Olvass!

KönyvesBlog

Németh Gábor: Koldustánc (A tejszínről, részlet)

2007. augusztus 30. könyvesblog


„Úgy kezdődött, hogy” meghívtak egy konferenciára. Két napig Mészöly Miklósról beszélnek majd, beszéljek én is, konkrétan a Megbocsátásról. Nekem arról már semmi se jut eszembe. Viszont azonnal fölrémlett a Koldustánc, MM első novellája.
Abban a szövegben erős és hideg fény van, jeges kánikula, a teret a templom előtt valószínűtlenül nagynak képzelem, mondjuk a Hősök tere, vagy ilyesmi, legalább is a faluhoz képest.
Az én-elbeszélő, azaz, ne tettessük hülyének magunkat, maga Mészöly, megaláz egy koldust, alamizsnával, úgy csinálja, hogy folyton ad neki, őrjítően sokszor, jön, ad és elmegy, visszajön, megint ad, éppen, mint a gép.
Nem volt tehát még Megbocsátás, akkor még nem bocsátott meg, igaz, csak 1948-at írtunk, pontosabban fogalmazva írtak, akik írtak, én nem írtam semmit se, mert 1956-ban születtem, és csak kábé 62-re tanultam meg írni, úgy, ahogy, a cica például nem ment, kerekítem, fel-le, vissza, hányás az egész.
Metróval mentem a Nyugatitól a Kálvin térre.
A Rádióba, hogy megírjam szellemes és minden tekintetben nagyvonalú hozzászólásomat.
A koldus a Felszab'on szállt föl, már amennyire ezt felszállásnak lehet nevezni, vagyis a Ferencziek terén, vagy már a Deákon, nem tudom, mert utána elbizonytalanította az időmet. Ahogy felszállt, azonnal bizonytalanított, el, csak annyi volt világos, hogy a végén majd nyilván kérni fogják odafönn a jegyeket ellenőrzésre.
Először a két keze jelent meg, becsusszan két fakockán két kéz, az úgynevezett utastérbe, a zsíros linóleumon. Mocskos fakocka, de világos fából, fenyő, az szerintem elég puha, nyilván sokszor kell cserélgetni, ezt elkezdtem elképzelni, nem is, most hazudom, hogy akkor elkezdtem, mert feltételezem, hogy jól hangzik, legalább is jobban annál, hogy le tudjak mondani róla. Hogyan szerzel be két ilyen fakockát, ez a kérdés merült fel, a kockautánpótlás kérdése, félreteszik neked a hulladékot, úgy. Az eseléket a fűrésztelepen.
„Ruhája csak annyira volt rongyos és piszkos, amennyire koldusoknál megszoktuk.”
Lehet vagy húszéves, ilyen testben meddig lehet élni, szerintem úgy még húszat, az élete felén járt tehát, és ha hinni lehet a forrásoknak, akkor éppen valami sötét erdőben.
Sötét erdőben jársz.
Kitesznek oda, pedig nem arra való vagy, nincsen rajtad bunda, nem véd semmi, nincsenek karmaid, nincs éles fogad, mindenevő vagy, nem ragadozó, de itt hiába eszed a mindent, nem sokra mész vele.
Húsz lehetett a fiú, az arcán bizonytalan, fekete szőrök, mintha latin-amerikai gerilla lett volna, pontosabban fogalmazva semmiképp se lehetett volna az, olyan volt a szőr az arcán, mint azokén. „Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.” Ha mondjuk felegyenesedhetett volna egyszer ebben az életben, akkor se lehetett volna magasabb százharminc centiméternél.
De nem tehette meg, ezért volt szüksége a kockákra.
Képzeljük el, hogy valaki leejt valamit, de nem hajlik a dereka, mert mondjuk a Lee Cooperébe hátulról becsúsztattak egy alpakka pincértálcát, és valahogy úgy alulról számítva a negyedik-ötödik csigolyához rögzítették, gondolom, platinaszögekkel csinálnák az ilyesmit, ha volna elmebeteg rajtam kívül, akinek eszébe jutna.
Így kéne akkor annak a valakinek lehajolnia, az előbb pontosan meg nem határozott valamiért, amit leejtett.
És az Isten, aki pedig a fiával egészen csúnyán bánt el, cúnababa, ahogy a lányom mondta egykor, leírhatatlan arckifejezéssel, szóval az Isten megengedné, hogy a combcsont kezdjen el görbülni, hogy a testnek ez a lehajlása mégis lehetséges legyen, méghozzá úgy, hogy mind a két, málladozó műbőrcipőbe rejtett, csenevész talp a földön, pontosabban fogalmazva az egykori Szovjetunióban gyártott metrókocsi gusztustalan műanyagpadlózatán maradjon.
De azt már persze nem engedné meg, hogy valaha is felálljál.
Négykézlábnak neveznem ezt a tartást, vagyis hát inkább haladási módot pontatlanság volna, mert a fiú térde nem érintkezett a talajjal, az egész test ebben a furcsa ívben feszült, mintha az úgynevezett hídállás - lásd még, lemegyek hídba - negatív előjelű változata jött volna létre, az egészséges test által gyakorlatilag kivitelezhetetlenre szerkesztett módon.
Nem láttam pontosan, hogyan volt rögzítve a kocka, a nyomorékká lett váltókezelők általában egy bőrszíjat szegelnek a kockára, az alá bújtatják a kézfejüket, hasonlatosan a vikszeléshez használt egykori úgynevezett padlókefénél alkalmazott megoldáshoz. Ez a fiú viszont mintha fogta volna a kockákat, az összes ujjával szorította. De akkor meg, ezt se láttam pontosan, hogyan húzdosta magával a kétdecis műanyagpoharat?
Nem derült ki, hogy tud-e beszélni, vagy föl tud-e nézni egyáltalán.
Nem nézett föl, hanem kiválasztott valakit, elépöccentette a poharat, és várt, nem túl hosszú ideig, talán, amíg nyolcat számol az ember, mondjuk egy boxbíró a ringben.
Ha adtak, ha nem, nem tett semmiféle gesztust.
Se köszönet, se megbocsátó mosoly, se kísérlet bármiféle kommunikációra.
Néhányan adtunk, én egy százast, mindig mindenkinek egy százast adok, az nálam egy könyörületi egység - szélvédő-maszatolás a pirosnál; Fedél nélkül; műtétre gyűjtök; most jöttem Erdélyből satöbbi.
„Odavetettem a pénzt.”
Aztán pedig leszálltam a metróról.
Leszálltam, és szinte azonnal felmerült a kérdés.
Hogy mit csinálnék, ha velem tette volna ezt.
És közben félni, hogy meghallja odafenn, bármennyien is nyüzsögnek, bármennyit dörzsölődik egymáshoz a sok büdös test, bármennyire kérik a jegyeket meg a bérleteket ellenőrzésre, bármennyi vasbeton van a fejem fölött, árulják bármilyen hangosan a cigányok a zöldpaprikát, tonnaszám az újságosok az újságokat, mégis, ez meghallja, kihallja belőlem a vértelen, néma, beszari kérdést, és elintézi, hogy történjen egyszer majd, amikor nem várom egyáltalán, valami hasonló, hasonló kedves dolog az életemben.
Hogy mit is fogok csinálni akkor.
A Monte Christóban van egy rész, az orráig béna öregúr pislogással beszélget egy lánnyal, a lány sorolja az ábécét, az egy pislogás az igen, a kettő a nem, bonyolult esetekben végig kell kérdezni az egészet, úgy jön össze nagy nehezen egy vacak kis mondat.
Azért elmentettem a módszert, mégiscsak jobb, mint a semmi, majd' negyven éve, őrzöm, csak mindig elfelejtem megadni a hozzáférést az arra illetékes személynek.
Most legalább túl vagyok ezen is.
Így kérni, pislogva, hogy lökjön bele gyorsan valami gödörbe.
Pislogva hisztizzek?
Elég valószínűtlen.
Más viszont tényleg nem jutott eszembe.
„Elindultam (fel)felé a lépcsőn.”
A legfurcsább az volt, hogy nem várt senki odafönn, senki ellenőr a felső végén.

(Németh Gábor: A tejszínről, Kalligram, 2007)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr32142791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.