Olvass!

KönyvesBlog

Angyalt láttam a metróban

2008. június 26. picidzé

A

Neil Gaiman – Sosehol,Agave kiadó, 269 oldal, 2480 Ft


Feltétel nélküli ömlengés következik, vigyázat. A Soseholt már legalább tízszer elolvastam, rajongok érte. Neil Gaimanért is. Az egyik legjobb fantáziájú és humorú jelenleg élő íróról van szó, aki alapvetően fantasy stílusban ír, de szerencsére a fantasztikus elemek használata nála nem cél, hanem eszköz. Ja, meg zseni a fickó. De tényleg. Aki ismeri a Sandman képregénysorozatot, az egyetért velem, aki nem, az szerezze be. Naszóval, a Sosehol:

Richard Mayhew egy teljesen átlagos figura, Londonban él, tökéletesen érdektelen munkát végez és úgy gondolja, szerelmes a barátnőjébe. Míg egy napon.

Richard egy Ajtó nevű sebesült lányt talál a járdán, menyasszonya hisztije ellenére gondjaiba veszi, és - előre látható módon – megkezdődnek a Kalandok. Rosszarcúak keresik a lányt Richardnál, ő természetesen nem adja fel védencét, hanem felajánlja segítségét, aztán fülig belepottyan a katyvaszba.

Az említett rosszarcúak egyébként - Mr. Croup és Mr. Vandemar – a világ legzseniálisabb henchman-párosa. Elsőre teljesen archetipikusak, Gaiman valahogy mégis teljesen egyedi és baromi félelmetes figurákat faragott a folyton csevegő, körülményesen fogalmazó, rókaszerű Mr. Croupból és a hatalmas termetű, szűkszavú, mindent szó szerint értő Mr. Vandemarból. Bérgyilkosok, nem is akármilyenek. Nem ilyenné váltak, a gyerekkoruk miatt, nem elsősorban a pénzért csinálják, ők egyek a szakmájukkal. Embereket bántanak. Kínoznak. Ölnek. Városokat égetnek fel, isteneket feszítenek meg. Ezért vannak. Ezek ők. És pont ezért – ők a legjobbak.

Szóval Richard Ajtót követve alámerül a Lenti Londonba, mely egy különös, torz fantáziaképe Londonnak, ahová az elkallódottak, kitaszítottak, deviánsok kerülnek - és persze a természetfölötti lények, melyek a „Fenti London” modern világába nem illenek bele. (Menny és pokol közt harmadik, ugye.) A Lenti London helyszíneinél főleg a londoni földalatti állomásainak neveivel játszik el Gaiman, ez a fordításban kicsit nyögvenyelősen jön ki. Knightsbridge valójában a Night’s Bridge, egy valódi híd, melyen átkelve könnyen elragadhat az éjszaka; a Blackfriars állomáson valóban szerzetesek élnek; Earls’s courton tényleg megtaláljuk a gróf udvartartását, Shepherd’s Bush-nál pedig ott van a Pásztor, akitől mindenki retteg odalent, ésatöbbi ésatöbbi. Él, lüktet, és megvan a maga logikája is, ami minden mese létfontosságú eleme.

Az ötlet persze nem új, ilyesmi Luc Besson-tól a Subway (illetve azóta a magyar khm utánérzés, a Kontroll is), Gaiman fantáziája mégis egyedi, új helyszínt teremt, én pedig amúgy is sokkal jobban szeretem a világunkhoz valamennyire kötődő alternatív valóságokat, mint a teljesen elszállt megoldásokat. Ízlés dolga, szerintem ötös.
Ha már szóbajött a fordítás: Pék Zoltán munkáját a szokásosnál gyengébbnek éreztem, főleg a könyv elején, aztán vagy belejött a fordító, vagy huszonhetedszer is magával ragadott a történet és már nem figyeltem, nem tudom.

Tehát Richard, alámerül, de miután belépett ebbe a világba, egyszerűen megszűnik létezni a miénkben – senki nem emlékszik rá, nem látják, nem hallják – egyszerűen nincs és nem is volt soha, így hát nekiindul Ajtóval és segítőivel (de Carabas márki és a titokzatos Vadász), hogy segítsen neki megérteni és megbosszulni családja lemészárlását, és visszautat találjon a régi életéhez.

A történetről akkor ennyit. Neil Gaiman egyébként egy zseni, ha még nem mondtam volna. Hihetetlen fantázia, életszerű karakterek, fordulatos történet, zseniális helyszín. A végére pár apróság, csak úgy.

Több párhuzamot is felfedezhetünk a Sosehol és a Galaxis Útikalauz között. Először is: az író mindkét esetben angol. Másodszor: a Sosehol egy tévé-sorozatnak indult, ennek forgatókönyvét bővítette ki Gaiman később regénnyé. (Mint bizonyára MINDENKI tudja, az Útikalauz egy BBC rádiójáték-sorozat volt gyermekkorában.)

Harmadszor: Gaiman főhőse is egy igazi kovácsjános, egy jellegtelen, szerencsétlen figura, akivel már a második oldalon lehet azonosulni. Mondjuk Richard Arthur Denttel ellentétben változik, és (relatíve) nagy tetteket visz végbe.

Ha fülszövegíró lennék, valami olyasmit sem szégyellnék leírni, hogy „...és a földalatti már sosem lesz a régi!”. De szerencsére nem vagyok az.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Tényleg mindenkinek. Útravalónak pedig annyit tanácsolnék a kedves könyvesblogot olvasó gyerekeknek, hogy ha a metróban egy angyallal találkoznak – az legalábbis legyen gyanús. 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr74535961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.