Olvass!

KönyvesBlog

{ezt olvassuk} Salman Rushdie: Sálímár bohóc (14.) - Megkésett Húsvéti különkiadás (3.)

2008. április 03. Scala
Játék a szöveggel kényem s kedvem szerint:
Mi Mindent olvashatunk az étkezésről a Sálímár bohócban?
  
Salman Rushdie: Sálímár bohóc, fordította: Greskovits Endre, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007, 533 oldal, 3999,- Ft
Úgy is kezdhetném: Salman Rushdie Sálímár bohóc című regénye több rétegű műalkotás. A kifejezés mára a mondanivaló-t is kiütötte a nyeregből… 
Mennél alaposabban vizsgáljuk a könyvet, annál többet hozunk ki belőle. Az ilyenfajta rétegzettség előnye, hogy a mű anélkül is komoly élvezetet nyújt, hogy a szintekkel maradéktalanul tisztában volnánk, így az olvasó elégedett, és később is rájöhet egy-egy jelentésvilágra (például az olvasmány leülepedésének időszakában).
Címkék a rétegeket illetően: szenvedéllyel teli szerelmi történet, a múlt század (igen, a huszadik) történelmi metszete, keleti mese, kasmíri útmutató és propagandaírás, betekintés a terrorizmus világába stb. Írjatok még, ha van kedv, a lista korántsem meríti ki a lehetőségeket.
Ma játékra hívom a Nyájas Olvasót! Összegyűjtve szerepel itt mind, amit Rushdie az ételek és étkezés csodás világáról ír nekünk regényében. Az egyik réteg ugyanis a gasztronómia és életmód! A fő cél ismét a könyv zeneiségének lefestése.
Szóval néhol étvágygerjesztő, néhol pedig kevésbé, életmód-tanácsadó spoiler-gyűjtemény következik.
Első fejezet: India
Éhesen faltak egy szirten álló panzióban, ahol többsornyi agancsos fej figyelte őket. Apa és lánya, akik ugyanolyan étvágyúak, ugyanolyan gyorsan emésztenek, ugyanúgy imádják a húst, és ugyanolyan karcsú, tökéletes testűek. A lány szarvashúst választott, dacolva a halott szarvasok figyelő fejével. - Ó, te vad, megeszem a seggedet. E fogadalmat fennhangon mondta, hogy megnevettesse apját. A férfi is szarvashúst választott, de a tisztelet jeléül, mondta, hogy értelmet adjon az állatok hiányzó testének. - E hús, amelyből eszünk, valójában nem az ő húsuk, hanem a hozzájuk hasonlók húsa, akik révén tulajdon elveszett alakjuk felidézhető és tisztelhető. - Újabb pótlékok, gondolta a lány. A testem a liftben, most meg ez a hús a tányéromon.

 

 

 

Második fejezet: Búnyi
Mielőtt Sálímár bohóc és Búnyi megszülettek, voltak falvaik a színészeknek, és voltak falvaik a szakácsoknak. Aztán változtak az idők.

(...) A völgyben az ünnepek idején az emberek szerettek egy kis drámát nézni, de kereslet volt azokra is, akik el tudták készíteni a legendás vázvánt, a Legalább Harminchat Fogást. Hála Abdullának, Pacshígám lakói kínáltak először teljes körű szolgáltatást, amely mind a testet, mind a lelket táplálta. Ennek következtében senkivel nem kellett osztozniuk az ünnep hasznán. Akadtak más falvak, amelyeknek a Legalább Harminchat fogás volt a specialitásuk, és amelyek közül a leghíresebb a mindössze másfél mérföldre fekvő Sírmál volt; ám Abdullá hangsúlyozta, könnyebb recepteket tanulmányozni, mint kézben tartani a közönséget.

Nem minden ellenállás nélkül sikerült bevezetnie ezt a radikális változást a falu életébe. Firdausz bégum azt mondta, ez olyan sült bolond terv, amely pénzügyileg tönkreteszi a falut.

- Gondold el, hogy mi mindent kell vásárolnunk: azt a sok rézhándít, a rostélyokat, a hordozható tandúri kemencéket, és ez csak a kezdet!... aztán ott az ételek megtanulása meg a gyakorlás - tiltakozott.

- Elméletileg lenne-e olyan ok - dörögte tűnődve Abdullá egy hideg tavaszi napon Firdausz bégumnak, mert már rég elfelejtette, hogy halkan is lehet beszélni -, ami megakadályozhatná, hogy a színészek fűszerekből és rizsből ragacsos pépen kívül valami mást is készítsenek?

Firdausz bégum felhúzta az orrát a férje hanghordozása miatt.

- Ugyanezen az alapon van-e valamilyen jó magyarázat arra - ordította vissza -, hogy miért nem repül az óriásdaru fejjel lefelé?

Másként gondolkodó hangja azonban kisebbségben maradt, és miután a program kezdte a siker jeleit mutatni, Sírmál vezető szakácsfalva kitépett egy lapot Pacshígám könyvéből és megpróbálta komédiákkal körítve felszolgálni ételeit. Amatőr színjátszása azonban megbukott. Aztán egy éjjel a versenytársak háborút indítottak egymás ellen. A sírmáli férfiak lerohanták Pacshígámot azzal a céllal, hogy ellopják a nagy üstöket és összetörjék a kemencéket, amelyekben a vándorszínészek megtanulták a környék legnagyszerűbb ínyencségeit, a rógan dzsóst, a tabak mázt, a góstabát főzni, de a pacshígámi férfiak hazakergették a sírmáliakat, akik üvöltve és betört fejjel menekültek. 
A fazékháború után hallgatólagosan elfogadták, hogy Pacshígám került a szórakoztatási fa csúcsára, és a többieket csak akkor bízzák meg, amikor a pacshígámi bohóctörténetek előadói és lakomák főzői túl elfoglaltak ahhoz, hogy rendelkezésre álljanak.
A fazékháború mindenkit megrémített Pacshígámban, bár győztesen kerültek ki belőle. A Sírmál falvában élő szomszédaikról mindig azt gondolták, hogy elég furcsák, de senki sem képzelte, hogy a béke ily gyalázatos felrúgása lehetséges, hogy olyan kasímriak támadnak más kasmíriakra, akiket az irígység, rosszindulat és mohóság alantas indítéka vezet.
(...) Abdulla Noman bízott benne, hogy népe a jövőben is sikeresen megvédi magát minden támadással szemben, de elszomorította az elhidegülés, holott az ő ötletére törték meg a sírmáliak lakoma-monopóliumát. Nem érzett bűntudatot a kezdeményezése miatt. A világ halad, és a vállalkozásoknak alkalmazkodniuk kell, hogy életben maradjanak. Amiatt azonban voltak rossz érzései, hogy megromlott a barátsága a sírmáliak vázájával, azaz főszakácsával, Bombur Jambarzallal (...)
Amiképp a neve is utalt rá, Bombur Jambarzal részben fekete dongó volt, részben nárcisz; csípett, amikor úgy akarta, és rendkívül hiú volt. Szakácsművészete miatt uralkodott Sírmálban, de a tulajdon konyhai brigádja sem szerette, mert úgy fenn hordta az orrát, mint egy kiképző őrmester, és folyton azt követelte, minden edénye úgy csillogjon, hogy lássa benne a tükörképét. Amíg Sírmál falva kétségbevonhatatlan bajnoka volt a Legalább Harminchat Fogásos Lakomának, és a sírmáliak hatalmas mennyiségű ételt főztek minden fontos esküvőre és ünnepségre, Bombur Jambarzal uralta a terepet, és mindenki eltűrte fullánkjait és nárcizmusát. Befolyása azonban gyengült, amikor a falu bevétele csökkent (...)
Miután Nazarébaddúr bezárkózott a kunyhójába, felhagyott az evéssel és ivással. Firdausz, aki előrehaladott terhes volt Nomannal, élelemmel meg vízzel az ajtajához ment, és könyörgött, hogy engedje be. (...)
-Élj - esdekelt Firdausz -, különben nekem magamnak kell majd foglalkoznom ezzel a szaros új világgal, ami tele van főzőedénnyel meg haraggal. - Hallotta, hogy Nazarébbadúr megcsókolja a tábla másik oldalát, mintha szerelmesétől venne búcsút.
- A jóslás korszaka véget ért  - suttogta Nazarébbadúr -, mert ami közeleg, az olyan rettentő, hogy egyetlen jósnak sincsenek meg a szavai a megjövendöléséhez.  

 

Kedvencem következik a mai idézetek közül. Ez a fátyolszerű érzékletetése az emberi jellemek összetettségének, a szenvedélynek, megszállottságnak számomra andalító:
Mivel Abdullá csodálta Bombur Jambarzal nagy szakácstehetségét és tisztelte elöljárói pozícióját, már régóta igyekezett szívélyes viszonyt ápolni vele. Abdullá javaslatára időről-időre elmentek pisztrángra horgászni, néha azzal töltötték az estét, hogy sötét rumot ittak, és többször is járták együtt a hegyi ösvényeket. Abdullá kezdte észrevenni a másik, jobb Bomburt a pöffeszkedő, tetszelgő felszín alatt, amelyet Jambarzal sajnálatos módon a világnak mutatott: a magányos embert, akinek a főzés élete egyetlen szenvedélye, aki szinte vallásos hevülettel közelít a szakácsművészethez, aki másoktól is megköveteli azt az odaadást, amelyet ő maga tanúsít a munkájával szemben, s akit ezért állandóan és mélyen elkeserít a könnyedség, amellyel a gasztronómia mámoros áhítatától eltérítik embertársait az olyan zavaró tényezők, mint a családi élet, a kimerültség és a szerelem.
- Ha nem volnál olyan szigorú magadhoz - mondta egyszer Abdullá Bomburnak -, talán megenyhülhetnél másokkal szemben, és boldogabb csapatod lenne.
Bombur felfortyant.
- Én nem a boldogságot kergetem - mondta élesen. Én a lakomaüzletben utazom. - Ez a kijelentés fölfedte a váza személyiségének monomániás vonását, azt a tulajdonságot, amiben osztozott a fanatikus Bulbul Fakh mollával, akinek álmai a két falu rémálmaivá váltak.
Hogyan válik a vendéglátás, no meg persze az üzlet, a lokálpatrióták villongásainak békekövetévé? Erről is olvashatunk kasmíri példát a regényben.
A fazékháború után a két falu elöljárójának kapcsolata elmérgesedett, amíg meg nem érkeztek Pacshígámba és Sírmálba magának a maharadzsának a küldöttei azzal a kéréssel, hogy a palota konyhai személyzetét kiegészítendő tegyék félre vitáikat és egyesítsék erőiket, hogy ételt (és színházi előadást) szolgáltassanak a Sálímár-kertben a dasehrá ünnep alkalmából megrendezésre kerülő hatalmas lakomához, amekkorát nem láttak a völgyben Dzsahángír, a mogul uralkodó óta.  
Most kissé elgyengültem, két-három hét múlva folytatjuk... Addig ízlelgessétek a könyv ezen részeit.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7392033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.