Olvass!

KönyvesBlog

Cédrusok Szibériában - Egy izgalmas ezo izé (1.)

2008. június 25. Scala

Vlagyimir Megre: Anasztázia - Oroszország zengő cédrusai sorozat 1.,

fordította: Bartkó Edith, Silvana Kiadó, 2005. Kassa, 194 oldal,

C + 

Mottó: azok számára létezem, akik számára létezem!

Hetente járok masszíroztatni, kölcsönkaptam egy könyvet, magamtól sosem akadtam volna rá. Sok minden eszembe jutott olvasása közben, egy posztot feltétlenül megér. (Végül olyan hosszúra sikeredett, hogy részekre bontva közöljük.) Az ottani könyvespolcon egyébként a francia Maurice Druon: Az elátkozott királyok sorozat harmadik darabjára (Korona és méreg) is ráleltem,  azt a rajongó szégyentől mentes lelkesedésével  kértem kölcsön. Viszonzásképpen úgy éreztem muszáj vagyok megnézni az első, figyelmembe ajánlott könyvet. Érdekesnek, hasznosnak bizonyult.

A borító nem tetszik, de betudom a kiadó vélhető tapasztalatlanságának. Habár nem kérnek a könyvért keveset, úgyhogy mégis mínuszpont a könyvborítóért. A képen még további két kötet fedőlapját láthatjátok, az Anasztázia című ugyanis egy sorozat, (Oroszország zengő cédrusai) első része. A második rész címe A Zengő Cédrusok, a harmadiké a Szeretet Tere. Nem tudom miért íródtak a szavak angolszászosan nagybetűvel a címben, szerintem magyarul nem így szabályos, gondolom szerették volna a szavakat külön-külön, egyenként kihangsúlyozni. (Megjegyzem, a kolumbiai Nobel-díjas Gabriel Gárcía Márquez könyvei, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet; vagy az Egy emberrablás története, remekül eljutott mindenkihez helyesen írt címmel. Mindegy, lapozzunk.)

 

A szerző oroszországi üzletember, tekintélyes vállalkozó, 1950-ben született. Hálás dátum, a korát könnyű kiszámolni. Szerény véleményem szerint jóképű, ezért kapott a poszt külön képet  róla. Amolyan megnyerő megjelenésű valaki, ez a könyv szempontjából persze kevéssé releváns.

Korábban nem publikált, ő maga így vall művéről: "Nem vagyok író, nincsenek irodalmi tapasztalataim, és úgy érzem az olvasóktól az írásmódom miatt bocsánatot kell kérnem. Ez a könyv műfaji hovatartozását illetően sehová nem sorolható: nem publicisztikai mű, nem fantasztikus és nem is kalandregény, függetlenül attól, hogy az, amiről szól, rendhagyónak és hihetetlennek tűnik. Zsánere megállapíthatatlan." 

Tetszett ez a lefegyverző őszinteség és tapintat. Eszembe jutott két szerző, akik több méltatlan órát is szereztek alkotásaikkal, de a hivatalos kiadói kánon  már-már íróóriásként tálalja őket. (-- Uram add, hogy Dan Brown & Coelho mesterek is olvassák a blogot! --) Érdeklődőknek bővebb információ Vlagyimir Megreről itt.

A könyv olvasása három eddigi élmény egyvelegét idézte fel: James Redfield - A mennnyei prófécia; Dan Brown - A Da-Vinci Kód, izgalmasnak nevezhető részei; és Paolo Coelho - Az alkimista című regényének kissé szürreális, vagy természethez vonzódó epizódjai. Furcsa koktél, nemde? Nézzük a részleteket: tulajdonképpen útleírásról van szó, életrajzi ihletésű a mű. 1994. tavaszán Vlagyimir Megre kereskedelmi expedíciót indít, melynek fantázianeve a "Keresekedői Karaván". Három bérelt gőzhajóval, észak felé halad az Ob folyón, három és fél ezer kilométert tesznek meg Szibériában. Az egyik hajó - neve "Patrik Lumumba" :-) - szállítja az igazgatóság tagjait, és a személyzet nagy részét; található rajta bolt, kiállítóterem és mozi. A másik két hajón van az árukészlet. Az expedíció célja állandó gazdasági kapcsolatok kiépítése a térségben, illetve az utazó áruk eladása. Általában éjjel haladnak, napközben lakott helyen kötnek ki; ha a rossz idő mégsem teszi lehetővé a továbbhajózást, a legközelebbi településen maradnak, a helyi fiatalság részére esti rendezvényt szerveznek, felpezsdítendő a térség meglehetősen vérszegény kulturális életét, és nem utolsósorban erősítve a Karaván imázsépítő célját. Megre tehát - a saját bemutatása szerint - körültekintő üzletember és ennek keretei között jótékonykodni tudó valaki.

Visszafelé úton egy parányi, néhány házból álló elszigetelt falunál kötnek ki, hogy a legénység sétáljon egyet a parton, a helybeliek árut és élelmiszert vásárolhassanak tőlük, ők pedig, viszonzásképpen, halat és a vadon olcsó terméseit szerezzék be. Itt - azaz a második oldalon - kerül sor az első fontos találkozásra: két helybéli lakos kéréssel fodul Megrehez, mint a legénység vezetőjéhez. Ötven főnyi személyzetet akarnak kölcsönkérni, hogy egy feladatot vigyenek végbe, a folyótól 25 km-re: messze a tajgába akarják vinni őket, hogy kivágjanak egy "zengő cédrust". A cédrusoknak ugyanis gyógyító ereje van, és egyes különleges példányok úgy töltik be küldetésüket, ha kivágják és minél több darabra osztják szét őket. 

Egy cédrus ötszátötven évig él. Tűlevélkéinek milliói állandóan, éjjel-nappal antennaként veszik és gyűjtik magukba a fényes energiát, annak teljes spektrumát. Amíg él, az égbolton a cédrus fölött az összes égitest átvonul. (...) a cédrus egyetlen parányi részecskéjében - az ember számára jótékony formában - több energia van jelen, mint a Földön az összes ember alkotta energetikai berendezésben együttvéve. A cédrus az emberekből kiáradó energiát a világűrön keresztül fogadja magába, védi azt, és amikor szükség van rá, átadja. Átadja, amikor (...) nincs belőle elég.

Rendkívül ritkán, ám mégis akadnak olyan cédrusok is, melyek az összegyűjtött energiát ugyan fogadják, ám nem adják azt vissza. Ötszáz év eltelte után zengeni kezdenek. Így, lágy, haranghoz hasonló hangok jelzik az embereknek, tudtukra adják, hogy készek az áldozathozatalra, vágják ki őket, hogy az általuk összegyűjtött energia fölhasználásra kerüljön a Földön. Harang hangján zengve-bongva szól a cédrus az emberhez, kéri őt... Három évig kéri... Zeng szakadatlanul, ha élő ember nem érinti meg. Majd három év múltán a cédrus elveszíti lehetőségét (...). Ezt az energiát saját magában kezdi elégetni. Ez a kínokkal járó égési-haldoklási folyamat huszonhét évig tart...

A múltkor épp egy ilyen cédrust találtunk. Megtudtuk, hogy már két éve zeng. Harangja lágyan szól. Nagyon lágyan. Lehet, rosszabb időkre tartogatja a kérését, hogy vágják ki, de van még egy teljes éve hátra. Ki kell vágni és darabkáit szétosztani az emberek között...

Az öreg hosszan beszélt, én meg - ki tudja miért - csak álltam és hallgattam. E különös szibériai öregember hangja időnként kiegyensúlyozottan zengett, máskor meg-megremegett. Ilyenkor mintha hangszeren játszott volna, ujjai szaporán dörzsölgették a nyakán függő cédrusdarabkát.  

Azért nem kapott úgy összességében jobb minősítést, mert stílusa, dramaturgiája, a gondolatok szövése stb. nem tartozik a szerintem értékes szépirodalom kategóriába. Ennek ellenére, szívesen olvastam. Holnap folytatjuk és elmesélem, hogy miért.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr14528563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.