Olvass!

KönyvesBlog

Varjúdomb

2008. június 16. könyvesblog

A száguldó motor olyan élesen vette be a kanyart a sötétben, hogy az őt üldöző autóban ülő rendőrök egyszerre kiáltottak fel: „Hééééééééjjj!” Fisher őrmester azonnal ráugrott hatalmas lábaival a fékre, és szinte biztosra vette, hogy a motor hátsó ülésén utazó fiú a kerekek alá fog repülni. Ám nem így történt: a motor utasaival együtt fordult be a sarkon, mindössze a hátsó lámpa vörös villanása jelezte, merre tűntek el a keskeny mellékutcában.


- Na most megvannak! – kiáltott fel Anderson közrendőr izgatottan. – Zsákutca!

Fisher keményen a kormányra dőlt és teljes erővel taposta a gázt, ahogy felhajtott a keskeny utcán – igyekezetét a kocsi oldalán keletkező karcolás jelezte.

És ott volt, mozdulatlanul a fényszóró fényében a zsákmány, amit már negyedórája üldöztek. A két motoros csapdába esett: beszorultak a vörös téglafal és a rendőrautó közé, mely lopakodó, smaragdszemű ragadozóként közelített hozzájuk. Olyan kicsi volt a rés az autó ajtaja és a fal között, hogy Fishernek és Andersonnak csak nagy nehezen sikerült kipréselniük magukat a kocsiból. Méltóságukat eléggé megtépázta, hogy csak rákszerűen araszolva tudták megközelíteni a két gonosztevőt. Fisher végighúzta tekintélyes hasát a fal mellett, jó néhány gombot letépve ezzel ingjéről, míg hátával elsodorta a visszapillantó tükröt.

- Leszállni a motorról! – bődült rá az önelégülten mosolygó fiúkra, akik szinte örömmel sütkéreztek a fényszóró kékes fényében.

De azért tették, amit kértek tőlük. Fisher – miután megszabadult a visszapillantó roncsaitól – most először vehette őket szemügyre. Nagyjából tiniéveik végén járhattak. A motor vezetője hosszú, fekete hajú fiú volt, pökhendi sármja Fishert – kellemetlen módon – lánya gitározgató, mihaszna fiújára emlékeztette. A másik fiú – szintén fekete – haja rövid volt és összevissza meredezett; szemüveget és szemtelen mosolyt viselt. Mindkettőjükön fekete póló volt, rajta aranyszínű madár – minden bizonnyal valamelyik dallamtalan, fülsiketítő zenét játszó rockbanda rajongó voltak.

- Hol a bukósisak? – üvöltött Fisher, miközben egyik fedetlen fejről a másikra mutatott. – Túlléptétek a sebességhatárt, ez is szép summát fog kóstálni! (Bemért sebességük több volt annál, mint amennyit Fisher egyáltalán el tudott képzelni egy motorról.) – Nem álltatok meg kérésre sem!

- Álltaira jó lett volna megállni egy kicsit dumcsizni – mondta a szemüveges fiú – csak éppen azon voltunk, hogy…

- Ne szemtelenkedj itt nekem! Óriási bajban vagytok! – rivallt rá Anderson. – Neveket!

- Neveket? – ismételte a hosszú hajú. – Hmm… Lássuk csak. Legyen mondjuk Wilberforce… Betsabé… Elvendork…

- Utóbbi azért is remek választás, mert lehet fiú, is, lány is – fűzte hozzá a szemüveges fiú.

- Á, szóval a mi nevünkre kíváncsiak? – kérdezte az előbbi, amint Anderson dühödten szitkozódni kezdett. – Mondhatták volna… Ő itt James Potter, én pedig Sirius Black vagyok.

- Nahát, kezdhettek aggódni, pimasz kölykei!

De ekkor már sem James, sem Sirius nem figyeltek rá. Hirtelen olyan éberek lettek, mint a szagot fogott kopók: feszülten figyeltek a távolba, túl a rendőrautó tetején, valahol az utca bejárata felé. Aztán gyors mozdulattal, egyszerre nyúltak a zsebük felé.

A másodperc törtrészéig a rendőrök pisztolytüzet képzeltek maguk elé – de egy pillanattal később már jól látszott, hogy a két motoros nem mást húz elő a zsebből, mint…

- Dobverők? – nyerített fel Anderson. – Állati viccesek vagytok, fiúk. – Ezennel letartóztatlak bennetek a következő vádakkal…

Anderson már nem tudta befejezni. James és Sirius valami kivehetetlent kiáltottak, mire a fényszórók sugara elfordult.

A rendőrök megfordultak és lassan hátrálni kezdtek. Három férfi repült el felettük – igen, szó szerint repültek! – seprűnyélen ülve, a rendőrautó pedig hátsó kerekein állva felemelte az orrát.

Fisher lábai összecsuklottak, nehézkesen a földre zöttyent, Anderson belebotlott és ráesett; a három seprűnyeles támadó pedig – zsupsz, csatt, zutty – belerohant az ágaskodó autóba és – láthatóan ájultan – lezuhant. Mellettük apró seprűnyéldarabok értek halk kopogással földet.

A motor ismét felbőgött. A történtektől teljesen összezavarodva Fisher összeszedte magát annyira, hogy visszanézzen a két fiúra.

- Ezer köszönet! – kiabálta túl Sirius a motorbőgést. – Jövünk eggyel!
- Igen, öröm volt Önökkel találkozni! – rikkantott James. – És ne feledjék: Elvendork! Totál uniszex név!

Az ezt követő zajtól megremegett a föld, Fisher és Anderson átölelték egymást félelmükben – de csak a rendőrauró zuhant vissza az útra. Most a motorosokon volt a sor, hogy hátráljanak – ám tolatás helyett a motor a rendőrök csodálattól elkerekedett szemei előtt a levegőbe emelkedett. Jamest és Siriust hamarosan elnyelte a sötétség, csak hátsó lámpájuk vöröslött még egy ideig az éjszakában, akár egy ragyogó rubin.


Részlet az előzményekből – amin egyáltalán nem dolgozom, de ez azért jólesett megírni.

 

[Varjúdomb]

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr78523714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása