Olvass!

KönyvesBlog

A hüzün lényege

2008. január 31. wolferl
Orhan Pamuk: Isztambul, Ulpius-ház kiadó, 2007. 471 old., 3999 HUF.

Nem kétséges, városregénnyel van dolgunk, mégpedig a legizgalmasabb fajtából. Egyszerre figyelemre méltó kultúrtörténeti munka, a szerző hangulati szűrőin megrostált személyes vallomás, érdekfeszítő memoár, ugyanakkor sajátságos nemzeti mű, az idő és a kor foglalata, okos fejezetekre bontva. Pamuk azonban mintha a Nyugatnak írta volna. Annak a Nyugatnak, amely legalább olyan fontos vonatkozási pont volt a huszadik században Isztambulnak, mint írója és önéletrajzi fogantatású regénye számára. Hiszen Isztambul helyzete különleges: Kelet és Nyugat határán áll magányosan, s egyfajta modernizációs skizofréniában szenved. Szeretne Európához tartozni, de valahol titkon érzi, hogy ez a vágya nem teljesülhet. Megpróbáltam belehelyezkedni egy török olvasó befogadói tudatába. Igyekeztem elképzelni, hogy ebben a saját hazáját kívülről, tárgyként is vizsgálgató modorban mondjuk egy Budapest-könyvhöz vajon Magyarország polgárai hogyan viszonyulnának. A kísérlet sikerült. Ráébredtem: ezt a könyvet Pamuk legfeljebb annak a török nemzetnek szánta, amely álmaiban Európa része és képes elfogulatlanul szembesülni saját múltjával, sorsával. De lényegében mégis a Nyugatnak írta, meg akarja mutatni a világnak Isztambult, amely a kötet végére egylényegűvé válik a szerző tudatállapotával.

A Nobel-díjas író A fehér vár című regénye csalódást okozott és azóta nem foglalkoztam vele. De Törökország érdekel és az idő megragadásának művészi erőfeszítései, valamint az önéletírás eljárásai erősen foglalkoztatnak. Pamuk kötete rendhagyó darab: regényesített önéletrajz és fikcionalizált, mégis hiteles várostörténet, az idő dokumentuma és az indiviuum útja egyben, fényképes illusztrációkkal. Éldegél egy értelmes gyermek a már nyugatosodó, deklasszálódásnak indult, vallástalan és jómódú Pamuk-házban, nyiladozó tudattal. Íróként visszatekintve körülnéz és elemzi környezetét. Bemutatja népes családját, amely persze nem különbözik igazán a többi nagypolgári, nyugatosodó isztambuli családtól. A fiú története nyugalmasan klasszikus huszadik századi török polgári sors: megéli gyermekkorát, kijárja iskoláit, konfrontálódik szüleivel s megtalálja önmagát. Először festőművész szeretne lenni, aztán különféle nevelődési fázisokon keresztül jut el az íróvá érésig. Mindeközben ott a nagy háttér: egy legendás város, Isztambul. Egzotikus világ, legalábbis az európai nézőpont és a belénk tapadt sztereotip kulturális emléknyomok szerint. De Pamuk leginkább e felszínes és hazug kép ellen tiltakozik, amikor bemutatja városát. Az oszmán birodalom egykori ékköve ugyanis az elmúlt évszázadban megkopott. Ami a szultánok és janicsárok világából maradt, már csak fekete-fehér vízió, a szegény és elveszített múltján szomorkodó Isztambul. Hüzün: így hívják azt az életérzést, amely minden isztambuli lelkében él, ha élete és sorsa összeforrt szülővárosával s amely a régi dicsőség eltűnésén érzett bánat, a jelen nyomorába való keserű beletörődés és valamifajta meghatározhatatlan, büszke melankólia. Attól tartok, nekünk aligha kell megvilágítani, milyen érzés lehet ez, a magyarok hírhedt nemzeti rosszkedve gyasnúm szerint hasonlít a török deprimációhoz. A szerző csak azt nehezményezi, hogy az isztambuli őslakók ebből a mélabúból erényt kovácsolnak. Ahelyett, hogy legyőznék csüggedelmüket és megpróbálnának modern várost, haladó kulturális erődítményt építeni a huszonegyedik századi Isztambulból, Törökországból, inkább egyfajta kétes értékként, helyrehozhatatlan fátumként élik meg roskatag világukat.

Isztambulnak ugyanis van egy másik arca azon kívül, amelyet a tizenkilencedik századi romantikus utazók annak idején bemutattak a világnak. Létezik persze a Boszporusz idegenforgalmi látványa, a turisták részére létesített Isztambul, a háttér azonban megrendítő benyomásokat is tartogat. Eltűnt városnegyedeket, elszegényedett lakókat, koldusokat, kóbor kutyahordákat, omladozó házakat, poros, elhagyatott, szürke utcákat – mindebből jön létre az az Isztambul, amelyet Pamuk a „romok szomorúsága” kifejezéssel illet. Akadt persze néhány művészutazó, Theophile Gautier és Gerard De Nerval például, akik már látták a városnak ezt a másik, sötét arculatát, mert fogékonyak voltak a valóságra, de Európa kevéssé ismeri. Mellesleg maga a szerző is szívesebben nézegeti azokat a nagyszerű grafikákat, metszeteket és festményeket, amelyeket egy európai művész, Antoine-Ignace Melling készített a városról, még az 1700-as évek végén, s amelyek még a régi város édeni vonásait ábrázolják.

Persze nehéz megragadni azt, miből is áll egy város, ahol élünk. Számos tényező egyidejű ötvözete. Sok millió lakó múltja, írásos, szóbeli emlékei, a történettudomány halom olvasata, asszociációs hálók összegabalyodó szálai. Pamuk sorra veszi azokat a török írókat, akik Isztambul irodalmi megformálásán fáradoztak és rendkívüli alakokkal ismerteti meg olvasóját. Közülük kiemelkedik Resat Ekrem Kocu, aki hosszú évekig dolgozott Isztambul enciklopédia című alkotásán, amely végül több okból befejezetlen maradt. Nem is igazi enciklopédia ez, inkább az író homoszexális vonzalmait, szeszélyeit, múltját és élményeit, az isztambuli létforma furcsaságait, a város bizarr figuráit összefogó szabálytalan, kaotikus városélmény-anyag.

Pamuk is évekig egy terjedelmes Isztambul-könyvről ábrándozott. Azt tervezte, hogy Joyce Ulysseséhez hasonló regényt ír szülővárosáról, utcáit univerzális irodalmi dimenzióvá tágítva, ahogy Joyce tette Dublinnal. Végül megszületett a legtisztább forma: Isztambul képekben, hangulatokban, regényes emlékirattá és dokumentumregénnyé formálva. Rég találkoztam könyvvel, amely ekkora mélységben képes mindent elmondani egy városról és lakójáról, amely ennyire pontosan mutatja be egy gondolkodó lény önmagával és környezetével való viaskodását, dilemmáit a vonzás és taszítás erőterében. Pamuk egyszerre igaz patrióta és nyílt szellemű kozmopolita, folyamatosan perlekedik hazájával, ugyanakkor mégis a legnagyobb szeretetet táplálja iránta.

A könyvet egy szerelmi történet, a szerző első, kamaszkori szenvedélyének szép meséje zárja. A cselekmény felgyorsul, az addig lassú folyamként áradó szöveg igazi nagyepika lesz az utolsó lapokon. Ebben a fegyelmezett mondatokkal megformált történetben, az elbeszélő fájdalmában és identitása megteremtéséért folytatott küzdelmében a hüzün minden sötét vonása megtalálható, de az akarat, erő és tudás is, ami egyszer talán majd diadalmaskodhat felette. S ami természetesen nem jelentheti azt, hogy erről az izgalmas nemzeti neurózisról az irodalomnak is le kell mondania.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr91314052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.