Olvass!

KönyvesBlog

Az idő áldozatai

2008. július 28. wolferl

B
W.G. Sebald: Austerlitz, Európa Kiadó, Budapest, 2007

 

Sokáig nem akartam írni erről a könyvről. Meg akartam spórolni a fáradságot, mert úgy gondoltam, szinte lehetetlen feladat ezt a sokrétű, súlyos munkát egyáltalán pár mondatban megragadni. De mégsem takaríthatom meg a róla való beszédet, túl fontos kötet ahhoz, hogy egyszerűen szavak nélkül vegyek búcsút tőle.

Alig két éve, mint az emlékezés és a múló idő megszállottja, bukkantam rá Winfried Georg Sebald Kivándoroltak című regényére. Azóta magyarul is megjelent az író utolsó regénye, Austerlitz címmel, amely alapján a szerzőt sokan az irodalmi Nobel-díj elnyerésére is alkalmasnak tartották. Ha jól tudom, a jelöltek között is szerepelt. Az Idő mégis másként akarta: az író 2001 decemberében, a kötet megjelenésének évében autóbalesetet szenvedett és meghalt.

A kézenfekvő veszteség mellett mindenesetre biztosan látszik, hogy az Austerlitz az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb európai alkotása. Bár a cím egy történelmi momentumot, a napóleoni csatát hozza mozgásba, valójában a regény főhősének neve, akivel az elbeszélő 1967-ben ismerkedik meg egy antwerpeni pályaudvaron, aztán évtizedeken át véletlenszerűen keresztezik egymás életútját, melynek során az olvasó számára lassanként feltárul Austerlitz különös sorsa. A férfi, aki egyébként sokak szerint külsejében az európai kultuszfilozófusra, Ludwig Wittgensteinre hasonlít, építészettörténettel foglalkozik. Kitűnő előadásokat tart a narrátornak európai épületekről, amely sok más mellett természetesen az idő megragadására tett hiábavaló kísérlet. Az épületek ugyanis részben megőrzik az idő nyomát, másfelől jelzik a benne lakók hiányát, a pusztulás egyértelmű jeleit. Az évek során Austerlitz döbbenetesen cizellált megfigyeléseiből, történeteiből kiderül, hogy zsidó származású, eredetileg prágai születésű személy, és ötéves korában, 1940-ben egy titokzatos transzporttal kimenekítették Csehországból Angliába. A kisfiú nevelőszülőkhöz került, míg odahaza szülei a náci haláltáborok áldozatai lettek. Ezt persze csak teljesen véletlenül, ahogy az már az abszurd valóság ellenőrizhetetlen törvényei szerint szokás, felnőtt fejjel tudja meg. Austerlitz ezután Prágába utazik, hogy felderítse múltját, mindeközben saját identitását próbálja felfejteni, megérteni, s óhatatlanul szembesül az európai civilizáció csődjével, valamint leginkább az Idő kíméletlen munkájával, amelyet rajtunk, élőlényeken végez hűvösen és tudattalanul, évmilliók óta.

A tapasztalt olvasónak rögtön szemet szúrhat a regény Thomas Bernhard-i dikciója: akár az elbeszélői hang, amely egy barát monológjait kínálja, akár a jellegzetes mondatszerkezetek és nyelvi motívumok, erősen megidézik Bernhard stílusát. Ahogy természetesen Thomas Mann és Marcel Proust nyelvi esztétizmusa is megtalálható benne. Gyanúm szerint mindez nem csupán hatástörténeti jelenség, amely a regény nyelvében ölt testet. Mind Mann, mind Bernhard valamiképpen az európai civilizációról és kultúráról beszélt érvényesen, ezt teszi Sebald is – Proust mondattechnikájával és lidérces időfilozófiájával fűszerezve.

„Mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel”, mondja egy helyütt Austerlitz, s úgy látom, ez a regény egyik kulcsgondolata. A mű lényegében olyan jelenetek, monológok, elbeszélések, művészeti elemzések és filozófiai eszmefuttatások tömény gyűjteménye, melyek lényegileg egyetlen konklúzió felé gravitálnak: az Idő és a Halál pusztítását mondják el újra és újra, a háttérben persze az emberi civilizáció és az európai kultúra összeomlásával. Ahogy korábbi regényében, Sebald itt is a védjegyévé vált módszert alkalmazza: a szöveget fényképes illusztrációk kísérik. Bár a fotók nyilvánvalóan valóságosak, eredetiek, nem lehet tudni, vajon ténylegesen az elbeszélt történet részei, vagy csak önkényesen a fikcióhoz rendelt néma tárgyak. Ez persze nem is fontos igazán. Sebald a modern európai regény, illetve fikció és valóság posztmodern dilemmáját a saját magánmitológiájává gyúrja, ebből pedig egy izgalmas irodalmi szöveg és rezignált világkép keletkezik, amely pontosan egybevág a magam időérzékenységével. Hogy meg kellett volna kapnia a legrangosabb irodalmi kitüntetést, ez mától nem vitás, ahogy az sem, hogy – mindössze két mű alapján – Sebald regényművészete ugyanolyan meghatározóvá vált számomra, ahogy korábban Mann, Proust, Bernhard és Nádas szövegvilága.

S az igazán félelmetes az, hogy amit írásaiban elbeszélni próbált, azt lényegében sorsa is beteljesítette. Ahogy Camus, aki szintén az egzisztencia problémájával küzdött, Sebald is egy autóbaleset áldozataként, közvetlenül találkozhatott a Létezés és az Idő abszurd működésével.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr92556360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.