Olvass!

KönyvesBlog

A paradigmaváltásról – ha van olyan

2007. december 07. könyvesblog

A legutóbbi bejegyzés kommentjei közül kiemelve tesszük közzé Dunajcsik Mátyás hozzászólását.



"hogy miként »kell és szabad« most, ma és holnap írni és alkotni, azt a művek mondják meg erős és puszta létük milyenségének önkéntelen normativitásával"
Balassa Péter

"a taxonómia a nép ópiuma"
Bán Zsófia


Kedves Kutyafalvi, kedves többiek. Mivel mindenki olyannyira rá van pörögve erre a paradigmaváltás-dologra, gondoltam a kommentelők örömére tartok egy kis önvizsgálatot, és megnézem, vajon mi okozhatta a "lépten-nyomon paradigmaváltás" illúzióját, mennyiben van alapja, és vajon tényleg úgy van-e, ahogyan a KönyvesBlog szerzői írják.

Tudomásom szerint (lehet, hogy tévedek) a Telep létezésének két éve alatt mindössze négy esetben írt olyat telepes kritikus, ami valamilyen módon utalhat erre. A négyből az egyik kritika nem is Telep-tagról szól, a négyből három az én lelkemen szárad, egy pedig Pollágh Péterén. Maga a "paradigmaváltás", mint szó, egyikben sem kerül elő: BZA használta egyedül az "Egészrész" antológia fülszövegében, akkor is idézőjelben, és egy olyan antológiával kapcsolatban, ahol a szerzőknek kevesebb, mint a fele Telep-tag (13-ból 6-7 az arány).

Az alábbi szemelvényekből szerintem elég tisztán látható két dolog. (1) Ha beszélünk is valamiféle paradigmaváltásról, akkor azt nem kizárólag a Telep tagjainak munkáihoz kötjük: vannak más alkotók is, akik besorolhatók ebbe a kategóriába, illetve: nem minden Telep-tag sorolható bele egyértelműen. (2) Nem hinném, hogy bárhol felmerülne ennek a megszólalásmódnak a kizárólagos jellege, hogy csak így "kell és szabad" írni. Ezekről később bővebben is.

Előljáróban még annyit, hogy ezeket a gondolatokat sem én, sem Pollágh nem "a Telep-csoport nevében" fogalmaztuk meg, ezek személyes vélemények, amivel nem biztos, hogy mindenki – mondjuk akár a többi Telep-tag – egyetért, és ez nem is szükséges.

Ha muszáj lenne nevet adni neki, és leginkább "élőbeszéd-paradigmának" nevezném ezt a jelenséget, és akkor már nyakig is vagyunk Kemény Istvánban, a háttérben pedig Petri szelleme huhog. Ezzel meg is jelöltünk néhány kapcsolódási pontot: tegyük hozzá még Marno Jánost, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

1.

Én erről a fajta költészetről először Turányi Tamás kapcsán írtam a Kalligramba, aki egyébként nem is Telep-tag. Valahogy így, kissé esszéisztikus hangnemben:

"Elsőre azt mondhatnám, ez a poétikai paradigma az élőbeszédet igyekszik költészetté avatni, elvétve alkalmazva ugyan a hagyományos formák tánclépéseit, mégis leginkább valami sűrített, képes prózanyelvben jelölve ki a maga játékterét. Csakhogy nem pontosan erről van szó; ez a dikció olyan beszélgetések, sőt monológok hangját idézi, melyek a való élet színpadán csak néhányszor adódnak az ember életében. Őrült vigalomtól hangos ünnepek lecsengési szakaszában beszél így néha az ember, félig még mámorosan és félig már józanodóban, mikor odakint már hajnalodik, a legtöbben alszanak, a CD-lejátszóban pedig Fatboy Slim helyett már Leonard Cohen dörmög valami édes-bús melódiát. Vagy csendes vidéki éjszakákon, egy folyóparti ház verandáján ülve, túlsuttogva a békákat. Temetés, vagy éppen válás után, szóval olyan pillanatokban, amikor az ember szemben ül a saját vagy mások életével.

Innen származik az, hogy ebben a hangvételben mindig marad valami vallomásszerű, akkor is, ha a lírai én éppen valaki másról beszél. Mintha egy regényből, novellából csak a különösen fontos mondatokat emelné ki az ember, melyek így, kiemelve, költészetté nemesednek. Egy ilyen hang megnehezíti a kritikus dolgát: ha nem elég erősek a szöveg állításai, ez a poétika homályos (mert sűrített) és érdektelen (mert homályos) magánbeszédbe fullad; ha azonban működik, menthetetlenül személyes üggyé válik a kritikus számára is. Próbálná szakmailag megfogni a dolgot, beszélni a nyelvhez, a szubjektumhoz, a formákhoz, a hagyományhoz, a történelemhez való viszonyról, mégis azon kapja magát, hogy jobb esetben a lírai énről, rosszabb esetben magáról a költőről rajzol portrét Balzac stílusában, hosszasan beszél arról, hogy a költő hogyan néz a dolgokra, ecseteli a hangszínét, aprólékosan leírja a ruházatát (hogy nyakkendőben, túrabakancsban vagy kopott könyökű, gyűrött zakóban írja-e a verseit), ajánlatot tesz a művek olvasásának legillőbb helyszíneire, hogy könyvtárban, pohár bor mellett, vagy vonaton érdemes-e találkozni velük."

[[[ D.M.: Dicsőség az élőknek – gondolatok Turányi Tamás "Kerek szeptember" című kötetéről, különös tekintettel a "Lazac-emlékmű" című versre.
(Kalligram, 2006. szeptember-novemberi szám)
alkibiades.freeblog.hu/archives/2006/07/#1683844 ]]]

2.

Később Pollágh Péter próbálta meg elhelyezni három Telep-tag költészetét a kortárs magyar líra kontextusában, a következőképpen:

"A Sárkányfű virágzása (1996–2000) utáni majd hatéves csend oszlani látszik: valami történik a fiatal irodalomban. Tavaly óta új (Kistangó, Kilincs) és megújult (Kalligram, Árgus) benzinkutaknál szolgálják ki a friss olajra vagy vérre éhes olvasókat. Az egy éve megjelent Krusovszky Dénes-könyvet, Az összes nevemet néhány hónapja három hasonlóan fontosnak tetsző munka követte.

Három olyan szerzőről lesz szó, aki nem szeret késsel-villával enni. De ez csak a látszat. A kilencvenes években tetőző retorikus lírai megszólalások után, úgy látszik, megérkezünk egy újfajta eleganciába és érzékenységbe. Olyan személyes hangok látszanak teret nyerni, melyek nem mellőzik a gondolatiságot, ám konzekvensen kerülik a pátoszt. Van mondandójuk még a szépségről is, mindemellett új generációs iróniájuk nem ül fel a viccnek, a szójátéknak, mivel nem a szórakoztatás szándékával született. Mindhárman a lírikusokat tömörítő Telep csoport tagjai."

[[[ Pollágh Péter: Az erő három színe (Krusovszky Dénes: Az összes nevem; Bajtai András: Az átlátszó város; Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe)
(Litera.hu, 2007. február):
www.litera.hu/object.d26cf84d-797b-45b6-b91a-0eae8e6bc29a.ivy ]]]

Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy Pollágh sem kizárólag a Telephez köti ezt a vonulatot, csupán azt írja, hogy az általa tárgyalt három költő szerinte ide tartozik, s mindhárom tagja a Telepnek. Nem mindegy.

3.

Később Sopotnik költészetét én is megpróbáltam valahogyan elhelyezni, ahol két másik "paradigmától" próbáltam meg elhatárolni azt, amit ő csinál:

"Az első kötetében magát "mocsoklátó"-ként aposztrofáló Sopotnik Zoltán második könyvében (a kötetcímhez híven) az őszinteség közepét keresi, s ennek során nem spórolja meg magának, hogy először is a költészet, az irodalmi megszólalás őszinteségének lehetőségeire és tétjeire kérdezzen rá. Ez általában két irányba szokott vezetni: vagy olyan vallomásossághoz, melyben a lírai én önmagát az "örök emberi" szintjéig próbálja hizlalni, vagy olyan gondolati költészethez, melyben az őszinteség kérdésének helyére a nyelv és a valóság, a kifejezés és a személyesség ellentmondásai kerülnek. Rosszabb esetben az első út untig ismert érzelmi közhelyekhez, a második nyelvfilozófiai obskurizmushoz vezet (a súlyvesztés mindkét oldalon borítékolható). Sopotnik ambíciója ezekkel szemben sem a szív, sem a szellem irányába nem elrugaszkodni."

[[[ D.M.: A szerző vicsora – Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe
(Élet és Irodalom, 2007.április)
www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0716&article=2007-0422-1838-33GJKR ]]]

4.

Utoljára pedig Nemes Z. Márió versei kapcsán beszéltem valami hasonlóról, itt azonban csak az elhatárolások azonosak: egyébként azt mondom, hogy NZM pont nem a fentebb "élőbeszéd-paradigmának" nevezett dolgot csinálja, hanem valami mást.

"A Nemes Z. Márió költészetéről szóló beszédhez nehezen találunk szavakat. Nem csak azért, mert egy 1982-ben született szerző első kötetéről van szó, és mert fellépése egy olyan, mostanában induló írónemzedék erőterében történik, mely épp csak elkezdte berendezni a maga irodalmi terét. Hanem azért is, mert egyrészt e nemzedék (mint minden új nemzedék) önkeresésének nem kevesebb a tétje, mint újra feltalálni a költészetet (s ezért a költészet-kritikának is újra fel kell találnia magát, ha beszélni akar róla); másrészt mivel Nemes Z. Márió (a továbbiakban NZM) kutatásai ezen a szélesebb önkeresési áramlaton belül is egyfajta különutas lírát eredményeznek.

Ha néhány szóban össze kellene foglalnom a fent említett szélesebb kontextust, nagyot általánosítva azt mondanám, hogy olyan fiatal alkotókról van szó, akik egyként maguk mögött tudhatják a magyar költészet konzervatívabb, a Nyugattól máig ható áramlatait, és az avantgarde, illetve a belőle kivirágzó filozófiai-nyelvkritikai költészet hatásait és tanulságait is. Világos, hogy ez a kétfajta hozzáállás egymás mellé téve kioltja egymást: aki mindkettővel számot vet, az előbb-utóbb senkiföldjén találja magát. Itt jön be a költészet újrafeltalálásának feladata, melyet e nemzedék tagjainak többsége egy Petritől induló, de leginkább Kemény István költészetén keresztül ható személyes, élőbeszéd-szerű megszólalást továbbgondolva igyekszik megoldani. NZM esetében azonban csak a problematika azonos, a megoldás(i javaslat) egészen más irányokba mutat: Petrit is a cím-parafrázisban látjuk viszont utoljára."

[[[ D.M.: Irgalom a húsnak – Alkalmi magyarázatok Nemes Z. Márió költészetéhez
(Holmi, 2007. szeptember)
www.holmi.org/pdf/holmi2007-09.pdf 1220.old. ]]]


Ezekkel a véleményekkel lehet vitázni, lehet nem egyetérteni: azért vannak. Talán a fentiekből is látszik, hogy egyáltalán nem valamiféle kötött szabályrendszerről és pontosan definiálható dologról van szó, csupán megérzésekről és tájékozódási pontokról, amelyek talán segítenek abban, hogy elhelyezzük az adott költőket (és távolról sem az egész Telep-csoportot) valamilyen szélesebb összefüggésben.

A fentiekből néhány gondolat alkalmazható Sopotnik, Krusovszky, Bajtai, Szabó Marcell, Deres Kornélia, Ijjas Tamás vagy Sirokai Mátyás verseire, hol jobban, hol kevésbé. Bajtainál és Deresnél például jóval fontosabbak a képek, ami eltávolít az élőbeszédtől, Ijjasnál és Sirokainál a szavak és kifejezések kiforgatására és újraértelmezésére nagyobb hangsúly kerül, ami, ha tetszik, egy lépés a nyelvkritika felé. Ellenben Pollágh, Nemes Z. és Pálffy András szövegei például jóval rejtélyesebbek és stilizáltabbak. Rímes forma nálam is sokszor előfordul, Pollághnál is, de Szabó Marcell is írt már rímes verset a Telepre.

A Telepen kívül a fentebb "élőbeszéd-paradigmának" elkeresztelt vonulattal kapcsolatban, a teljesség igénye nélkül még felhozhatnánk például Mestyán Ádám, Simon Márton, Haraszti Ágnes, de akár Győrffy Ákos és Nádasdy Ádám neveit is.

Ugyanakkor ez a vonulat szerintem sem kizárólagos se a kortárs, se a fiatal irodalomban. Hogy csak egyet említsek, Lanczkor Gábor például, akiről kétszer is írtam, egészen más utakon jár, és szerintem csodálatos verseket ír.

Ez az egész dolog még most alakul, valószínűleg legfeljebb 20-30 év távlatából lehet majd pontosan megítélni, volt-e, van-e paradigmaváltás, és mi vált le mit. Ennek ellenére minden kritikus szereti elhelyezni valahogyan azt a költészetet, amiről éppen ír, ezért óhatatlanul tökéletlen fogalmakat és skatulyákat alkot, amit, mint minden kritikát, csak kritikusan érdemes olvasni.

De hogy a Telep tagjai akár kritikusként, akár költőként naponta többször váltanának paradigmát, ahogy mások az alsógatyájukat, arról, ezek alapján, szerintem nem érdemes beszélni.

Üdvözlettel,
Dunajcsik Mátyás

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr20255675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.