Olvass!

KönyvesBlog

Re: Váltson Ön is paradigmát!

2007. december 07. könyvesblog

Felkértük a Telep csoport egyik tagját, hogy reagáljon pár nappal ezelőtt megjelent, a Kalligram Telep különszámával foglalkozó cikkünkre. Krusovszky Dénes válaszát ezúton közöljük.


Rossz vicc



„A Könyvesblogról persze – hogy ne hagyjam ki az összeesküvés-elméleteket sem – nem tudhatjuk, hogy valójában mi, mert manapság az is szokás, hogy direkte csinálnak ilyen dolgokat a médiafogyasztóknak, hátha lesz belőle valami […]”


(Tófalvy Tamás)

„a Telep (mint olyan) egy ügyes médiahekk”

(SzTx)


Szóval két médiahekk megy a sötétben… De nem akarok olcsó viccekkel fárasztani senkit, azt hiszem, nincs is hozzá elég helyem. Inkább megpróbálom összefoglalni néhány mondatban a személyes véleményemet az itt megjelent cikkel kapcsolatban, ha már felkértetek rá.

Olvastam egy kritikát, ami kissé zavarba hozott azzal, hogy egyes szám első személyben íródott, miközben három nevet is látok alatta (kinek válaszoljak?); persze ennél azért értelmesebb reakciókat is kiváltott belőlem, mert akárhogy is, én örülök annak, hogy ez az írás itt megjelent, és nem a reklámértéke (a negatív reklám is reklám − szokták mondani) miatt, sokkal inkább azért, mert olyan − még ha nem is új, sőt, minden újabb generáció feltűnésekor törvényszerűen előkerülő − kérdéseket vet fel, amelyekről érdemes beszélni. De nem akarom a diskurzust (ha ez az) ilyen általános irányba terelni, inkább sorra veszek párat azon pontok közül, amik köré ez a vitairatnak is beillő recenzió szerveződik, hátha így sikerül tisztázni néhány kérdésfelvetését és félreértését. Mert amellett, hogy a megfogalmazott kritikáitok egy részét én személy szerint megbeszélésre alkalmasnak, sőt, izgalmasnak tartom, azért többségében közhelyesnek (vagy, mondjuk így: nem eléggé körülírtnak) látom a vádakat.

„A költői csoportosulások korát éljük”, szól a sóhaj. Persze, hogy azt, mint mindig, legfeljebb most az internet gyorsasága és nyitottsága miatt jobban rálátunk a legkisebb elmozdulásokra is. Én azt hiszem, már nagyon régóta jellemző, hogy a fiatal írók, költők, kritikusok és képzőművészek (etc.) társaságokat, köröket hoznak létre. Itt van mindjárt e cikk megjelenési helye: a Könyvesblog, mely, mint véleményalkotó közösség, szintén ilyen metodika alapján szerveződik. Ahogy a Telep is, természetesen, legfeljebb a műfaj más, meg az attitűd. Nyilván nem volt mindig minden szerző része valami hasonló alakulatnak, és nyilván a legtöbb ilyen kört elfelejtettük már, mert vagy túl rövid ideig léteztek, vagy csak néhány belőlük kivált alkotót ismerünk, akik ma már nem juttatják eszünkbe egykori társaságukat, túl vannak azon. Ezért tudja minden generáció letáncolni a saját körét ebben a témában. Mi most táncolunk. Ha ezen kívül más nem is lenne, ez éppen elégséges apropó ahhoz, hogy létrejöjjön a Telep (és még az a számos hasonló, legfeljebb kevésbé szembetűnő csoport, amiből valóban rengeteg található az ország legkülönbözőbb városaiban − nem kezdem el felsorolni, sokáig tartana). De itt azért ennél többről van szó. Létezik ugyanis egy olyan közös, persze nem hermetikusan lezárt és mindenkire kötelezően érvényes esztétikai alap, érdeklődés, ami működteti a csoportot (aztán majd szétválnak útjaink, saját pályára lépünk stb. stb. − de ezzel minek most foglalkozni?). Ez nem egy tizenegy (és főleg nem tizenkettő, ahogy írjátok) fős baráti klikk, érdekvédelmi szervezet, ad absurdum: literátor-maffia, hanem egy műhely, amin belül természetesen kialakultak (nem ezek alapján szerveződött) baráti kapcsolatok, ugyanúgy, ahogy ellentétek is éleződtek, ahogy az normális.

Bodor Béla sokat kárhoztatott írása (ami nyilván sok szempontból támadható, én sem értek egyet minden állításával, néhol korszerűtlennek tűnő nézőpontjával, de az biztos, hogy nem elfogult − olvassátok újra!) nem is a csoportdinamikában lát újdonságot, hanem a névadásban (mivel mi adtuk magunknak a Telep nevet, ami azonban nem egyértelmű, hogy mire utal). A ti két példátok itt meg is bukik, hisz a Sárvári kör neve a diákírók táborának helyszínéből jön, ahogyan tagjait is a táborban való részvétel közössége kötötte össze, az Örley (egyébként Hekerlétől származó) neve pedig teljesen más körülmények között született meg (ugye ők az Írószövetség égisze alatt szerveződtek több, mint ötven taggal − be nem látom, hogy így nekünk milyen közünk lehetne hozzájuk).

Ennél azonban fontosabb a kánonépítés problémája. Avagy a „mesterséges kánonépítés”, ahogy írjátok. Mitől mesterséges, milyen a természetes? Mi nem ücsörögtünk órákat a Kalligram − egyébként kellemes − szerkesztőségében, hogy megcsinálják ezt a számot. Felkértek rá, mert érdekelte őket. Azt a felvetést szintén nem értem, hogy „[m]inek készítenek egy számot a Telepről, ha nem kritikusan közelítenek a kérdéshez, hanem felesleges sztárolással”! Ennek nincs értelme, ha jó a véleményük rólunk, vagy legalább is érdekesnek látnak minket − tegyük fel −, miért kellene kritikusnak lenniük. Arról nem is beszélve, hogy felkérték Bodort (akihez, tudták, hogy semmi közünk), hogy írjon egy kritikát − így még véletlenül sem lehet részrehajló, nem is az. A Kalligram szerkesztőinek ennyi volt a véleménynyilvánítása, nem értem, hol van ebben sztárolás (sic!). Hacsak nem Urfi interjúira gondoltok, ami azért nem lehet komoly érv, mert az nem az összeállítás véleménynyilvánító része, hanem a szerzők bemutatkozása, amit ráadásul próbált mindenki viccesre hangolni, de a kritikátok azt bizonyítja, hogy nincs fületek ehhez az iróniához, ami nem baj, persze, de attól még tény.

Az pedig, hogy írtunk egymásról kritikákat, természetesen magas labda, ha úgy vesszük, de azt hiszem, ezt ti most a vonalon kívülre ütöttétek. A saját hang, nyelv, líra keresése mindig is a pályakezdés legnagyobb tétje volt, ahogyan ma is az. Mivel mi a saját indulásunkat részben ehhez a műhelyhez kötöttük, az útkeresésben nagyon fontos szerepe lett egymás véleményezésének, amihez − ha a kommentek szintjéről el akarunk rugaszkodni − remek eszköz az irodalmi kritika. Mégpedig azért, mert más nyelvet kell használni írása közben, ez pedig eltávolít a kritika tárgyától, így teremt egy megfelelő távolságot, ahonnan jól rá lehet látni egy ismerős könyvére is, nem beszélve arról, hogy így sokkal rendszerezettebben lehet kifejteni a véleményt az adott kötetről, ráadásul úgy, hogy annak egy független szerkesztőn (vagy szerkesztőkön) át kell menni. Ez nem konspiráció, vagy ha az, akkor az ország legtöbb szerkesztőjét és jó néhány könyvkiadót is sikerült már sunyin behálóznunk. Ugyan.

A paradigmaváltás pedig nonszensz. Persze, ha valami mást akar csinálni az ember, mint ami megszokott, akkor azt nyilván egy már létező jelenség viszonyában képzeli el. Ebből következik, hogy ha pozicionáljuk magunkat, amellett, hogy a kapcsolódási pontokat kijelöljük, azt is megfogalmazzuk, amit nem szeretnénk folytatni. De egyfelől én nem találkozom „akár egy nap alatt többször is” paradigmaváltó szövegekkel, nem tudom, honnan ez a mániátok. Másfelől pedig nem is tudom, hogy mi ma Magyarországon A költészeti paradigma, legfeljebb paradigmákat ismerek (hármat biztosan, más szempontok szerint jóval többet), és be kell vallanom, nem is érdekel. Vannak szerzők, akiket általában szeretek olvasni, és vannak jó néhányan persze, akiket általában nem… Van egy képem a költészetről, a líra céljáról, mondhatom: van egy határozott versízlésem, ami, ha jól látom − a kommentek alapján legalábbis − bizonyos szempontból eltér e cikket jegyzőkétől (ahogy néhány ponton bizonyára egyezik is a kettő). Az, hogy ki, kikkel, hogy fog paradigmát váltani, nem itt válik el. Bán Zoltán András sem tényként beszél a paradigmaváltásról, hanem csak megemlíti, mint jövőbeli lehetőséget (de egy szóval sem említ „kiemelkedően fontos szerzőket”). Ugyanakkor azt sem tudom mondani, hogy ne gondolnám, van lehetőség valami új hang keresésére éppen most a magyar költészetben. Ez egy lehetőség, éljen vele, aki akar, én személy szerint például szeretnék, de nem azért, hogy bárhová betörjek. Ráadásul a Telep egy műhely, ahol nyilvánosan folyik a készülő, alakuló szövegek értékelése vagy akár csak olvasása is. Ha valódi képet akartok alkotni rólunk, akkor folyóiratközléseinket, könyveinket is (vagy főleg) meg kell nézni, ez a részetekről eddig elmaradt, de remélem majd felkeltjük még az érdeklődéseteket.

Úgy látom a Telep sokakat meglep. Lehet, hogy rossz ez a meglepetés, lehet, hogy jó, a lényeg, hogy természetesen igyekszünk fejlődni (mindenféle értelemben, ezért is álltunk össze, nem azért, hogy huszonévesen kiseprűzzük a fél magyar költészetet). Hogy kedvenc gyerekkori viccemet − a cikk elejéről − mégis befejezzem (eredetileg téglák szerepeltek benne, de mindegy, nincs benne poén, előre szólok): két médiahekk megy a sötétben, ön fél, kérdi az egyik, nem kérem, válaszol a másik, én egész vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr39254988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.