Olvass!

KönyvesBlog

Egy férfi mind felett

2008. április 25. valuska
C
Karafiáth Orsolya: A maffia-klub, Ulpius-ház, 2008, 2999 HUF.

Mi ez, ha nem péniszuralom? Van egy központi férfi, egy isten, aki tizenkét nő életét határozza meg valamilyen formában, és megölik. De legalábbis eltűnik. Az isten, a férfi halott, de mit kezdenek az alárendelt nők ezzel a váratlanul kialakuló helyzettel? Vagy ami ennél is fontosabb: ki ölte meg a közös férfit? Az igazságot tizenkét vallomásból ismerhetjük meg, amelyeket levelekben, emailekben vagy novellákban tesznek a gyanúsított nők.

Karafiáth Orsolya első regényével fontos dolgot tett: teljesen összemosta az ún. populárist az ún. magasirodalommal, amivel egyből többet ért el a hazai irodalmi életben, mint sok körülrajongott szerző. Mert ezeknek az ellentétpároknak az égvilágon semmi értelmük nincs, legfeljebb annyi, hogy segítenek az eligazodásban. Jelen esetben az első bekezdéstől (plusz a fülszöveg!) tudjuk, hogy krimivel van dolgunk, ami leginkább Miss Marple és Hercule Poirot megalkotója, Agatha Christie nyomaiban halad. Szeretne haladni.

A Maffia-klub ugyanis nem igazi krimi, és nem azért, mert belekezd valami posztmodern játékosságba, hanem egyszerűen nem működik krimiként. Ilyenkor látszik, hogy az állandóan lenézett műfaji regényeket milyen nehéz játékba hozni és működtetni. Sok szabály és tradíció írja elő a lépéseket, ráadásul nyelvet sem talál a szöveghez. A korábbi versesköteteivel szemben A Maffia-klubban a mindennapi beszélt nyelvet találta megfelelőnek, miközben egyes részeknél kifejezetten jó mondatokkal dolgozik. A szövegből számomra a Karafiáthra jellemző nyelvi megoldások hiányoznak, vagy azokat keveslem (például szórakoztató a Ficánka bácsi Göd felsőn, bár az egyik kedvencem a Cosmopolitan által beszippantott Vera, aki elképzelhetetlen részletességgel tárja elénk, mikor, mivel fürdik, milyen arcpakolást használ, mikor szőrtelenít).

A különböző műfajú szövegegységeket rövid be- és levezető kíséri, amelyek egyfelől kontextusba helyezik az adott alakot, másfelől reflektálnak az elhangzottakra. Ennek a töredezettségnek tudható be, hogy összességében nem jó a kötet, viszont vannak benne nagyon jó részek is, mint a fiatal ápolónő monológja (Szent Dóra) a haldokló betegek problémáit, keléseit és halálát elénk táró történetben a testiség, a szexualitás keveredik azokkal a sztereotípiáinkkal, amelyek a betegséget és az öregséget körbeveszik. Regénytől függetlenül, novellaként is megállná a helyét.

A Maffia-klub név egy szoros kapcsolatokból épülő egyetemi lánybandát takar, és a közös férfit, Lajost. Utóbbi idióta és megmagyarázhatatlan leveleket, emaileket írogat a világ különböző pontjairól, ráadásul az igék és főnevek sorrendjéből egy idő után lebukik a krimirajongó Ágota előtt (Miért Ágota? Mert Agatha Christie, ugye, és még meg is van magyarázva), aki fogja az Agatha Christie-tapasztalatot és konspirálni kezd: Lajos meghalt, leginkább megölték, és a gyilkos köztünk van. Hipotézis: mindannyiuknak volt valamilyen érzelmi vagy testi kapcsolata Lajossal, mindenkinek lehetett indítéka megölni. Lajos végig egy nőt szeretett, Emesét, és halálát soha nem tudta feldolgozni. A gyilkos utáni nyomozás tehát átalakul: a női monológokból kirajzolódnak az egyes életek, a férfival való kapcsolat.

Ágota elkészíti a listát: kit, mikor keres fel és hallgat ki, hogy minél előbb megtudja a magyarázatot. 12 nő, 12 történet, 1 férfi, matematikailag így írható le a sztori, ha valakit érdekel. A lányok ugyanarra az egyetemre jártak, barátnők voltak, sőt péntekenként összejártak maffiázni, vagyis egy olyan szerepjátékot játszani, aminek minden esetben van egy vezetője (a történet alakítója és elbeszélője), illetve vannak a játékosok, akik közül valaki rendőr, valaki betörő lesz, sőt még gyilkos is. Végülis ennek a játéknak a mintájára épül fel az elbeszélőszerkezet: Ágota a történet alakítója, elbeszélője, aki egyben vérbeli játékosként nyomoz a gyilkos után.

Felkeresi a régi barátnőket, mindenki elmeséli a saját, Lajoshoz kapcsolódó történetét, Ágota meg kibogozza az információkat. Pontosabban a szerzőnk elhiteti velünk, hogy halad valamerre a nyomozásban, mert egy valamirevaló krimiben igenis szüksége van az olvasónak kapaszkodókra, amelyek bizonyos feszültséget fenntartanak, mert ez így kevés. Az olvasóval kötött műfaji szerződés alapján szerző, elbeszélő és olvasó is végig úgy tesz, mintha Ágota tényleg nyomozna, pedig semmi indíték, bizonyíték nincsen, mindenki meséli a történetét. (Itt spoileres rész következik, hogy bizonyos dolgokat árnyalhassak, kijelölve olvasható, de csak az tegye, akit nem érdekel a könyv: A történet végkifejlete felől ez valamennyire megmagyarázható, hiszen annyira banális halállal kell szembenéznünk (beesik a medencébe, pont rá egy ásóra), ami megmagyarázza, hogy a hétköznapi embereknek is mindig lehet indítékuk a gyilkosságra, illetve az ellenkezőjét is.)

Az első verseskötet, a Lotte Lenya titkos éneke nagy sikert hozott Karafiáth Orsolyának, aki már érezhetően nagyobb elvárásokkal nézett szembe második kötete, a Café X megjelenésekor. Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy Karafiáth médiajelenséggé vált időközben: olyan színes, parókákkal identitásokat cserélő művészcelebbé, aki a mainstream média nyelvére is lefordítható és értelmezhető (legutóbb például az egyik tévés főzőműsorban sírversekkel szórakoztatta Ganxsta Zolit), ami a kezdeti Karafiáth-kedvelőt könnyen zavarba hozhatja. Az Ulpius ráérzett a Karafiáthban rejlő lehetőségre, és hozzásegítette első regényéhez, mert eladható. És ez végre nem probléma, hanem egy fontos szempont, mivel láthatóan találkozott az írónő igényeivel.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr16441473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.