Olvass!

KönyvesBlog

Elvtárs volt, le is csukták

2008. március 10. trieckmann


B-

Edith Bone: Hét év magánzárka, Noran, 2007, 243, 2499 Ft

 „Több mint harminc évet töltöttem a Kommunista Párt szolgálatában, és egy börtönben kötöttem ki. Olyasmiért ítéltek el, amit soha el nem követtem, ráadásul a saját elvtársaim, legalábbis azok, akiknek elvtársaimnak, legjobb barátaimnak kellett volna lenniük.”

A fenti idézet dióhéjban vázolja a könyv problematikáját. Amit Edith Bone-ról, azaz Hajós Editről, életéről, tevékenységéről érdemes tudni, elolvashatjuk a Hét év magánzárka című önéletrajzi kötetének első fejezetében. Leírja, hogy milyen indíttatásból kezdett szimpatizálni a Kommunista Párttal, honnan szerezte bámulatos műveltségét, szerteágazó nyelvtudását -ami sokban járult hozzá életben maradásához- és, hogy 1949-ig, sorsdöntő magyarországi látogatásáig milyen szigorú elkötelezettséggel dolgozott az ideológiának. A Magyar Külügyminisztérium meghívására érkezett Budapestre -ez derül ki regényből-, az angol propaganda fordítási munkálataival bízták meg, aminek a színvonalát Bone minősíthetetlennek tartotta.

Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején Magyarországra érkeztünk családommal, nekünk is volt hasonló élményünk. Bevett vasárnap délutáni programunknak számított, hogy elmenjünk különböző magyar éttermekbe és úgy olvassuk az étlapok német ferdítéseit, mint valami vicclapot. Egyetlen ilyen örökzöldet említenék, az őzpörköltet nemes egyszerűséggel „wildgemachtes Reh”-nek fordították, ami kb. annyit tesz, hogy megvadított őz. El tudom képzelni, mi lehetett a helyzet az ötvenes években.

Nos, Bone-t akármennyire is védte, hogy az államnak dolgozik, külföldről érkezett és ez a tény kitartóan piszkálta a feje fölött lebegő Damoklész-kardot. Letartóztatása csak idő kérdése volt, be is következett. Börtönéveiről megfogalmazott beszámolója elképesztő. Már-már komédiának tűnik az őrökkel való mindennapi civakodása és saját elmondása alapján is csak választott hazája, angol állampolgársága mentette meg attól, hogy a magyar börtönök elképesztő körülményei, az úgynevezett „kommunista humanizmus” sírba vigye. Szabadulása után egy évvel, 1957-ben írta a könyvet, de bizonyos dolgokról olyan flegmán beszél, mintha mindvégig tudta volna, hogy neki nem eshet komolyabb baja. Mintha már elejétől fogva bízott volna abban, hogy brit állampolgársága megmenti az Andrássy úti terrortól.

Kicsit Thomas Mann második világháború után megjelent naplóira emlékeztet, amelyek soraiból néhol érződik, hogy számított a megjelentetésükre és ezért utólag belenyúlt. (legalábbis néhány Mann-kutató tesz erre utalást)

Bone kétségtelenül kemény nő, de néha már idegesítőnek tűnik az erkölcsi-intellektuális- fölényének állandó hangsúlyozása a regény szinte minden oldalán. Pl.: „Már az elején elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Minden mástól függetlenül sem akartam fogva tartóimnak megadni az elégtételt, hogy „megtörtek”...Honnan tudja, én milyen kemény dió vagyok? Honnan tudja, hogy a többi, akit megtörtek, keményebb volt? Honnan tudja, hogy nem én vagyok a keményebb?” Ilyen megjegyzésekre körülbelül három oldalanként bukkanhat az olvasó.

Külön öröm, hogy miután felismeri a helyzetét, egy „magasabb civilizáció nevében kimondott kihívásként” fogja fel, saját, az „alacsonyabb rendű emberek” ellen vívott csatájának tekinti. Éhségsztrájkjai például, ha azt nézzük, hogy az ÁVH milyen módszerekkel, hány embert tett tönkre, teljes győzelemnek könyvelhető el.  El akart érni egy bizonyos célt  (több pokrócot, villanyt, tisztább alsóneműt etc.), majd napokon keresztül tetszhalott állapotban várt és végül a börtönszemélyzet -amely leginkább a Brit Koronától tartott- beadta a derekát.

Ha eltekintünk attól a kellemetlen gondolattól, hogy Bone éveken  keresztül a halálát várta különböző pesti és váci földalatti cellákban, még szórakoztatónak is nevezhetjük időtöltéseit, amik valószínűleg az őrülettől mentették meg. Mielőtt még engedtek volna neki némi luxust (már az enyhülés időszakában), mint a szemüvege, papír, ceruza, könyvek, miegymás, gondolatban bebarangolta fél Európát, számológépet(!) gyúrt az ehetetlen kenyérből és képzeletébe menekült. Stefan Zweig Sakknovellája foglalkozik hasonló témával, csak abban különbözik, hogy Zweig főszereplője kevesebb időt tölt el fogságban és sakkpartikat játszik gondolatban, bár ugyanazon célból.

A könyv vitathatatlanul legellentmondásosabb része a szerző azon felismerése, hogy ideológiailag tévedett. Összeomlott a kommunizmusról alkotott gondolatbeli erődítménye, ezt viszont felszabadulásként élte meg. Nem tudom én hogyan reagálnék, ha életem harminc évét arra áldoznám, hogy egy eszmének dolgozzak vég nélkül és egyik napról a másikra beszakad alattam a talaj, megfosztanak mindenféle biztonságtól. Nem is szeretnék efelett ítélkezni. Lehet, hogy a következetességet hiányolom itt-ott. Bár néha Bone sem tűnik elvakult „hívőnek”, erre van is pár példa a regényben pl. „Nem szívesen mondtam „igen”-t, ha „nem”-et gondoltam, márpedig ezt mindenkinek határozottan meg kellett és meg kell tanulnia a Kommunista pártban.”. Engem zavar, hogy ezt már börtönévei előtt is tudta. Nem hagy békén, hogy miért nem lépett ki a gépezetből, mikor felismerte a szerkezet hibáit.

Edith Bone visszaemlékezése ettől függtlenül kiválló szöveg és érdekfeszítő olvasmány, mely talán egy kicsit megint közelebb hoz és megvilágít egy sok szempontból kényes, ellentmondásos témát.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr47366783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.