Olvass!

KönyvesBlog

Szürkeország - 2 izlandi 1 kritikában

2007. augusztus 13. Albert gazda

A és A
Arnaldur Indridason: Vérvonal Kihantolt bűnök, Animus, 2007

A Harry Potter-könyvekről elhíresült és azokból kigömbölyödött Animus könyvkiadó úgy döntött, nemcsak gyerekeknek szóló bestsellerekre koncentrál a továbbiakban, megpróbálja dinamikusabban üldözni a felnőtteket is. Persze nem kizárt, hogy ez kulturális misszió: az izlandi Arnaldur Indridason bűnügyi regényei aligha gyarapítják érdemben a profitot. Pedig milyen jók.

Indridasonról azt kell tudni, hogy 1961-ben született, későn kezdte pályáját, akkor viszont elstartolt ügyesen: első könyve 1997-ben jött ki, azóta publikált még hatot, és mindenféle skandináv és brit díjakat sepert be értük.

Az Animus a hétből a harmadikat és a negyediket magyaríttatta – Tótfalusi István által – és tárta a publikum elé frissiben, a Vérvonal 2000-ben, a Kihantolt bűnök 2001-ben jelent meg eredetileg.

Egykettőre elolvastam őket, és nem tudom pontosan, hányadán állok velük. Indridasont úgy szokás emlegetni itt-ott, mint aki megújította a bűnügyi regény műfaját, és vitt bele furcsa északi színt. Ám a Vérvonal, de különösen a Kihantolt bűnök nehezen szuszakolható bármilyen kategóriába. Ölnek bennük emberek, akik után nyomozók nyomoznak – ennyit a krimiségéről mint olyanról.

A szerző főként Izlanddal bíbelődik, a múltjával leginkább: a Kihantoltban egy ötven évvel a jelen idő előtt elkövetett gyilkosság szálait iparkodnak kibogozni azok, akiknek ez a dolguk, míg a Vérvonalban egy dettó évtizedekkel korábbi cselekmény jelenidejű következményei körül bonyolódik a történet.

Indridason könyvei szerint Izland és Reykjavík sötét, szürke, sáros, ocsmány hely. Hogy a skandinávság miatt eleve kínálkozó párhuzamot sebtében felvázoljam: mint Ystad, a svéd Henning Mankell bűnkönyveinek helyszíne. Érdekes, az olvasó ennek ellenére kedvet kap, hogy szétnézzen a sarkkör közelében.

Mankell és Indridason két főhőse is rokon – és itt is, ott is feltűnik előképként Chandler Philip Marlowe-ja –: az izlandi Erlendur és a svéd Kurt Wallander egyformán fáradt, cinikus, kedvetlen, és mélyen belesüppedtek magánéletükbe. Igaz, Marlowe-tól különböznek is: egyiknek sincs iróniája, humora. Indridason pláne nem ismeri a tréfát – ami nem baj. És nála – Mankell-lel is ellentétben – akció sincs: sehol egy pofon vagy egy egészséges tűzharc, csak nyűglődés, vívódás, fájdalom. Meg a következmények.

Félre ne értse senki: a Vérvonal és a Kihantolt bűnök a legkevésbé sem fullad fárasztó moralizálásba, szikár, erős, tiszta szöveg mindkettő. Amelyekből okosan derül ki: sose tudni biztosan, hogy a jó jó, és rossz a rossz.

Kapcsolódó anyagok:
Babiczky Tibor kritikája a Magyar Narancsban

Hahner Péter kritikája az Élet és Irodalomban

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7134357

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: relojes mujer tous 2017.10.19. 14:41:22

Müncheni Pálosok söre - sörfigyelő

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.