett, és vékony, egészen keskeny csíkban folyt a könny az arcán.

A Körös parton horgászó Adél egészen más volt.

Csiszoltabb, pallérozottabb, de távolságtartóbb, egy mai lány, nem valami ismeretlen múlt matúrája, kérlelhetetlenül őszinte volt, támadó, mégis minden mondattal kiadta magát, ám a felkínálkozás, az első este csókjai, mintha sohasem lettek volna, a szavak íze, a hangsúlyok pattogós üteme mindent kitörölt, átírt visszafelé, és mikor Jocó beugrott a vízbe, hogy „kapást” imitáljon, és Adél a partról olyan gátlástalan boldogsággal kacagott és kiáltozott, még az is megfordult a fejében, hogy az egész csókolódzós, dörgölődzős estét csak képzelte. Talán éppen ezt akarta Adél, azt szerette volna, hogy ő ne emlékezzen, ne akarjon emlékezni rá, mi történt, de azt biztosan tudja, a lány tisztában van vele, mi zajlott le akkor. Nem mentegetőzni akart, mindenét kiadta. Néha fog a macska kint is, bent is egeret. A magányos nő ilyen, egyet szúr, majd visszalép, és leengedi a karját. Jön a magányos nők ritkán hallható vallomása. Monológja.

Jocó az ajtó előtt tétovázott egy kicsit, aztán mégis megnyomta a csengőt. Fejérné, Adél édesanyja nyitott ajtót. Meglepettnek tűnt, de nem szólt semmit. Nem is köszönt. Ráncos volt az arca és végtelen, kopott kiábrándultság ült a szemében. Félreállt, és tétován mutatott valamit. Talán azt, hogy tessék. Hogy akár. Hogy akár be is lehet jönni. De kinn is lehet maradni. Végtére, neki mindegy. Ott állt a beosztottja, egy első éves fogalmazó az ajtóban, vasárnap, késő délután, egy ordas mézeskalácsszívvel a hóna alatt. Ez is lehet az élet egy helyzete. Bármi megtörténhet. Özvegy Fejérné Antalné nem volt a kapu őrzője, semminek sem volt az őre, Jocó úgy érezte, bárki csöngetett volna, beengedi, félre áll, és mutatja, tessék. Jocó sem szólt, ostobának érzett minden lehetőséget, a köszönés is fölösleges tolakodás lett volna. Bement. Mint aki mindig idejár. Adél abban a szobában volt, amelyikben Jocó aludt, mikor először itt járt. Az ablakon bámult kifelé. A fiú meglátta azt a vékony könyvet, amelyikbe éjjel beleolvasott. Nem szólt. Még mindig nem. Letette a mézeskalácsszívet az ágyra, levette a polcról a könyvet, hogy megtudja, miben találta azt az angol mondatot a regények nehézkes keletkezéséről. A Doktor Faustus keletkezése, ex libris Fejér Antal junior, Európa Könyvkiadó. Ezek voltak a könyvbe írva.
– A bátyámé volt, ahogy ez a szoba is – mondta Adél.
– Meghalt? – kérdezte bizonytalanul Jocó.
Adél fordított egyet a kerekesszéken, Jocóra nézett, és erőltetett vigyorra húzta a száját.
– Hogy találtad ki?
– Itt mindenki elhullik – vágta vissza Jocó.
Adél döbbenten, szinte riadtan nézett rá. Egy fájdalmas lassúsággal elcsorgó másodpercig hallgattak, aztán Adél félszegen elmosolyodott.
– Bocsáss meg!
– Hoztam neked egy szívet – mondta Jocó, és felemelte az ágyról a mézeskalácsot.
Maga elé tartotta, majdnem teljes felsőtestét eltakarta vele. Csárdásba kezdett, néhány ütem jobbra, balra, a végén kicsapta a lábát, előtte a tükrös szív, és a cukormáz felírat, „engem soha el ne felejts!”. Adél nem nevetett, nem is tapsolta meg a produkciót, de mosolygós lett a szeme.
– Hagyd az ágyon – mondta szárazon.
Jocó leforrázva tette le a vásárfiát. Nyilván rendesen melléfogott. Leült giccses meglepetése mellé.
– A bátyám történésznek készült – mondta Adél. – Történésznek vagy irodalomtörténésznek! Imádta azt az ostoba felvilágosodást, és a megkésett magyar romantikát. A testőrírókat, a Tariménes utazását, a Fanni hagyományait, és még báró Eötvöst is az ügyetlen regényével. De legjobban Csokonait! Kölcseyt viszont nem állhatta. Nem tudta megbocsátani neki a Himnuszt. Pedig a félszemű nem tehetett róla, hogy a magyar nép zivataros századairól írt búsongó költeménye lett a magyar himnusz. „Gyászinduló”, mindig ezt mondta a bátyám, pedig az összes sportversenyen, ahol magyarok nyertek, duplatempóban játsszák. Az volt az elmélete, hogy ki kellene cserélni a szöveget, és a második versszakot kellene énekelni, ha már muszáj, hogy ez a vers maradjon a szöveg. Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Az már valami, elég a sirámból.
– Ja és – nevetett fel Adél –, monarchiapárti volt! Az osztrákokkal, szlovákokkal, csehekkel, szlovénokkal, horvátokkal, románokkal való egyesülést sürgette, legyünk mi még egyesültebbek az összeforrt Európánál. Habsburg Ottó meg, mint IV. Károly, osztrák császár és magyar király fia, vegye vissza a trónt. Éljen a raccsolós magyar történelem, hagyjuk ezeket a tökfilkó köztársasági elnököket.
– Jó fej lehetett – mondta Jocó.
Adélnak harag villant a szemében.
– „Jó fej”? Milyen sötét vagy te néha!
Jocó nem tudta, mit mondjon. Megint csak úgy odalökte.
– Te meg gonosz.
– Én? Inkább te festesz úgy, mint egy ördög.
Jocó ezt végképp nem tudta mire vélni. Ezt a különös megjegyzést. A hátrazselézett haja miatt? Vagy a passzent, slank öltöny, a lazán kívül hordott inggel, nyakkendő nélkül?
– Ezt most mire mondod?
– Semmire. Jól nézel ki.
Jocó csak most, a tőle kapott bók hatására nézte meg magának a lányt, vizsgálta meg igazán, csak most, mert megdicsérte, vagy mert hirtelen férfinak érezte magát, és megdöbbent azon, hogy úgy diskurált Adéllal, akár egy fiúval, hogy eddig végig sem mérte, pedig a lány határozottan csinos volt. Kívánatos. Nagyon sokat fogyott, többet mint Jocó. Formás melle súlyos tehernek tűnt beesett hasa és elvékonyodott dereka fölött, a haját is befestette, egy egész árnyalattal sötétebb lett, már majdnem fekete, a szemét kihúzta, mintha vendéget várna.
– Na mi van – kérdezte Adél. – Én is?
– Igen – felelte Jocó, és röstelkedve lehajtotta a fejét. – Te is.
– Örülök, hogy tetszem – közölte a lány. – Végül is, egészen hamar észrevetted. Csak meg kellett, hogy dicsérjelek, és rögvest megnéztél.
Jocó kétségbeesve gondolt rá, miként menekülhetne el innen. Mit mondjon? Sértődjön meg? Vagy távozzon fölényesen? Próbált Adél Körös parti monológjára gondolni, hogy mennyire kiszolgáltatott és magányos, és hogy a férfiak milyen behozhatatlan fölényben vannak vele szemben. Nem segített. Jocó, aki az utóbbi napokban olyan fittnek, sikeresnek érezte magát, és akit lassan már körberajongtak az ügyészségen, beleértve a most néhány ajtóval arrébb tévéző Fejérnét is, Jocó, akinek kegyeiért mostanában omlottak a nők, és ettől szárnyakat is kapott, és ösztönösen jól kezelte a kényes helyzeteket is, nos, ő, doktor Voith József Adél mellett egy csapásra visszavedlett Jocóvá. Azon se csodálkozott volna, ha visszahízza az elhagyott kilókat, hajából eltűnik a zselé, és ő úgy üldögél itt, elázva, egy halott, idegen, monarchia párti, nála sokkal csinosabb férfi trikójában, mint először.
– Bocsáss meg! – mondta Adél. – És nagyon kérlek, ne menj el! Iszol valamit?
Bort bontottak, valamilyen rose-t, túlságosan be volt hűtve a palack, szinte nem lehetett érezni az ízét, csak, hogy száraz és egy kicsit savanyú, zsíros, fanyar camambert ettek mellé és almát, Adél fürge mozdulatokkal felkockázta a gyümölcsöt és a sajtot, dióbelet is szórt a tányérra, de abból egyikük sem vett. Besötétedett. A lány nem kapcsolta fel a villanyt, ültek a sötét szobában, és nézték egymást, amíg láttak, a másik szemét, konokul, de nem dacosan, aztán már csak a kontúrokat, és egyszerre Adél vetkőzni kezdett, kibújt a szűk, mélyen dekoltált blúzból, vékony válláról lelökte a melltartó pántját, kicsatolta a fehérneműt, nehéz melle cseppformában megereszkedett. A kerekesszék karfájában támasztotta meg magát, akár egy tornász, lehúzta a farmert. Apró, figurás, fehér bugyi volt rajta, valami felirattal. Végiggömbölyítette a combján, keresztül a vágásokon, a vékony műtéti hegeken, mint egy harisnyát, felhúzta magát az ágyra, az utcán közben bekapcsolt a közvilágítás, a takarékos izzók, misztikus, sárgás fénye világított be, sárga lett a bőr, a fal, a tér, Jocó révülten nézte, ahogy a lány kecses teste megnyúlt, izmos bicepsze feszült az erőlködéstől, de a feneke kerek maradt, laza, alul nem jártak, nem dolgoztak az izmok, Adél derekán, nem sokkal a feneke fölött egy hosszú, cifra tetoválás kígyózott, valami keleti minta, Jocó is ledobta magáról a ruhát, és lefeküdt a lány mellé, háttal, csak a karjuk ért össze és a lábuk. Adél megfogta a kezét. Jocó próbálta elképzelni magukat felülről, ahogy meztelenül fekszenek egymás mellett a félhomályban, de nem ment. Égette a lány teste, egyre erősebben korbácsolódott fel benne a vágy, megmozdult, hogy ráfekszik, de Adél megszorította a kezét.
– Ne rontsd el – suttogta –, kérlek!
Jocó haragot és sértődöttséget érzett, miért rontaná el, éppen, hogy jóvá akarja tenni!? Nem moccant, a vágy egyre erősebben tajtékzott benne, sajgott a hasfala tőle. Átvillant rajta, hogy az előbb, mikor még éppen csak kívánni kezdte a lányt, az első meredező inger jelentkezett, ő azonnal le akarta szakítani a gyümölcsöt, és most igazat adott Adélnak, milyen kár lett volna, nem szabad ilyen amatőr módon elkapkodni, félre fordította a fejét, Adél őt nézte, a vállaik finoman összeértek, Jocó ismét megmozdult, meg akarta csókolni a lányt, de Adél egy apró fejmozdulattal jelezte, ne, erre a fiú a helyén maradt, most már kérkedően merev hímtaggal, és lüktetően fájdalmas vággyal a hasfalában. Nézték egymást. Adél, mint egy félős kislány szorította a kezét. Amennyire csak lehetett, hozzásimult. A lány feküdt belül, az utcáról beszűrődő fény elég volt hozzá, hogy Jocó jól lássa a szemét, a kitágult, izzó pupillákat, egy pillanatra úgy hitte, lüktetnek, hogy a lány fényes szemgolyói dobognak, akár egy szív, dom, do-dom, dom, do-dom, annyira kívánta Adélt, hogy sírni, zokogni lett volna kedve, a szenvedély felkúszott a hasfalából, és összeugrasztotta a gyomrát, fájt, rémisztően sajgott benne a vágyódás, beszippantotta az egész testét, szorították a bordái, nehezen kapott levegőt, Adél egyre mélyebb lélegzeteket vett, egészen vékony csíkban indultak meg a könnyek a szeméből, sziszegve eresztette ki a száján a levegőt, aztán az egyre lassúbb, egyre mélyebb szuszogások zihálássá csaptak át hirtelen, szorította Jocó kezét, mintha az életénél is több függne tőle. A fiú úgy hitte, széthasad. Minden sejtjében agresszív vágyakozás feszült, elég lett volna egyetlen mozdulat, és minden kirobban, de ahogy emelkedni kezdett, Adél tekintetén megint átsiklott valami. Visszahanyatlott. Nézte a lányt, markolta az apró kezet, próbált a lehető legtöbb felületen hozzásimulni. Lábfejével éppen abban a pillanatban érintette meg Adél puha, hűvös talpát, mikor a lány zakatoló zihálása halk, fájdalmas vonyítássá erősödött, és egy utolsó, gyötrődő sikítás jelezte, hogy elélvezett. Jocó érezte, hogy mélyen a hasában, egészen a belsejében, a fenék rózsája táján összecsomósodik a kéj, és elindul felfelé, az ondó, akár valami lassú folyam, kínkeserves égő moccanásokkal erőlködött felfelé, érezte magát belül, a heréit, a prosztatáját, teljes testét, a kéj létezővé tette a bőr alatti valóságot, a működő szerveket, a surrogó vért, inakat, húst, az egymásba kapaszkodó csontokat, a rostok hálóját, a vesék zizegő szitáját, a belek forró alagútjait. Az ondófolyam vonatottan kígyózva a vezetékbe ért. A hímtag belső rendje is észlelhetővé lett. Akárha röntgen sugár mutatná. Jocó érzékelte a teljes húgycsövet, nem csak azt a pontot, ahol a gyönyör sűrű teje haladt csigalassúsággal. A fiú apránként a lány testi valóját, a szobát, a levegőt is felfogta így, mindenestül, érzett mindent, ami körülvette, úgy oldódott fel az egészben, mint aki önmaga nem is létezik. A kéj ráérős folyama Jocó hímtagjának közepéig jutott, mikor Adél elment. Elég lett volna egyetlen érintés, és a lány ölébe élvezett volna, de bármilyen apró mozdulat, mozgás elrontotta volna az együttlétet, kipukkasztotta volna körülöttük a szenvedély lélegző auráját, és kimúlt volna a törékeny ragyogás Adél szeméből, ami olyan légies és bódítóan tiszta volt, hogy Jocó minden orgazmusnál erősebb élvezettel merült el menne, és akár egy tapasztalt keleti kéjmester, hagyta, tűrte, hogy a mag bénító fájdalommal visszaszívódjon a bensejébe.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr18126080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.