Olvass!

KönyvesBlog

Szenvtelen gyilkosságok központozás nélkül

2008. március 08. kovacsbalint
B+
Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék. Fordította: Bart István. Magvető, 2008, 368 oldal, 2890 Ft

Ugyancsak hiteles korképet fest a magyarországi irodalmi (és általában a kulturális) életről a Faulkner- és Pulitzer-díjas Cormac McCarthy hazai ismertsége, megjelenése és fogadtatása. A most hetvenöt éves írónak idehaza mindeddig egyetlen könyve jelent meg – a Vad lovak –, véletlenül sem a fenti díjakkal elismertek egyike. Ám amint elkészült az amerikai író utolsó előtti – sorrendben kilencedik – regényének óriási sikert aratott filmváltozata, McCarthy rentábilisnak ítéltetett, s berobbant a köztudatba. Avagy egyszerűen és kissé demagóg módon összefoglalva a történetet: Magyarországon az irodalomban sokkal többet jelent egy (négy) Oscar-díj – vagy legalábbis annak lehetősége –, mint valami ócska Pulitzer.

Ez a „pályakép” ugyanakkor még mindig sokkal jobb, mint ha ez a berobbanás soha nem is történt volna meg – amire, valljuk be, megvolt minden esély, és nem az író hibájából. McCarthy az irodalom azon ágát műveli igen értő módon, amely olyannyira idegen a kelet-európai kultúrkörtől, és amelynek jellegzetes hangulatát hajlamosak vagyunk inkább westernfilmekhez, mintsem regényekhez, egyfajta irodalmi stílushoz kötni. És amelyre – ez evidens – nagy igény van a keleti olvasók körében is.

Ajánlott zene: Wilf Carter: Tying A Knot In The Devils Tail


Nem véletlen a fenti párhuzam a (western)filmekkel – a Nem vénnek való vidékből szinte csak a kamera mozgására vonatkozó instrukciók hiányoznak, hogy teljes értékű forgatókönyv legyen. McCarthy nemcsak végtelenül szárazon, szenvtelen részletességgel ír, de mondatainak szuggesztivitása, láttató ereje is hatalmas. Az író mindezt a rá végig jellemző, visszafogott, szájszéli somolygást idéző humorral együtt egyfajta elidegenítésként is használja, mintegy beintve a „mindentudó elbeszélőknek”. Aligha értelmezhetőek legalábbis másként, mint humorként az olyan lényegtelen tényezők szakszerű megörökítései, mint például egy egyébként feszült helyzet leírásának következő drámai részlete: „Az udvaron egy macska osont át. Hirtelen megtorpant. Aztán tovább ment.”

Persze nem volna említésre méltó a humor ilyen visszafogott jelenléte – persze a fenti mondatnál akad azért komikusabb is, például: „Mosst ejtette mert Mossról úgy gondolta hogy majdnem biztosan halott. Akkor marad a rendőrség. Vagy a Matcumbe Petroleum valamelyik embere. Aki valószínűleg azt hiszi hogy ő azt hiszi hogy ők azt hiszik hogy ő azt hiszi róluk hogy nagyon hülyék. Ezen eltöprengett egy kicsit.” –, ha nem lenne a regény mindenütt másutt szokatlanul kegyetlen és brutális.

A történet szerint az író kedvelt helyszínén, a mexikói határvidéken járunk 1980-ban, mikor nem lehet eldönteni, hogy a drogkereskedelem vagy az azzal járó véres magánháborúk okozzák a nagyobb problémát. A Nem vénnek való vidék a megannyi véres harc megannyi véres eseményének egyikét énekli meg: főhősünk egy hullánál talál kétmillió dollárt, melyet el is tulajdonít – nem meglepő hát, hogy a bandáknak ez szúrja a szemét. Az már azonban annál inkább, hogy Chigurh, az őrült és hidegvérű gyilkos is a nyomába ered – márpedig ezt eleddig még senki nem élte túl.

McCarthy mindezt – a kvázi főszereplőnek megtett nyomozó néhány fejezetenként vissza-visszatérő elmélkedése mellett – megdöbbentően szenvtelenül ábrázolja. A regény cselekményének egyébként is rendhagyó végkifejletét például nem is az érintettek szemszögéből, csak mintegy mellesleg, félvállról odavetve írja le, csakúgy, mint a megszámlálhatatlan gyilkosságot. Ezzel egyúttal meg is erősíti a már említett nyomozó számvetésének jelentőségét – mindazonáltal a cselekmény vége után következő jó negyven oldal kissé el is billenti a mérleg nyelvét a seriff töprengései felé, s ez nem tesz jót a regénynek. 

A szikárságot csak fokozza a rendhagyó forma: McCarthy kevesebb központozást használ a megszokottnál, a gyors egymásutánban fűződő-fonódó mondatok magukkal sodorják az olvasót. A fordító viszont ugyancsak radikális módját választja az interpretálásnak: teljesen elhagyja az eredetiben itt-ott azért szereplő vesszőket. Ez nem tűnik jó döntésnek: egyrészt ennek így egész más a hatása a magyar olvasóra, mint az angol eredetinek az angolajkú olvasóra, hiszen az angol nyelvben jóval ritkábban használnak vesszőt, így azok elhagyása sem volna ennyire durva beavatkozás; másrészt jó nyolcvan oldal kell hozzá, hogy megszokjuk: odáig pedig egyszerűen borzasztó idegesítő. (Melyet csak növel az aligha szándékos helyesírási hibák tömkelege: úgy tűnik, a fordító, olvasószerkesztő, korrektor vagy lektor nincs tisztában az egybe- és különírás szabályaival. Bár ezt nem tudni pontosan, mivel az eredeti angol is szándékosan butított, beszélt nyelvi elemekkel dolgozik.)

A Nem vénnek való vidék nincs és nem is lehet végérvényesen lezárva – ez az eltérés a klasszikus western-dramaturgiától pedig rangot ad a regénynek. Túl azon, hogy mitizálja cselekményét, megtagadja az olvasótól a felszabadulást – és jól teszi. Háromszáz oldal kíméletlenség után nincs helye a könyörületnek.

Adalék: a KönyvesBlogos Wostry Ferenc filmkritikája a Geekblogon >>>

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr57369353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.