Olvass!

KönyvesBlog

"Ha meg kell halni, hát haljunk meg Cadillacben" - Alexandria, Közkönyvtár

2008. május 15. Jászberényi
Néhány nappal ezelőtt egy riportom miatt Alexandriába kellett mennem. Felszerelkeztem tehát a szükséges dolgokkal: béreltünk egy kocsit, ami lehetőleg nem öli meg egyikünket sem a három órás út alatt, gondoskodtunk a megfelelő mennyiségű folyadékról és lenyomoztuk az egyik legmocskosabb kocsmát a városban, ahol mérnek alkoholt. Az egységet Spitfire-nek hívják, egy volt tengerészgyalogos üzemelteti, a gépjárművet Cadillacnek. Sajnos nem volt teljes az örömöm, mert a Cadillacnek nem lehetett leereszteni a tetejét, s bár színét tekintve metálkék volt, sanszosnak éreztem, hogy elpatkolunk benne. Ennek a gyanúnak elegendő táptalajt biztosított, hogy 130 kilométer per órás sebességnél egyszerűen csak felpattant a motorháztető és megakadályozta a kilátást. Én mondjuk nem estem nagyon pánikba, mert nem én vezettem, ráadásul meggyőződésem hogy, ha meg kell halni, hát haljunk meg Cadillacben.



Wadia a sofőr, és kopt haverja azonban ettől a ponttól kezdve kopt himnuszokkal szórakoztatott minket, melyek a békés elmúlásra készítik fel a hívőket. Így érkeztünk meg Alexandriába.

A melót gyorsan elvégeztem, megtaláltam a magyar tiszteletbeli konzult, vicces figura volt, nem beszélt magyarul, de ki is beszélne magyarul ezen a kontinensen. A Spitfire még nem nyitott, a többiek a Four Seasons-be mentek sörözni, volt vagy két órám amit értelmetlenül tölthettem el. Gondoltam itt az ideje és meglátogatom az Alexandriai Közkönyvtárat. Persze voltak fenntartásaim. Először is: arról a mondatról, hogy az „emberiség összes tudását őrizte” nekem mindig az anyám jut az eszembe, aki minden egyes találkozásunk során elmondja, hogy „magadnak tanulsz fiam”.

Szép mondat, szeretem, kár, hogy nem fejezik be ezt a szentenciát azzal, hogy „végül úgysem tudsz majd mit kezdeni vele.”

Szóval elindultam az emberiség hajdani kollektív tudásának a színhelyére, a Múzsák Ligetébe. Nem voltak előzetes elvárásaim, Kavafiszt szándékosan nem olvastam, próbáltam semmire sem gondolni. Mintha a zsebemből dobáltam volna ki dolgokat úgy szabadultam meg az egész rohadt bölcsészkar összes mítoszától vagy hat évvel ezelőtt. Bennem már semmi bölcsész nincs, az öt görög akik összegyűltek esténként -Kavafisz írta ezt- mind halott és jeltelen sírban fekszik. A város az Iszlám testvériségé. Egy ismerősömre gondoltam, akit valamikor a barátomnak hívtam, arra, hogy ő nyilván élvezné a könyvtárlátogatást és a romok megtekintését. Próbáltam megtalálni magamban a Múzeum presszóban töltött idő emlékét, amikor hittünk a költészetben, hogy átléphessek egy szakrális térbe, mely kellett volna az élményhez. Nem ment, mert minden baromi régen történt.

Hinni a költészetben nem olyan geil dolog, mint ahogyan gondolod. Inkább olyasmi, mint ragaszkodni ahhoz a tézishez, hogy az ember eredendően jó. Elhinni azt, hogy az irodalom megváltja a világot egykettőre megy egy fiatal magyar kamasznak, ez nálunk nemzeti jellemvonás. Sok minden kell ahhoz, hogy ez kipusztuljon az emberből: rossz házasságok, elhallgatás, értelmetlen munkák és persze a bántás megszokása. Megszokjuk, hogy ha valamiért nem sikerül elégtételt venni, a sérelem még mindig leverhető valaki máson. Mert bárkin bosszút lehet állni. Akár magunkon is.

Ott álltam az újjáépített Alexandriai Könyvtár előtt, semmilyen érzelmet nem hozott ki belőlem ez a posztmodern norvég monstrum, turisták még nem voltak, én voltam egyedül fehér fiú. A szomszédos egyetemről mosolyogva néztek rám, nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy nem ide tartozom, hogy el vagyok veszve. A barátomra gondoltam, aki Magyarországon maradt, pedig velem együtt kellett volna elvesznie. Rágyújtottam, mielőtt bementem a könyvtárba.



Én imádom, hogy el vagyok veszve, mert egy elveszett ember, mint egy átmosott vonaljegy, semmilyen funkciót sem tölt be. Nem öregszik, nem harcol, sehol sincs jelen igazán. Arra gondoltam, hogy ismerősöm most nyitja ki a borszaküzletet. Olyan távoli, olyan szürke és olyan jelentéktelen, mint Magyarország általában. De a részem volt és hülye gyerekkorom része. Tudtam, hogy nem lesz többet már velem. Nekem új életem van, azokhoz tartozom, akik elvesztek ezen a kontinensen.

Sokan vannak. Lakik itt volt angol katonatiszt, aki a nyolcvanas éveinek végét tapossa és még nem sikerült rádöbbennie, hogy a brittek uralmának vége, kokaindíler, aki kibukott valamelyik rangosabb egyetemről és nem mer hazamenni elmondani a családnak, európai nő aki rémesen szerelmes egy házas egyiptomi férfiba, írók, tudósítók, humanisták a világ minden részéről, szépreményű fegyverkereskedők – a lista sosem lesz teljes. Mindenkivel egyenrangú vagy egy olyan bárban, ahol mérnek alkoholt. Azt, amit a nagy vörös forradalomnak sosem sikerült elérnie, Egyiptomban szelíden a véráramba lopja a tömény szesz, s a világ proletárjai egyesülnek isten és az alkohol vöröseskék ege alatt.



Kifizettem a tíz fontos belépőt és bejutottam a könyvtárba. 1999-ben az állam kiírt egy pályázatot a könyvtár felújítására, a norvégok nyertek és fel is húztak egy posztmodern szörnyszülötett, gömb alakú kupolával, lépcsőzetes elrendezéssel, csempézett medencével a bejárat mellett. Az antikvitásra hiába is vágyok: ez itt már egy teljesen más világ. Persze a könyvtár honlapján szerepel a régi dicsőség visszaállításának szándéka, köteles könyvtár, hogy szakkifejezést használjunk és egyvalamiben sikeres is: valóban pezsgő kulturális élet van körülötte, hála a szomszédos egyetemnek. A diákok főleg interneteznek a gigantikus épületben.

A belső terek lépcsőzetesen vannak elrendezve, belátható az egész tér. Az idegen nyelvű rész bárki által látogatható, fémpolcokon ülnek az angol-német-francia nyelvű könyvek. Le is kapom a polcról a mentális betegségek diagnózisát, szagolgatom majd visszateszem. Itt minden van, ami praktikussá tehet egy könyvtárat: a tér közepén az arab nyomdászat történetéről szóló tárlat, a sarkokban kortárs installációk kiállítása, zárolt levéltár és tudományos múzeum – Egyiptom presztízskérdést csinált abból, hogy legyen alexandriai könyvtár, a dicső múlt és a hülye turisták miatt. Sehol sincs azonban nyoma Szerapionnak és papjainak, a múlt kétes többistenhite szelíden a sarokba van seperve az egyisten nevében. A nők fátylat viselnek, a férfiak pedig rászólnak arra, aki hangosan beszél.



Én főleg amerikai könyveket találtam, illetve egyetemi kiadványokat, az archívumba csak állami engedéllyel lehet belépni. Állítólag van még néhány megmentett fóliáns Pergamonból és más pogány helyekről. Sosem tudom meg. Egy sosem, illetve csak az én agyamban létezett hely iránt érzek nosztalgiát, mely az európai kultúrkörhöz tartozott. Könyvek iránt, melyeket nem olvastam.

Ennek a helynek már nincsen semmi köze Európához: az arab kultúra fellegvára lett, ami nem rosszabb, nem jobb, csak fájdalmasan különbözik attól, amiben én nőttem fel.

Ave Atque Valle gondolom magamban és búcsúzom a könyvtártól. Semmilyen érzés nincs bennem. Mint a hajdani nagykönyvtárat, nem találom kölyökkorom. Éjjel a lakás ablakában, bagózom és nézem a tengert. A hullámok régi, felismerhetetlen romokat nyaldosnak.

Görög romok

Azt, hogy  mi okozta az ókori Alexandriai Nagykönyvtár pusztulását nem tudjuk pontosan. A történészek három forrásra támaszkodnak ebben a kérdésben.

Az első forrás Plutarkhosz, aki szerint maga Julius Ceasar felelős a tűzvészért, ami felemésztette a nagykönyvtárat Kr.e. 40-ben. Caesarnak fel kellett gyújtania saját hajóhadát a XVI. Ptolemaiosszal vívott háborúban, a lángok átterjedtek a kikötőre és elérték a könyvtárat is. Ekkor azonban még nem semmisült meg teljesen a könyvtár, bár sok tekercs odalett.

Marcus Antonius egyik nászajándéka például több ezer pergamoni tekercs volt Kleopátrának, amivel a hiányt pótolták.

A második csapás az Alexandriai Könyvtárra Kr.u. 391-ben következett el, amikor is a keresztény uralkodó, első Theodosius arra utasította a birodalom összes lakosát, hogy minden pogány templomot romboljanak le. Mivel a nagykönytár Szerapeionnak volt szentelve és templomnak számított, tökéletes nyugalommal rabolták ki, főpapjának Priapusznak a péniszét pedig körbehordták a fórumon. Felbecsülhetetlen értékű könyv esett a fosztogatás áldozatául.

A kegyelemdöfést azonban a muszlim hódítás adta meg a könyvtár maradékának. Kr.u. 642-ben Amr Ibn Al'aas bevette Alexandriát. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi legyen a nagykönyvtár könyveivel annyit mondott: „Ha a bennük írottak egyeznek a Korán tanításával akkor nem szükségesek, ha nem, akkor nem kívánatosak. Pusztítsátok el hát mind.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr61462865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.