Olvass!

KönyvesBlog

[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés (4.)

2008. május 07. pethőanita

Előzmény:

[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés (3.)

Mert én tudom, amit tudok, néz ránk jelentőségteljesen, bőszen bólogat, és várja, hogy gyakorolhassa végre a kegyet, megoszthassa velünk a nagy titkot. A mi elbeszélőnk egy pletykás vénasszony, akinek nem elég, hogy egyszerűen fitogtassa mindenki előtt, ő olyat tud, ami; nem elég, hogy szimplán, súgva-búgva, kezét szája elé téve, tekintetévell óvatosan körözve, közölje titkát, még rá is játszik, hogy mi legyünk azok, akik kérleljük, ugyan na, mondd már el, mi az, léccilécci.

Gonosz, fennhéjázó, szemtelen elbeszélő, aki úgy gondolja, most már, hogy eddig eljutottunk, játszhat velünk, és oly jelentőségteljesnek szánt mondatokat vet elénk, mint:

„Ez a döntés, mint később számtalanszor be kellett látnia, gyökerestül megváltoztatta az életét.”

Esetleg:

„Fél órán belül Briony elköveti a bűnét.”

És az olvasó olvas, rendületlenül, szinte már megszállottan. Kihagyja az esti sorozatot a tévében, a randit msn-en, még talán vacsorázni is elfelejt, mert meg akarja tudni, mi a fene lesz az a bűn, amit Briony elkövet, ráadásul nem holnap, nem is holnapután, még ma, a történetnek ezen a napján; és figyelem, már nincs sok idő, mert mindez fél órán belül bekövetkezik.

 
Lássuk csak, amúgy mit tudhatunk meg még a narrátortól ezekben a fejezetekben.

Megtudhatjuk, hogy Robbie gondolatai Cecilia körül járnak, és fordítva. A lány hosszasan töpreng, milyen ruhát is vegyen fel a vacsorához, a fiú pedig hirtelen elhatározásból bocsánatkérő levelet ír.

Sokszor emlegetik McEwan esetében a lélektani ábrázolás fontosságát és pontosságát, én szkeptikus vagyok ezzel a pontossággal kapcsolatban, ugyanakkor a jelenet, amiben az eredetileg bocsánatkérő levél végére hirtelen indíttatásból egy a viszonyokat tekintve obszcén mondat kerül:

„ Álmaidban a pinádat csókolom, a drága nedves ki pinádat. Gondolatban egész nap szeretkezem veled.”

 

valahol mégiscsak ezt a megállapítást igazolja.

Lehet, kívülállóságom okán érzem ezt nagyon találónak, de az is könnyen előfordulhat, csak bedőltem az illúziónak, amivel etetni akart: igen, végre értem a férfilélek, -gondolkodás némely (a természet törvényei folytán) előlem elzárt területeit is.

Azzal szemben például kifejezetten bizalmatlan vagyok, ahogyan Briony reagál a levélre annak elolvasása után. Ne feledjük, a kislány épp azt játssza, hogy ő már felnőtt, ráadásul író, tehát még inkább joga, sőt, valamilyen szinten kötelessége tudni, mi minden történik körülötte, főleg nővérét és a Turner-fiút illetően. Robbie ugyanis Brionyt bízza meg annak a borítéknak az átadásával, mely véletlenül a levél hosszabbik változatát tartalmazza, azzal a bizonyos négy betűs szóval, mit a kislány hirtelenjében sehová sem tud tenni. Nem azt érzem hamisnak, hogy nem ismeri a szót, hisz mint tudjuk, vagy legalább is nagyjából sejthetjük, még a harminncas évek Angliájában is egy jó házból való úri(kis)lányt sikerült távol tartani a nemiség kérdéskörétől (és ha belegondolunk itt rejtőzhet a történet minden tragédiájának végeredményben mégiscsak komikus gyökere),hanem hogy mindezek ellenére kitalálja, minden bizonnyal egy testrészről, hovatovább arról a testrészéről lehet szó.

„A szövegkörnyezet is segített, de még többet ért, hogy a szó azonos a jelentésével, szinte hangutánzó jellegű. Négy betűjéből háromnak lágy, félig, vagy egészen záruló ívei ily világosan beszélnek, akár egy anatómiai rajz. Egymásra görnyedő alakok és a tótágast álló kis felkiáltó jel, mindjárt másodiknak.”

Csak azt nem érti szegényke, miért akarja Robbie Ceciliáét csókolgatni.

„Hogy a szót férfi írta le, vallva az elméjét uraló képről, olvasójára bízva magányos képzelgése titkát, mélységes undorral töltötte el Brionyt”

Elbeszélőnk ezenfelül még egy jellegzetesen angol vacsora képét is elénk tárja, a hűvös, kimért angolok, egy magas rangú minisztériumi hivatalnok családja,  ha asztalhoz ül. Más, hasonlóan a korszakban játszódó, hasonlóan erről a társadalmi rétegről szóló történetekből tudjuk, egy ilyen alkalom ideális arra, hogy valami titok kipattanjon, valami botrány történjen. (S talán ezért is az asszociáció a Poirot történetekre.) Egyrészt különös Cecilia és Robbie viselkedése, mint tudjuk, a könyvtárszobában a vacsora előtt egy heves aktust éltek át, s majdnem még egyet, ha Briony nem zavarja meg őket, bár ebből a különösségből mintha senki nem venne észre semmit (mi tudjuk az elbeszélő jóvoltából, hogy így történt), csak a kislány olyan, mint egy bármelyik percben kitörni készülő vulkán, hisz ő meg van győződve arról, hogy Robbie bántalmazta a nővérét, hisz aki olyat vet papírra, s amúgy is, aki falhoz szorít egy másik embert, és ütemesen lökdösi is még hozzá, az csakis bánthatja a másikat. Gondolja, gondolhatja ő.

Valahogy olyannak képzelheti ezt, mint amikor az ikrek, Jackson és Pierot bántják a nővérüket, egyáltalán, amikor gyerekek, főként fiúk verekednek. Nem véletlen persze ez a hasonlat az ikrekkel. Másik különös jelensége a vacsorának, hogy Lola karján feltűnő foltok vannak (és ezzel egy időben Paul Marshall arcán is jellegzetes karmolásnyomok), és oly könnyű Lolának bólintania Briony fontoskodására, hogy ugye az ikrek tették ezt. Jobb ez így, ezzel a válasszal mindenkinek.

Az ikrek aztán, mint ahogy az lenni szokott a gyerekekkel, kiknek nem tetszik az új lakhely, ahová költözni kényszerülnek, a mosdóba kikéredzkedés apropóján elszöknek (tt megint egy jó pont McEwannek). Természetesen mindenki a keresésükre indul, és itt érzi szükségét drága narrátorunk, hogy kijelentse:

„Fél órán belül Briony elköveti a bűnét.”

Amúgy is gyanús nekem ez az elbeszélő. Kissé érthetetlen módon úgy érzi, minden szereplő gondolatai közé be kell építenie mindazt, amit magát Brionyt is foglalkoztatja. Például Emily:

„Briony fokozatos visszahúzódása, önállóságba menekülése a jel, hogy egy gyermekkor, most Brionyé lassan véget ér.”

Vagy Robbie esetében:

„Robbie tudta, hogy ezt a kérdést nem lett volna szabad feltenni. Briony pontatlanul kijelölt határmezsgyén lakik élete jelen szakaszában valahol a gyerekkora és a felnőttvilág között, melyet mindkét irányban kiszámíthatatlanul lép át újra meg újra.”

Hogy ez miért az ő fixa ideája, valószínűleg későbbiekben még megválaszolásra kerül. Most azonban engedjük meg neki, hogy végre elmondja, mi is az a nagy bűn, amit Briony elkövet. A gyerekek (vagy még inkább saját énjének) keresése közben, kint a sötét éjszakában ugyanis főhősünk furcsa zajokra lesz figyelmes, a szigeten, hol már jártunk ugye a mai nap folyamán, rátalál Lolára, akit valaki az imént, ó, de nem látjuk, nem tudjuk ki, mert gyáván, gerinctelen módon elmenekült, nyilvánvalóan bántott. Briony fejében aznapi tapasztalatai alapján összeáll a kép, ez csakis Robbie lehetett, az az őrült, akitől mindenki veszélyben van. Az ő vallomása alapján viszi el Robbiet a rendőrség, és az ő vallomása alapján ítélik végül el nemi erőszakért.

Megtudtuk hát, mi a bűn, de hogy mindez Briony szemszögéből hogyan néz ki, arról majd legközelebb. Előzetesként csak annyit, hogy ezt a mondatot lenne érdemes a következő bejegyzésben leginkább körüljárni:

”Ez az ő története, ez a történet az ő személye, Briony köré írja magát.” 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr78452516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.