Olvass!

KönyvesBlog

Che Guevara: A gerillaharcos kézikönyve (részlet)

2007. augusztus 24. könyvesblog


1. A GERILLA-HADVISELÉS LÉNYEGE

A kubai nép fegyveres győzelme a Batista-diktatúra felett nemcsak annak a hősiességnek a diadala volt, amelyről a sajtó világszerte tudósított; hanem kikényszerítette a régi dogmák megváltoztatását is Latin-Amerika néptömegeinek viselkedésével kapcsolatban, és világosan bizonyította, hogy a népek képesek megszabadítani magukat az elnyomó kormányoktól a gerilla-hadviselés segítségével.
Véleményünk szerint a kubai forradalom három alapvető tanulsággal járult hozzá Amerika forradalmi mozgalmaihoz. Ezek a következők:

1.) A népi erők megnyerhetik a háborút a hadsereg ellen.
2.) Nem mindig kell megvárni, amíg létrejönnek a forradalom összes feltételei; a népfelkelő-tűzfészek, foco, a fennálló objektív feltételekre alapozva képes kialakítani a szubjektív feltételeket.1
3.) A fejletlen Amerikában a vidék a fegyveres harc legfőbb színtere.

Ebből a három javaslatból az első kettő szembeszáll azoknak a defetista forradalmároknak vagy inaktív álforradalmároknak a hozzáállásával, akik azzal érvelnek, hogy egy hivatásos hadsereg ellen semmit sem lehet tenni, és ölbe tett kézzel várják, hogy minden objektív és szubjektív feltétel valahogy gépiesen létrejöjjön, anélkül, hogy gyorsítani próbálnák a folyamatot. Bár ma már mindenki számára nyilvánvalók, ez a két tagadhatatlan igazság korábban vita tárgya volt Kubában, és még ma is az Amerikában.
Amikor a forradalomhoz szükséges feltételekről beszélünk, természetesen nem szabad feltételezni, hogy megteremthetők kizárólag a gerillafoco ösztönzésével. Mindig szem előtt kell tartani, hogy vannak minimális feltételek, amelyek nélkül a foco létrejötte és megszilárdulása nem megvalósítható. Mi több, világosan meg kell mutatni az embereknek, mennyire hiábavaló fenntartani a szociális előnyökért folytatott harcot a civil vita keretein belül. Amikor az elnyomó erők az önmaguk által bevezetett törvények ellenében tartják hatalmon magukat, a béke máris megtörtnek tekintendő.2
Ilyen körülmények között a népi elégedetlenség egyre aktívabb formában fejeződik ki, végül az ellenállás egy adott pillanatban harc kirobbanásában kristályosodik ki.
Ahol a kormány akár csalárd, akár valós népszavazás valamilyen formájával került a hatalomba, és fenntartja az alkotmányos legalitásnak legalább a látszatát, a gerillamozgalom nagy nehézségeket fog tapasztalni, minthogy a civil küzdelem lehetőségei még nem merültek ki.
A harmadik javaslatnak alapvető stratégiai természete van, és azok figyelmébe ajánlom, akik dogmatikusan állítják, hogy a tömeges küzdelem bázisai a városok, és tökéletesen figyelmen kívül hagyják a vidéki emberek súlyát Amerika összes alulfejlett országában. Ez nem jelenti a szervezett munkásság küzdelmének lebecsülését; csak elemezni kívánom a fegyveres küzdelembe bocsátkozás valóságos lehetőségeit ott, ahol az alkotmányainkat ékesítő garanciákat felfüggesztik, vagy figyelmen kívül hagyják. Ilyen körülmények között a munkásmozgalomnak titokban és fegyvertelenül kell működnie, és hatalmas veszéllyel kell szembenéznie. A helyzet kevésbé nehéz a nyílt vidéki terepeken, ahol a fegyveres gerillák támogatni tudják a helybelieket, és ahol vannak az elnyomó erők által el nem érhető helyek.3
Később ugyan gondos elemzést fogunk végezni, elöljáróban azonban hangsúlyozni kívánjuk a három következtetést, amelyek mind a kubai forradalmi tapasztalat sajátosságai, és érvelésünk alapjául szolgálnak.
A gerilla-hadviselésnek, az emberek küzdelmének önnön felszabadításukért különféle jellemzői vannak, különböző aspektusai, bár a felszabadulás vágya ugyanaz marad. Nyilvánvaló  és a témáról írók sokszor elmondták , hogy a háború bizonyos törvényeknek4 engedelmeskedik; és aki ezekre nincs tekintettel, azt legyőzik. Ugyanezeknek a törvényeknek kell szabályozniuk a gerilla-hadviselést, mint a háború egyik fázisát; de sajátos vonásai miatt számos kiegészítő törvényt5 is figyelembe kell venni ahhoz, hogy előbbre vigyük. Bár minden egyes országban a földrajzi és a társadalmi feltételek határozzák meg a gerilla-hadviselés adott módszereit és formáit, az ilyen küzdelemnek vannak általános törvényei is.
Jelenleg az a feladatunk, hogy megtaláljuk ennek a háborúfajtának az alapelveit és a szabályokat, amelyeket a felszabadulásért küzdő népeknek követniük kell; hogy a tényekből elméletet fejlesszünk; hogy általánosítsunk, és szerkezetet adjunk tapasztalatunknak mások javára.
Vegyük fontolóra először: kik a gerillaháborúban a harcoló felek? Az egyik oldalon lévő csoport az elnyomókból és ügynökeikből áll, a hivatásos hadseregből, amely jól felfegyverzett és fegyelmezett, gyakran külföldi segítséget is kap, de segíti az elnyomónak hálás bürokrácia is. A másik oldalon áll az adott régió lakossága vagy népe. Fontos hangsúlyozni, hogy a gerilla-hadviselés a tömegek, az emberek háborúja. A gerillacsapat, mint fegyveres mag, a nép harcos élcsapata. Nagy erejét magából a néptömegből meríti. A gerillacsapatot nem szabad alacsonyabb rendűnek tekinteni a hadseregnél, amely ellen harcol, csak azért, mert kisebb a tűzereje. A gerilla-hadviselést az az oldal használja, amelyet a többség támogat, de amelyiknek jóval kevesebb fegyver van a birtokában, hogy felhasználhassa őket az elnyomás ellen.6
A gerillaharcos a helybeliek teljes támogatására számít. Ez nélkülözhetetlen feltétel. És ez világosan látható, ha szemügyre vesszük az adott régióban működő rablóbandák tevékenységét; rendelkeznek a gerillahadsereg számos vonásával, egységesek, tisztelik a vezetőjüket, merészek, ismerik a terepet, gyakran még az alkalmazandó taktikával is tisztában vannak. Egyedül a nép támogatása hiányzik; és ezeket a bandákat a köz ereje elkerülhetetlenül elfogja, és végez velük.7
Amikor elemezzük a gerillacsapat működési módját, küzdelmének formáját, és felismerjük tömegbázisát, választ tudunk adni a kérdésre: miért harcol a gerillaharcos? Arra az elkerülhetetlen következtetésre kell jutnunk, hogy a gerillaharcos társadalmi reformer, aki azért ragad fegyvert, mert megtestesítője a nép dühödt tiltakozásának elnyomói ellen; a gerillák azért harcolnak, hogy megváltoztassák a társadalmi rendet, amely összes fegyvertelen fivérüket és nővérüket tudatlanságban és nyomorúságban tartja. Szembeszegülnek egy adott pillanatban az uralkodó intézmények teremtette feltételekkel, és a körülmények engedte legnagyobb határozottsággal ezeknek az intézményeknek a szétrombolására törekednek. Amikor mélyebben elemezzük a gerilla-hadviselés taktikáját, látjuk majd, hogy a gerillaharcosnak jól kell ismernie a környező vidéket; az odajutás és a menekülés útját, amelyet szinte mindig maguk a gerillák hoznak létre; a gyors manőverezés lehetőségeit; a jó búvóhelyeket; természetesen számítania kell az emberek támogatására is. Mindez mutatja, hogy a gerillaharcos vad, félig lakott körzetekben hajt végre akciókat. Minthogy ilyen körzetekben az emberek reformtörekvéseinek első és szinte kizárólagos célja a föld tulajdonjogának megváltoztatása, a gerillaharcos elsősorban és mindenekfelett agrárforradalmár, aki kifejezi a nagy paraszti tömegeknek azt a vágyát, hogy tulajdonosai legyenek a földnek, a termelőeszközeiknek, az állataiknak, mindannak, amiért élnek, ami a temetkezési helyük is lesz.
Általában a gerilla-hadviselésnek két különböző típusa ismeretes, az egyik az a küzdelem, amely a nagy, reguláris hadseregek tevékenységét egészíti ki, ez volt az eset például a Szovjetunióban az ukrán partizáncsapatokkal; de ebben az elemzésben a hadviselésnek erről a típusáról nem esik szó. Minket a másik típus érdekel, az olyan fegyveres csoport küzdelme, amelyik a fennálló, gyarmatosító vagy egyéb hatalom ellen harcol, egyedülálló bázisként jön létre, és vidéki körzetekben fejlődik. Minden ilyen esetben, bármi lett légyen is a küzdelmet ihlető ideológiai cél, a gazdasági célt a föld utáni vágy határozza meg.
Mao Kínája munkáscsoportok felkelésével kezdődik délen, amelyet legyőznek, és majdnem megsemmisítenek. Csak a Jenanból induló nagy menetelés után sikerül megalapoznia magát, és kezd fejlődni, amikor mezőgazdasági területekre helyezi át a bázisát, és az agrárreformot tűzi ki alapvető céljául. Ho Si Minh küzdelmének bázisa a rizstermelő parasztság, akik a francia gyarmati iga elnyomása alatt élnek; ez az erő fejlődik egészen addig, míg legyőzi a gyarmatosítókat.8 Mindkét esetben szerepet játszott a hazafias háború kerete a japán hódítókkal szemben, ám a földért folytatott harc gazdasági bázisa nem tűnt el. Algéria esetében az arab nacionalizmus nagy eszményének kiegészítője az a tény, hogy egymillió francia telepes használja szinte az összes művelhető földet. Egyes országokban, amilyen például Puerto Rico, ahol a sziget sajátos adottságai nem tették lehetővé a partizánmozgalmat, a napi diszkrimináció által mélységesen megsebzett nacionalizmus a parasztok azon törekvésében gyökerezik, hogy visszaszerezzék a földet, amelyet a jenki hódítók elragadtak tőlük (noha ezeknek az embereknek a jelentős része már proletárrá lett). Bár más formában, de ugyanez a központi eszme indította arra a kisbirtokosokat, parasztokat és rabszolgákat Kuba keleti tartományaiban, hogy összezárják soraikat, és megvédjék a föld birtoklásához való jogukat a 30 éves függetlenségi háborúban.
Amikor fontolóra vesszük annak a lehetőségét, hogy a gerilla-hadviselésből hagyományos háború válhat, ahogy a gerillacsapat hadműveleti potenciálja növekedik, a hadviselésnek ezt a sajátos módját a másik embriójának, előjátékának kell tekintenünk. Annak a lehetősége, hogy a gerillacsapat megnövekedjen, és addig változtassa harcmodorát, amíg hagyományos hadviselés nem lesz belőle, éppen olyan nagy, mint annak a lehetősége, hogy legyőzze az ellenséget minden egyes ütközetben, csatában és összecsapásban, amelyik csak adódik. Ezért alapelvünk, hogy semmi esetben sem szabad olyan csatába, ütközetbe vagy egyéb csatározásba bocsátkozni, amelyik nem nyerhető meg. Van egy némileg ellenszenves állítás, miszerint „a partizán a háború jezsuitája”. Ezzel a titkolózásra, meglepetésre, az éjszakai manőverekre utal, amelyek kétségkívül a gerillaharc alapvető sajátosságai közé tartoznak. Természetesen ez nagyon is sajátos jezsuitaság, amelyet a körülmények segítenek elő, melyek szükségessé teszik, hogy bizonyos pillanatokban ne olyan romantikus és sportszerű felfogás szerint cselekedjünk, mint ami szerint, közkeletű elképzeléssel, megtanultuk megharcolni a háborút.9
A háború mindig olyan küzdelem, amelyben mindkét fél igyekszik megsemmisíteni a másikat. Az erő alkalmazásán kívül felhasználnak minden trükköt és hadicselt, hogy elérjék ezt a célt. A katonai stratégia és taktika a csoportok céljainak és az ezeknek a céloknak az eléréséhez szükséges eszközöknek kifejeződése, az ellenség gyenge pontjainak kihasználásával. Pozícióharcban egy nagy hadsereg minden egyes szakasza a gerillacsapat harcos jellegzetességeit veti be: árulást, titkolózást és meglepetést. Ha ezek nincsenek meg, csak azért lehetséges, mert az ellenfél ébersége megakadályozza a meglepetést. De mivel a gerillacsapat önmagában egész hadosztály, és mivel akadnak nagy területek, amelyeket nem ellenőriz az ellenség, mindig van lehetőség az olyan gerillatámadásra, amely garantálja a meglepetést; és a gerillaharcosnak ezt kell tennie.10
„Lecsapni és elfutni”, sokan így nevezik megvetően, és így pontos. Lecsapni és elfutni, várni, lesben állni, megint lecsapni és elfutni, ismételten nem hagyni békén az ellenséget. Mindebben valamiféle negatívum látszik, a visszavonulás, a frontális ütközés kerülése. Csakhogy ez a gerilla-hadviselés általános stratégiájának következménye, amelynek az a célja, ami minden háborúnak: győzni, megsemmisíteni az ellenséget.
A gerilla-hadviselés ezért nyilvánvalóan olyan fázis, amely önmagában nem adja meg a teljes győzelem lehetőségét, inkább a háború kezdeti szakasza, és folyamatosan továbbfejlődik, amíg az állandó növekedés eredményeképpen a gerillahadsereg eléri a reguláris hadsereg jellegzetes vonásait. Abban a pillanatban kész döntő csapást mérni az ellenségre, és meghódítani a győzelmet. A győzelmet mindig reguláris hadsereg éri el, még ha kezdetben gerillahadseregként indult is.
Éppen ezért, ahogyan egy hadosztály tábornokának nem kell a modern háborúban meghalnia a katonái előtt, a gerillaharcosnak, aki önmaga tábornoka, sem kell meghalnia minden csatában. A gerilla kész az életét adni, de a gerilla-hadviselés pozitívuma az, hogy minden egyes gerillaharcos nemcsak arra áll készen, hogy meghaljon egy eszméért, de arra is, hogy ezt az eszmét valóra váltsa. Ez a gerillaküzdelem lényege. A csoda pedig abban áll, hogy egy kis sejtmag, az őt támogató terebélyes népi mozgalom fegyveres élgárdája képes eljutni odáig, hogy ezt az eszmét valóra váltsa, új társadalmat teremtsen, megtörje a múlt régi sémáit, végül pedig elérje azt a társadalmi igazságosságot, amelyért harcolt.
Így szemlélve, amit eddig lenéztek, igazi nemességre tesz szert  a kitűzött cél nemességére, és nyilvánvalóan nem beszélünk torz eszközökről a cél elérése érdekében; ez a harci szellem, hogy sosem bátortalanodik el, hogy mindig szembenéz a végső cél támasztotta nagy kihívással, szintén kifejezője a gerillaharcos nemességének.

(Che Guevara: Gerilla-hadviselés, Ulpius-ház, Bp., 2007.)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr73146305

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Blogocska 2007.12.05. 20:54:36

Che GuevaraForradalmár? Hős? Romantikus álmodozó? Ki volt ez az ember? Ernesto Guevara ‘28-ban született Argentínában, első gyerekként, egy polgári családba. ‘53-ban befejezte az orvosi egyetemet (vagy nem, állítólag nincs róla papír)....

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.