Olvass!

KönyvesBlog

Stephen King-sorozat: Nem csak testetlen ujjak kaparászása

2008. április 06. m.anna
A+
Rémálmok és lidércek - elbeszélések, Európa könyvkiadó 1995, 795 oldal


Azt az elején leszögezem, hogy baromi elfogult vagyok mostanában Stephen King-gel kapcsolatban, a Rémkoppantók óta, amit pár hete olvastam először. Mondhatni, kilóra megvett magának a pasi. Úgyhogy tegnap hajnal három körül, amikor a napközben megivott öt kávé után sehogy sem tudtam megküzdeni a gondolataimmal, elővettem a Rémálmok és lidérceket. (Nem éppen friss kiadvány, antikváriumokban még itt-ott rá lehet bukkanni.) Abban bíztam, megrettenek annyira, hogy a saját démonaim még mindig szimpatikusabbak lesznek, mint King borzalmai.

Jó döntés volt amúgy. A legtöbb novella, már ameddig eljutottam a könyvben, természetesen zseniális, a maga módján, ahogy ezt mondjuk társaságban hozzátenném. King bestseller-író és kész. Ez a szakmája. Hogy horrorokat írjon. Thrillereket. Borzongasson. Erre kattant rá az agya, és ez áll jól neki. Igazán nagyszerűen teszi a dolgát, de isten látja lelkem, soha nem gondoltam volna, hogy amit csinál, az megállná helyét az igazi irodalomban is, bármennyire is bölcsészokoskodásnak tűnik ez, és bármennyire nem tudnám világosan definiálni, mit jelent számomra az „igazi irodalom” (amibe nekem Michel Ende vagy Peter S. Beagle tökéletesen belefér, más meg pont ezzel vitatkozna.)

Az a szomorú igazság, hogy Stephen Kinget azzal az enyhén fensőbbséges jóindulattal kezeltem, ami, úgy éreztem, teljesen a helyén van. Valahogy úgy fejezném ezt ki, hogy én, aki elolvastam már egy fél könyvtárnyi könyvet, és okosan tudok eszmét cserélni, mondjuk a mágikus realizmusról, vagy Mario Vargas Llosáról, vagy az enjambement-ról, én megtehetem, hogy szeressem Stephen Kinget, de pontosan tudva, hogy hova való.

Hát nem ilyen egyszerű ez. Van egy írás a könyvben, a Szép lovacskám. Taccsra tett. A sztori a következő: egy kisfiú bújócskázik a barátaival, a haldokló nagypapa a teraszról figyeli őket. A kisfiú barátai csalnak a számolásnál. A nagypapa a játék után elmegy sétálni a kisfiúval, és arról beszél neki, mi az idő. Ennyi. Mindezt majdnem húsz oldalon keresztül, aminek nagy része az öreg monológja. Nem másznak elő férgek senkinek az agyából , nem kaparászik egy testetlen ujj a fürdőszoba ajtaján, és nem hullanak emberevő varangyok a városra. Sőt, látszik, hogy maga az író is megrettent kicsit a saját bátorságától, amivel erre, a számára ismeretlen talajra lépett, a szöveg néha túl szép, már-már giccsbe hajló. Viszont annyira él, olyan lüktető szövet, hogy szinte fáj hozzáérni és elszakadni is tőle.Ha megveszik, biztos nem fognak benne csalódni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr44403773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.