Olvass!

KönyvesBlog

[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés (2.)

2008. április 01. úrilány

Előzmény:

[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés

A gyermekszoba ablakából a felnőttek világára tekintő lány képe, amivel utoljára foglalkoztunk, több mint magas labda egy nagyszerű folytatáshoz. Hirtelen egy remek szöveg lehetősége tárul elém, valóság és képzelet, a megélt és megírt világok kettősége, illetve megsokszorozódása, mindez a különböző nézőpontok egymás mellé helyezésének technikájával, igen, ez egész csábítóan hangzik.

Csakhogy...

Csakhogy épp szogálhat a legnagyobb buktatóként is egyben, az, hogy az említett problémák leginkább Briony Tallis karakteréhez kapcsolódnak, s mivelhogy a többiek életében ezeknek az ellentéteknek közvetlenül nincs semmi szerepük, azzal az intenzitással, aminek lehetőségét felvillantotta előttünk a szöveg a harmadik fejezetben, lehetetlen továbbmenni. Szükségszerű, hogy ebből a megközelítésből a többi szereplő fejezete (mert hiszen minden egyes részben valaki más szemszögéből, valaki más tudatán átszűrve ismerhetjük meg a történetet, pontosabban annak egy rétegét), főként az a három egység, amelyről most kívánok beszélni, semmitmondónak tűnik. Ha bele is látunk a belső életükbe, gondolat- és érzelemvilágukba, legfeljebb csak annyit állapíthatunk meg: mit sem sejtenek arról, hogy amit megélnek, azt a kislány majd mennyire másként rakja újra össze saját képzeletében.

Ugyanakkor meglehet, hogy talán ez a gyanútlanság a lényeg. Hogy épp ezért ezeknek a fejezeteknek a sematikussága. Hogy az olvasót még egy felsőbb, átfogóbb szinten is bevonja a valóság-képzelet oppozíciójának játékába, amikor olvasás közben azzal szembesül, mennyire semmitmondó, sablonos is a szereplők léte, és ezzel ellentétben, micsoda tombolás, amit Briony képzelete ezekkel az egyszerű elemekkel, melyből egy-egy karakter felépül, művel.

Elkapkodott lett volna a fenti ítéletem?

Tekintsük csak gyorsan át a tényeket: a tizenhárom éves Briony Tallis bátyja, Leon hazalátogatásának tiszteletére színdarabot ír, melyet az ugyancsak nemrég érkezett unokatestvérei közreműködésével kíván előadni. Az unokatestvérek, a tizenöt éves Lola és a tízéves ikrek, Jackson és Pierot, szüleik válása miatt látogatnak Tallisékhez, és Briony lépten-nyomon csak elégedetlenkedik miattuk, többek között azért, mert egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek a darabja szereplőit elképzelte. Ezalatt Cecilia, a nagyobbik lány a vacsora előkészületei közben az ereklyének számító vázát igyekszik megtölteni a szökőkútnál, ahol összetalálkozik a család pártfogoltjával, az egyik alkalmazott fiával, Robbie Turnerrel, és a váza vízzel megtöltése hirtelen öntudatlan évődéssé, egymás intim közelségének megdöbbentő felfedezésévé változik. Ezt a jelenetet látja Briony az ablakból, és próbálja a maga lehetőségei szerint értelmezni, szavakba önteni vagyis történetté formálni.

A negyedik fejezetben Cecilia gondolatai kerülnek a középpontba, valóban, a már emlegetett modern lány közhelyekből felépülő karaktere elevenedik meg előttünk, az egyetemet végzett fiatal nőé, akinek végzettsége csak másodrangú a közfelfogás szerint a férfiakéval szemben; egy lányé, aki bár követi a kor divatos szokásait, például cigarettázik, de a szigorú családfő kikötéseihez, hol és milyen mértékben illik az egy nőnek, azért igazodik. Mint ahogy ahhoz is, hogy a tradicionális háziasszony-szerepet betegeskedő anyja helyett magára vállalja, noha ehhez túl szétszórt, kelekótya a jelleme. (Ne feledjük a többször visszatérő motívumot, Briony rendezett szobája, rendre való törekvése milyen ellentétben áll a család két másik nőtagjának rendetlen környezetével.) Apró, alig észrevehető, de annál jellemzőbb ecsetvonás karakterének ábrázolásában, amikor bátyja, Leon hazaérkezik, vele együtt egy vendég, a fiatal, gazdag csokoládégyáros Paul Marshall, és az üdvözlésükre érkező Ceciliáról ezt olvashatjuk:

"Ő közben arra gondolt, mint máskor is, ha első ízben találkozott egy férfival, hogy vajon nem élete párjával találkozik-e most, és vajon nem erre a bizonyos pillanatra fog-e majd egész életében hálával, vagy éppen mélységes, sajátságos megbánással emlékezni."

Egyébként ez a fejezet az érkező vendégekkel, a vacsora előkészületeivel, kicsit a Poirot-történetekre emlékeztet: egy vidéki házban elegáns társaság gyűlik össze, csak azért, hogy aztán megtörténhessen a bűntett. De emiatt a párhuzam miatt, ha ebből a szemszögből nézzük a történetet, az egész eseménysor könnyen önmaga paródiájába torkollhat, és a gyanú nagyon nehezen párolog el olvasás közben.

Cecilia észreveszi, hogy valami történt Brionyval, de azokkal a megoldási lehetőségekkel próbál közelíteni a problémához, melyeket eddig használt, és tanácstalanásága révén mintha megadná magát annak a mélyebben húzódó érzésnek, hogy nem nagyon akar más megoldások után kutatni, mert akkor talán saját énjét is meg kellene vizsgálnia:

"A simogatás, a megnyugtató dünyögés neki magának is megkönnyebbülést hozna, a csalódásokban gazdag nap után, amelynek ellentmondásos érzelmi hullámzásait jobbnak látta nem vizsgálni. Ha kedves, becéző szavakkal orvosolhatná Briony gondjait, úgy érezhetné, valamelyest ismét ura önmagának."

Ezzel a jelenettel, ahogy Cecilia tanácstalanul figyeli Brionyt, pontosabban ennek ábrázolásával kicsit godban voltam. Látjuk, olvassuk hisz a szöveg magakívánja érzékeltetni, hogy Cecilia felfedezi a kishúgában végbemenő változást, de ennek a gondolatsornak a közepén egyszer csak a következőt találjuk:

"Cecilia kisimította a tépett szélű, háromszögletű papírdarabot, és arra gondolt, hogy Briony nagyon megváltozott."

Mi szükség volt erre a mondatra, erre a kijelentésre, miközben az előtte lévő másfél oldalon, és nagyjából még egy egészen azt követően nyilvánvalóan kiderül az ábrázolásból, hogy így van? Miért kell akkor értelmezően kijelenteni is? Pesze, könyen lehet, hasonló többször is előfordul az egész könyvet tekintve, meglehet, nem is állhat össze egy szöveg effajta jelenségek nélkül, de itt, ebben a helyzetben kifejezetten zavarónak tűnt.

Talán épp az ötödik fejezetre a legjellemzőbb mindaz, amit a bejegyzés elején említettem, ugyanúgy nem utal közvetlen az alapproblémára, de ha kissé távolabbra tartjuk magunktól ezt a jelenetet, akkor persze itt is megtalálhatjuk a kapcsolódási pontokat. Most Lolán a sor, hogy az ő jellemén, gondolatain, érzésein keresztül közelítsünk az eseményekhez. Róla már az első fejezetben megtudhatjuk, hogy két évvel idősebb Brionynál, és hogy ez kis írónőnkben rossz érzéseket kelt, hisz két évvel előbbre van akkor a tökéletesedésben is. Valóban, találhatunk rá utalásokat, hogy nagylányos ruhát visel, hogy agyonparfűmözi magát, hogy a festi a körmét, stb, vagyis csupa, csupa olyan dolgot tesz, mely által a külsején keresztül szeretné hangsúlyozni: felnőtt vagyok, felnőtt vagyok!

Paul Marshallal szemben sikerre viszi a szemfényvesztést, hiszen:

"Mindjárt észrevette, hogy Lola inkább fiatal nő, mint kislány, van tartása, tud parancsolni, a karkötők, hajfonatok, festett körmök, és a bársony nyakszalag leginkább egy kis  preraffaelita hercegnőt juttatnak róla az ember eszébe."

Noha a valóság és képzelet kettőségének (vagy más szeszögből a megélt és megírt megírható jelenségek, események)  problematikája a fő szövegszervező elv, mindvégig szervesen kapcsolódik hozzá a gyermek-felnőtt ellentét, pontosabban az ellentét steril, könnyen körvonalazható mivoltának folytonos megcáfolása. Briony úgy érzi, bepillantást nyert a felnőttek világába, innentől másmilyen lesz majd az élete, de az értelmezése, gondolatmenete erről mégiscsak gyermeki. Lola viselkedése, jelleme azért tűnhet tehát mégis fontosnak minden közönségessége ellenére, mert egy másik megoldási lehetőséget, ennek a kettősségnek egy másik átélési módját tárja elénk; hisz nyilvánvaló, attól még, hogy valaki testhez simuló nőies szabású ruhát vesz fel, és rikító körmökkel mászkál a világban, buja illatcsíkokat húzva maga után, nem feltétlenül felnőtt, csak egy nagyon felnőttnek látszani akaró tizenöt éves kamaszlány. Bár ha tényleg nagyon akarja...

Hátravan még egy fejezet, mely ismét közelebb hoz minket a Briony gondolataiban dúló viharokhoz, noha első ránézésre épp ez volt az, amelyikkel a legkevésbé tudtam mit kezdeni. Emily Tallis, az édesanya  migrénjétől szenvedve a szobájában fekszik, arra várva, hogy "vadállati kínzója", vagyis fejfájása alábbhagyjon, és a megfigyelő helyzetéből ismét visszatérhessen az cselekvők közösségébe. A stream of consciousness technikája talán itt a legtisztább, a legteljessebb, Emilynek csak a teste van tétlenségre ítélve, óvatosságra, hogy nehogy egy rossz mozdulat, mert akkor kíméletlenül támad, hasít, szúr, reped valami ott a fejben, mivel sorsa, hogy együttéljen, de gondolatai szabadon járhatnak témáról témára.

 

"A hőségre gondolt, a ház és a park körül óriási tömegben felszálló melegre, amely füstként üli meg a szomszédos vidéket, fojtogatja a városokat, gazdaságokat, a forró vasúti sínekre gondolt, melyek Leont és barátját hozzák hazafelé, meg a perzselő, fekete fülkére, ahogy bizonyára nyitott ablak mellett ülnek. Sült húst rendelt ma estére, de most már biztos, hogy túlságosan laktató lesz. Hallotta, ahogy recseg-ropog a hőségben táguló ház. Vagy csak az összeszikkadt szarufák mozdulnak el a téglafalhoz képest? Zsugorodik, minden zsugorodik."

 

Kerek, zárt egység ez a fejezet, talán ezért érzem idegennek az eddig olvasottakhoz képest. S jobban belegondolva, akad itt még másvalami is, ami miatt disszonáns lehet. Mert mi történik? Egy asszony fekszik egy elsötétített szobában, és elképzeli, hogy körülötte hogyan zajlik az élet. Családtagjai, a környezetében élők mit és hogyan tesznek éppen, mely zajnak mi az oka, hangoknak vagy épp illatoknak mi az eredete.

 

"A gyerekek, férje, húga, a cselédek körüli szokásos emésztődés kiélezték érzékeit; a migrén, az anyai szeretet és az évek során sok százra rúgó óra, melyet mozdulatlanul, ágyán fekve töltött, lepárolták érzékenységéből a hatodik érzéket, valami tapogatószerű tudatosságot, amely láthatatlan csápként nyúlt ki a homályból s észrevétlenül, mindentudón bejárta a házat."

Tehát visszajutottunk a bejegyzés kiindulópontjához. Valóság és képzelet. Attól, hogy Briony karaktere háttérbe szorult átmenetileg, megszakad az belső világát ábrázoló gondolatmenet, a probléma nem izzik oly élénken, attól még benne rejlik a szövegben. Benne rejlik abban, hogy a többi szereplő jellemének részletes ábrázolása árnyalja Briony portréját is, folyton viszonyítási alapul szolgál alakjának pontosabb, jobb megismeréséhez,  a gyanú, hogy a semmitmondónak, sablonosnak ítélet fejezeteknek ez a célja, beigazolódni látszik, a kontraszt valóban létezik, s ahogy Emily gondolatain keresztül ismét növekszik a kérdés okozta feszültség bennünk, olvasókba, hogyan vagyunk akkor most ezzel a valósággal és a képzelettel, szépen visszavezet magához Brionyhoz is minket, hiszen a következő fejezetben már ismét ő lesz a középpontban, s majd innen fogom én is folytatni legközelebb ezt a  bejegyzés-sorozatot.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr23401548

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.