Olvass!

KönyvesBlog

Gerlóczy: Utazás Odesszába 3.

2008. március 05. könyvesblog
Kedves Olvasók!
Gerlóczy Márton különleges odesszai irodalmi tripjét olvashajtátok most 4 napig (előzőt itt lehet olvasni, és itt). Fogadjátok szeretettel.

Tizenöt és harminc közötti lányok – akiket még soha semmilyen dráma nem ért és azt hiszik, hogy az élet meseszép és a napsütés az tök jó, meg tök elég – által előszeretettel használt javaslattal élvén, – jaaaj ne máá’, beszéljünk valami vidámabb témáról, olyan nega vagy, vagy depi vagy ­– folytatnám. Hiszek abban, hogy a tereknek a múltjuktól örökölt varázsuk vagy átkuk van, melyeket magába szívtak a házfalak. Egyszer egy cunami sújtotta terület városának hoteljében aludtam. A szoba csendes volt, steril, de az éjszakám borzalmas. Véres álmok kínoztak, félálomban vergődtem, öltem én és öltek volna engem. De legalább túléltem. Így aztán lehet, hogy az átok nem elég erős ahhoz, hogy legyűrje az életet, no meg – és ez ad némi reményt arra, hogy a szellem és a test valóban két különböző létező, ergo létezhet valamiféle isten – állítólag még soha senki nem halt meg álmában, hacsak nem az, aki valóban álmában hal meg, idősen, és lehet, az utolsó álma az volt, hogy éppen zuhan vagy feléje zuhan valami, és valóban, többé nem ébredt fel. De én felébredtem, nyomban a már említett hitemhez nyúlván lesiettem a recepcióra, és megkérdeztem, mi történt a szobámban annak a borzalmas karácsonyi napnak a reggelén.



- Egy házaspár tűnt el abból a szobából.

Megnyugodtam. Már abban a tekintetben persze, hogy nem én vagyok elmeháborodott. Aznap éjjel, amikor igen spiccesen először hajtottam álomra a fejemet a Londonskaya hotelben, háborúk dúltak az álmomban, nagycsaládosostul háborúztam és megmentettem őket vagy négyszer. De ne higgye senki, (már miért is hinne bárki valamit arról, ami nem érdekli) hogy ezek hőstettek voltak és én hős lettem. Szart! Rémes volt, elkeseredett küzdelem és szüntelen aggódás kísérte. Mélyen zörrenő titokzatos hangok, szuszogó vezetékek, és az udvarban álló fa fagyott levelein kopogó szél festette alá álomba merüléseimet. Még három napig ilyeneket álmodtam azon az ágyon, ahol átlagban tizenegy órákat aludtam, hogy majd kipihenten érkezzem haza. De nem ez volt az egyetlen ok. A második nap olyan fagyos levegőt hozott az ötven kilométer per órával süvítő szél, hogy esténként nem volt erőm és kedvem újra felhúzni a két nadrágot, három pólót, egy pulóvert, sapkát, sálat, minek folytassam. Ilyen felszereléssel indultam el arra a küldetésre is, amely során eljutottam a kikötő végében felhúzott ocsmány hotel bárpultjához. Mert bizony küldetésnek minősült ez, eredeti terveim szerint a Patyomkin lépcsőn lesétálva, át az úton, ki a hatalmas hajók árnyékában a hotelig, nem is találkoztam emberrel a „hosszú” út alatt. Viszont a lépcső kimaradt, csak visszafelé másztam meg, mert felfedeztem egy siklót, amely mellette halad és ingyenes. Mintha csak lift lenne, gombbal csalogattam magamhoz az üvegfalon át figyelt, nyikorogva érkező masinát, amely nem volt üres. Egy bácsi állt benne, mellette egy koszos, rózsaszín ronggyal takart, a Gazdálkodj Okosan-ból ismert stílusjegyeket viselő szék. Lassan haladunk lefelé a lépcső mellett, a sikló ingyenes és este tízig áll a város lakói és szerény személyem rendelkezésére. Igencsak meglep ez a nagylelkűség, és nem is állom meg, hogy miután kérdésemre, hogy beszél-e az úr, zavart mosollyal és nyettel felel, ne adjak egy kis pénzt a kalitkában fagyoskodó bácsinak. A kezébe nyomok öt hrivnyát és vállon veregetem. Azt mondja nagy boldogan: Mazel tov, marry christmas!

Ezen kívül, kedves Iszaak, még egyszer hangzott fel mellettem a mazeltov, amikor a felettébb gyanús és igen nagyszámú, mankóval sétáló kéregetők egyikének egy házaspár pénzt adott, az megköszönte, ők pedig e szavakkal fejezték ki a nem tesz semmit. Visszatérve küldetésem történetére, nem állom meg, hogy így fejezzem ki az időjárásra vonatkozó tapasztalatomat: a tököm lefagyott. Volna, ha nem vettem volna fel két nadrágot, így aztán csak az arcom fagyott le, de olyannyira, hogy egyáltalán nem éreztem, és izmaimat mozgatni sem bírtam. Lépjünk az enyhe túlzások mezejére és mondjuk, hogy a mínusz húsz szakadékába rántotta a szél a levegő hőmérsékletét. De ez a túlzás tényleg csak annyira enyhe, mint az év ezen szakaszában hasonló hőmérséklet Lappföldön. Egy, a tatjáról meglepően, ám annál logikusabban Panamát eszembe juttató tanker mellett haladok a hotel felé. Még a sirályok is elbújtak, madár se jár. Csak én. Végre beszélhetek magamban, amit felettébb kedvelek, de szükségem is van rá, hogy átvészeljem az út viszontagságait. Odaérek a hotelhez, megkerülöm, és az ajtó kilincséért nyúlok. Bentről, a recepciónál unatkozó alkalmazottak úgy bámulják érkezésemet, mintha fehér holló vitorlázna a szélben a Szahara törzsi területei fölött. Nehezen nyílik az ajtó, mire kitárom, a belső tér minden mozdítható eleme életre kel, felszáll, megremeg, vagy odatapad. Betör a Jalta felől érkező orkán és engem hoz magával. Aztán újra csend. Kérdezem, hol a bár, és már megyek is. Giccses, neobarokk aula, végében egy pult, a pultban egy ember. Egy gáláról néz közvetítést, Moszkvából. Orosz sztárok énekelnek a csarnokban, amelyben egész Józsefváros elférne, nem látni a végét, csak a színpadot, több tízezer ember ujjong, és persze az unatkozó fiú, aki szerintem nem látott vendéget hetek óta. Kérek egy sört, várom, hogy felengedjek, aztán távozom és ezúttal hátszélben megteszem az utat hazafelé, mászom a lépcsőfokokat és elképzelem a puskatussal felém rontó katonákat meg a guruló babakocsit. Sikerrel. Jól el tudok képzelni bármit. Hazamegyek, és miután körbenézek a hotel folyosóin és tanulmányozom az ott megszállt hírességek rövid életrajzzal ellátott képeit, ezt a ritka büszkeséget, amely eldugottabb helyekre, országokban az országokra, erős nemzeti érzelemmel bíró szuverén régiókra jellemző, boldogan zárom magamra az immáron otthonomat rejtő ajtót. Mackónadrágban ülök a szobában és a folyosón szervezkedő takarítónők beszélgetését hallgatom. Továbbra is tombol a szél odakint. A csütörtök csendesebb, mint a szerda, bár lehet, hogy csak a közelgő karácsony miatt. De a szél nem karácsonyozik. Ordítva süvölt végig az utcákon, végtelenül, egyenletesen zúg, mint egy haldokló hűtőszekrény. Kiülök a vécére, nyitva hagyom az ajtó és az előszoba tükrében nézem magamat, ahogy teszem a dolgomat, miközben nemegyszer felsóhajtok örömömben, hogy milyen nagy ajándék végre olyan helyen dohányozni a vécén, ahol külön erre a célra hamutálat szögelnek a falra. Mindig is nagy rajongója voltam a szanatóriumi hangulatnak, meg a szanatóriumoknak is. Az egyetlen olyan helynek vélem őket, ahol normális emberek élnek. Bulinak nevezett összejöveteleken is akkor kezdem jól érezni magam, ha mások már indulni készülnek, addigra nyugszom meg én, ha már bekuckoltam, kiismertem szűk környezetemet és azokat, akiket ott élőknek szeretek hinni, mert a halottakat utálom. Ha valaha kocsmát nyitnék, kuckós lenne a neve.

Odesszai száműzetésem legfontosabb, majdani szerény életrajzomban is említést érdemlő hozadéka, hogy végre egy szintre kerülhettem Karpovval és Polgár Judittal. Ugyanazon az emeleten laktunk ugyanis. Hiába tartom erőltetettnek az ilyen vicceket, a szóvicceket pedig egyenesen gyűlölöm, ezen jót szórakoztam, mert Woody Allen jutott eszembe, amikor Bananas című filmjének elején a lepukkant lakásában sürgölődik és becsönget a lány, aki aláírást gyűjtöget valamilyen jótékonysági szervezet nevében, és miután elmeséli Woodynak, hogy hova jár egyetemre, ő azt feleli, az jó, állati, egyszer ettem a menzáján. Ezen felbuzdulva még egyszer Woody humorához nyúltam valamelyik nap, amikor két felettébb – ahogy nagyapám mondta a csúnya emberekre – érdekes külsejű birminghami lánnyal söröztem egy ír pub pultjánál, és ők azt kérdeztek, mit csinálok egyedül Odesszában.

- A sakk vb-re jöttem. A Londonskayában tartják.

- Sakk? Nice.

Uramatyám, gondoltam magamban. Az már önmagában szörnyű, hogy ezek elhiszik, hogy sakkmester vagyok, de hogy ennyire nem érdekli őket egy sakkmester, az még elszomorítóbb. Nem is hazudok inkább tovább, közel hajolok és azt mondom: ha én sakkozó lennék, most a sarokban ülnék, és teáznék, de valószínű, hogy be se tenném ide a lábam. Mielőtt azonban tovább folytattuk volna a feleslegesség megalapozott gyanújával folyó beszélgetést, egy fiatalember a lányok és én köztem üresen álló székre vágódott, háttal nekem, szó nélkül. Hallgatom a beszélgetésüket és az úr akcentusát. Ausztrál. Ezt akkor is kitaláltam volna, ha süketnéma vagyok, legfeljebb vacilláltam volna az amerikai és az ausztrál között. Iszom tovább, a lányok távoznak, a hoppon maradt hím a pult felé fordul. Ugyanebben a pillanatban a pultos megkérdezi, ízlett-e a Russky Standard, és kérek-e még egyet. Mondom neki, egyedül nem iszom, és először őt, majd a nemleges választ követően az ausztrált kérdezem, kér-e egy vodkát.

- Senki sem iszik vodkát.

Próbálok uralkodni magamon, és nem azon gondolkodni, hogy nem csak visszautasítja az invitálást, még sérteget is. Ugyanakkor értem, hiszen meg akart alázni, és most a földön fekvő emberbe rúgván abba a kellemetlen helyzetbe hozom, hogy megbocsátást, sőt nagyvonalúságot gyakorlok. De ez azért mégiscsak sok.

- Mindenki iszik vodkát.

- Mindenki sört iszik.

Ez már a soknál is több.

- Hát, édesapám, te aztán nagyon eltévedtél. A világnak van egy igen nagy területet magába foglaló része, ahol vodkát isznak, és finoman jegyezném meg, mert nem tűnsz túl jó tájékozódónak, te éppen azon a bizonyos felén tartózkodsz.

Mit tagadjam, nagyon szívesen hozzátettem volna, hogy te szaros kenguru, de ez mégis csak illetlenség lett volna.

Másnap, miután konstatáltam, hogy a bárpultosnak igaza volt, a Russky Standartól valóban nem lesz az ember másnapos, ellenben nem emlékszik semmire, az egyetlen, ám meglepő fordulatként beköszöntő napsütéses reggelen elsétáltam a piacra. Nem tudtam ugyan, merre van, csupán városrendezési ismereteimre hagyatkozva indultam nyugat felé, de mondhatnám azt is, amit néha magam is gondolok, és nemrég végre egy Kaurismäki-filmben nagy örömömre szó szerint viszonthallhattam: minden város ugyanolyan. Mindez a piacokra már nem mondható el, bár itt is találtam párhuzamot, hangulatában, szagában. Csak a hőmérséklet más egy kicsit, és az, hogy a havannai piacok szabad ég alatt pultra terített húsai kevésbé kedveznek a véres módra sütött steakek kedvelőinek. De a szagok! Alapvetően a szmog határozza meg, a Ladák, Moszkvicsok benzingőze. Imádom ezt a szagot. Azt hiszem, a Lada egész lénye a lefutott évek alatt metamorfózisba kerül a benzingőzzel, beszívja műanyag műszerfala, üléshuzatja, az anyóson pihenő műbőr brifkója, rozsdásodó kasztnija és ezzel a szaggal egyesülve valami újat, megismételhetetlenül egyedi aromát hoz létre, amiről beszélni felesleges, szagolni kell. Márpedig egy piac környékén lehet. Odabent, a hol fedett, hol nyitott területeken van halas, sajtos, húsos, virágos, kacatos, autós, joggingos pult, de a periférián láttam a katonás rendben sorakozó Uazok előtt lefolyócső, vagy éppen Puskin Összessel színesített pornóújság-standot is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr60344092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.