Olvass!

KönyvesBlog

Nem merik kérni a boltokban - interjú Bán Zoltán Andrással

2007. augusztus 06. könyvesblog

Fotó: Legát Tibor

Van-e valami különösebb oka, hogy csak ilyen későn jelentkeztél szépíróként? Mennyi ideig dolgoztál a regényen?
Sokáig. Ez azért is alakult így, mert egyszerre több dolgot szoktam írni, és ez lassítja a munkát. (Meg hát közben pénzt is kell keresni.) Ráadásul a Susánka... elbeszélői modorát a szó szoros értelmében meg kellett álmodni, és amíg ez nem történt meg, csak nyavalygó vergődés volt a papíron. Aztán az Agyközpont elkezdett diktátlni, és akkor már viszonylag jól lehetett haladni. És legalább egy évig tartott, amíg a tervezett tragikus befejezésből komikus-ironikus lett. A cím is kérdés volt; a regényke eredetileg erre hallgatott: Balcsillagzat, ez egy öregkori Liszt mű. De aztán a vég optimista lett, és ez kioltotta a későromantikus címet.

Próbálkoztál más művészeti ágakban?
Igen, zongoráztam, klarinétoztam és szaxofonoztam.

Akkor innen a zene és irodalom ilyen erős kapcsolata.
Zenészcsaládba születtem, anyám operista volt, kórustag, én magam pedig éveken át az Operaház gyerekkórusában énekeltem. Hogy zenész leszek, ez evidenciának számított. A kapcsolat tehát úgyszólván genetikus. Hogy aztán a zene és az irodalom hogyan kapcsolódik össze egyébként, az hatalmas téma, elég legyen ide két név: E.T.A. Hoffmann és Thomas Mann. Na meg Thomas Bernhard. Ha már itt tartunk, olyan könyvet szerettem volna írni, mint a nagy, méltatlanul elfelejtett kubai író, Alejo Carpentier regénykéje, a Barokk zene. Abszolút magas irodalom, ugyanakkor szórakoztató, könnyen olvasható. Ajánlom mindenkinek; sajnos (vagy hála istennek?!) minden antikvárium polca tömve van vele.

Mit gondolsz a mai prózairodalomról?
Semmit.

Bán Zoltán András 1954-ben született Budapesten. Eleinte zeneszerzőnek, aztán karmesternek készült. Saját megnevezése szerint: irodalmár. Sokáig dolgozott a Beszélőnél, 2000 óta pedig a Magyar Narancs rovatvezetője. A Medical Tribune olvasószerkesztője. Csont András néven zenekritikákat is ír. A Susánka és Selyempina az első regénye.

Beilleszthetőnek tartod-e a saját regényed valamelyik főbb vonulatba?
Nem tudom. Azt hiszem, nem, és nem is nagyon látok fő vonulatokat Magyarországon. Van egy-két sztáríró, őket sokan utánozzák. De ez minden korszakban így volt, és így is lesz. Ez a normális. A Susánka... nem epigon-regény, ha jól sejtem, senki mai magyart nem utánoz, de ebben tévedhetek.

Kik voltak szépírói voltodra a legnagyobb hatással?
Erre a könyvre Krúdy, de ez teljesen öntudatlan volt, csak utólag vettem észre, meg aztán mindenki emlegette, ergo nyilván igaz. Konkrétabban hatott Liszt kései zongoraművei, Descartes, Wittgenstein és Tzvetan Todorov, utóbbitól egész pontosan a Bevezetés a fantasztikus irodalomba című remek tanulmány. Ugyanis a Susánka... szerintem a fantasztikus irodalom zsánerébe tartozik. De ebben tévedhetek.

Elégedett vagy a könyvvel?
Nem tudom. Talán nem ártana még húsz oldalt hozzáírni. De ha igaz -- és gyanítom, igaz -- Maurice Blanchot mondása, miszerint az író soha nem olvassa a saját művét, akkor a kérdésre nem is lehet válaszolni.

Folytatódik-e szépírói pályafutásod? Min dolgozol most?
Több dolgon, csak címeket írok ide: Az operabarát; Beethoven unokaöccse; Spleen de Budapest; Gyászgondola (ez utóbbi Péterfy Jenő életét dolgozza fel). Azonkívül radikálisan átírom az évekkel ezelőtt a Holmiban megjelent kisregényemet, melynek címe: Hölgyszonáta.

A pinát címbe emelni elég nagy bátorságra vall, nem támadtak érte?
Nem támadtak. Viszont ezzel a címmel alig lehet eladni, hiszen nem merik kérni a boltban. Tévednek, akik azt gondoják, hogy kereskedelmi célzat vezérelt.

A könyvben a női és férfi nemi szervek többször előfordulnak. A nyelved nem radikális (ld NP: Párhuzamos történetek), inkább a német irodalmat és Krúdyt követi, sok a díszítés és a nyelvi játékosság.
Hogy mi radikális nyelvileg, arról 2009 reggeléig lehetne vitatakozni. Számomra Nádas műve tömény giccs, úgyhogy semmi radikálisat nem látok benne, se nyelvileg, se szellemileg.

A sztori egy mondatban összefoglalható, az elbeszélői technika mégis igazán érdekessé teszi a szöveget. Miért volt fontos számodra ennyire szétírni az elbeszélői nézőpontot?
Erre egy Todorov idézett az említett műből: "Ma már nem hihetünk egy állandó, külső valóság létében, sem egy olyan irodalomban, mely pusztán e valóság átírása lenne. A szavak olyan önállóságra tettek szert, amelyet a dolgok elveszítettek."

EP Javított kiadásában a jelentésíró alakja mint elbeszélő már felbukkant, ezt a pozíciót maximálisan megkérdőjelezed: szövegedben senki nem tudhat semmit, minden csak nézőpont és a nyelv kérdése. Mi vezetett egy ilyen elbeszélői technika létrehozásában?
Nem gondoltam Esterházyra. Minden (irodalmi) mű: lehetséges változatok tömege (ezek a könyvemben a jelentések nevet kapták), melyek közül aztán az Agyközpont, azaz, ha úgy tetszik, a Narrátor szelektál. A Susánka... csak nyilvánvalóvá teszi ezt a posztmodern koszakban szinte univerzális eljárást, csak bevallja, transzparenssé teszi a módszert. És ami a régi fantasztikus irodalomban az olvasó habozása volt (hogy ugyanis nem tudta eldönti mi az igaz és mi a hamis, vagy természetfölötti), az immár a Narrátor habozása is, hogy ugyanis nem dönthető el, hogy a felmerült változatok közül melyik az igazi. És végső soron ez megint az olvasó habozása lesz, hiszen reményeim szerint nem képes eldönteni még azt sem, mikor játszódik a regény, sőt azt sem, hogy "élt-e" egyáltalán Susánka és Selyempina, hogy ez a két vagy egy nő nem pusztán Zsigó agyának termékei-e csupán. Egy biztos: az Elbeszélés Szelleme (Thomas Mann kifejezése) él. Csakhogy immár az Elbeszélés Jelleme (azaz a jobb híján narrátornak nevezett jelenség, vagyis nálam Zsigó bátya) is egyre hangosabban beszél. És az Elbeszélés Szelleme több elbeszélőben (jelentésíróban) ölt testet.

A szövegednek volt bárminemű szándéka reflektálni a jelentésírásra, mint politikai és társadalmi kérdésre?
Abszolúte semmi.

A magyar irodalmi közbeszéd nehézfiúja vagy, könyörtelenül el tudsz bánni szerzőkkel és könyvekkel. Milyen érzés most a másik oldalon lenni?
Nem vagyok a másik oldalon. Ráadásul csak egy oldal van. A kritika az irodalom része, normális korokban mindig is az volt, csak a szocializmusban választották el őket erőszakosan, és ezzel végleg meg is szüntették teremtő szabadságát. A helyzet ma ismét kezd épeszűvé válni, manapság a legfiatalabb generáció éppúgy ír kritikát, mint verset és regényt. Ráadásul a szerintem legjobb magyar kritikus egy író, Márton László.

Hogyan fogadják a regényedet az irodalmi életben?
Jól fogadták. Sokan írtak róla, és láss csodát, még telefonáltak is! Bárány Tibor kritikája a literán nagyon értő. És nyilván vannak még megjelenés előtt álló cikkek is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr21133324

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.