Olvass!

KönyvesBlog

Nem szeplőtlen a fogantatás? És akkor mi van?

2008. augusztus 04. Tweek

C+
Süveges Gergő: Apa-kép-írás, Helikon, 2008, 232 oldal, 3490 Ft.

 

Az újdonsült szülők élete nemcsak játék és mese. Meg kell küzdeniük a bébipapi-, főzelék-, netán bélsárlövedékekkel, éjszakai felsírással és vizelési ingerrel, összevissza tekeredő csöppnyi ruhadarabokkal (a ruhát kell ilyenkor nyúzni, nem a gyereket – tanácsolták nekem hajdan, amikor sehogy sem tudtam lefejteni a babáról a kezeslábast), és hamar eljön az az idő, amikor a disznóölő kés és a konnektor csábítóbb, mint a plüssmaci. Szülőnek lenni nem egyszerű, ezt bárki tudhatja, akit hozzám hasonlóan nyomott már orrba rózsaszín talpacska, csak mert a gazdája úri kedve úgy tartotta, felesleges kicserélni a pelenkáját, vagy ha megesett, hogy a nagy gonddal összeválogatott táplálék a gyerek szájürege helyett apuci fején vagy anyuci dekoltázsán landolt.

Ehhez hasonló sztorikból áll össze Süveges Gergő könyve. A szülőknek először meg kell emészteniük, hogy lelkükből lelkedzett angyali magzatuk időnként alvilági rémként viselkedik, s mire kitapasztalták, mi válik be az elsőnél (a szakkönyvekben írtakat pedig fenntartással kell fogadni, ezt én is aláírom), hipp-hopp, meg is érkezett a második gyerek, míg a harmadiknál már sokkal tapasztaltabbak és rutinosabbak a nevelésben. Ezt a logikát követve körülbelül ötszáz gyereket kellene nemzeni, hogy tökéletes szülővé−nevelőkké váljunk, ami, tudjuk, csupán megközelíthető, a szándékait, vágyait, gondjait verbális eszközökkel tudomásunkra hozni képtelen csecsemő körüli bénázás elkerülhetetlen, s az Apa-kép-íráshoz hasonló irományok megfelelnek arra a célra, hogy ingadozó szülői önbizalmunkat feltornázzák; ha másban is felmerült néha, hogy le kellene állítania az ivarszervei működését, vagy úgy érzik, alkalmatlanok a gyereknevelésre, a babanaplók megnyugtathatják őket: más is ügyetlenkedik. A történetek nem szépítenek, nem fényeznek, mondhatni reális képet adnak arról, mennyi bosszúsággal és persze örömmel jár egy kölyök, és kellő derűvel, humorral íródtak. Az olvasók elsősorban a babát várók, illetve a kisgyerekesek közül kerülhetnek ki (ha van rá idejük a sajátjukkal való törődés mellett); a kellemes kikapcsolódáson kívül a már említett önbizalom-fejlesztést jelentheti számukra, sőt néha használható tippeket is ad. A címben és a borítón is kiemelt apaságnak, a gyerekvállalásnak, gyereknevelésnek az apa szempontjából való bemutatásának azonban nincs akkora jelentősége a könyvben, hacsak az nem, hogy kiderül, az apa feladata, szerepe a családban semmivel sem kevesebb vagy más, mint az anyáé, még ha a terhességre, szülésre, szoptatásra nyilvánvaló biológiai okokból képtelen is. Szép, dicsérendő, követendő példa.

Csakhogy ezek a szövegek nem különböznek egyetlen általam hallott vagy átélt gyerekszájtörténettől, vendégségben, kisgyerekes családnál tett látogatáson mesélt sztoriktól, amelyeket eleinte élvezettel, nevetve hallgatunk, a sokadiknál pedig belefáradunk, vagy azért, mert ott van a mi gyerekünk, aki saját babanaplónk főhőse lehetne, vagy mert még nem vagyunk szülők (netán egyelőre nincs tervbe véve), és nehogy már lenézzenek azért, mert valószínűleg érthető és alapos okokból nem tudtuk rászánni magunkat, legyen bár ez a világ legszebb tevékenysége (gyerekcsinálás vagy –nevelés, kinek melyik). De szerintem az sem felfoghatatlan és/vagy elítélendő, ha valakit teljesen hidegen hagy, hányszor, hogyan eszik és ürít a más gyereke egy nap.

Szimpatikus a szerzőnek a Születés Hete kapcsán tett kijelentése, mely szerint, ha már a gyerekről beszélünk, akkor tényleg ő legyen az első, mert a szülés, gyereknevelés nem személyiségfejlesztő tréning, nem azért hozunk világra valakit, mert már régen voltunk címlapon; engem speciel a sikítófrász kerülget, ha valaki a gyerekvállalással kapcsolatban saját személyiségének gyökeres változását helyezi előtérbe, még ha valóban történik is ilyen. Nem fair azonban gyakorlatilag lekurvázni azokat, kiknek méhe gyümölcse nem a házasság szentségében fogant, és uram bocsá, a gyerek génállományának eredete is kétséges, mert igenis „stramm dolog”, ha egyedül vállalunk babát, hiszen ez a könyv is bizonyítja, kétszülős, szerető családban sem piskóta gyereket nevelni, és sajnos nem mindenkinek adatik meg a teljes család. Bár a szerző is mentegetőzik, én azért enyhén fitymálónak érzem az egy vagy két gyereknél megálljt parancsoló szülőkre, vagy a szakemberek által rizikósnak tartott korban szülő, esetleg a munkába korábban visszatérő anyákra vonatkozó megjegyzéseit; amikor meg azzal jön, hogy miért kell a domborodó hasú anyuka kedvét felhőzniük azoknak, akiknek nem születhetett gyerekük, az kifejezetten dühítő. Kicsit több empátiát, könyörgöm.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr25591436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.