Olvass!

KönyvesBlog

Utazás a koponyán belül

2008. augusztus 25. anslemoo

B-
Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország, Geopen Kiadó, 2008. 573 oldal

 

A tudat és a tudományos felelősség határait feszegeti Murakami nemrég (újra) megjelent könyvében. Mostanra az integritás és a személyiség problémája, pontosabban az egyén darabokra hullott érzékelése mindennapjaink részévé vált, a posztmodern kanonizálta a meghasadt én kérdését, a szövegek pedig maradéktalanul idomultak a trenddé duzzadt elmélethez. A fragmentált tudat már nem pálya magyarán. Különösen, ha a részekre bontott valóság a textuális feszültséget hivatott (le)leplezni, vagyis az írás nehézségeit az írás által közvetített nehézségekkel szemlélteti a szöveg. Szerencsére itt izzadtságszagú metatextusok helyett valódi sztorit kapunk, méghozzá végig érdekfeszítően és helyenként bravúrosan tálalva.

A saját tudatában rekedt főszereplő a nyulat (ez esetben egy kövér, rózsaszín kosztümös tinilányt) követve alászáll a rettentő lényekkel elárasztott csodaországba - amelyet bizonyos morális olvasatokat figyelembe véve akár az elidegenedett felső világ analógiájaként is értelmezhetünk - , hogy választ kapjon a Világvégére vonatkozó kérdéseire. Innen a cím, ami magyarul inkább kellemetlen gasztronómiai konnotációi miatt lehet érdekes, az eredetiben az angol hard-boiled wonderland japán átirata szerepel, ami egyszerre utal az Alice csodaországban vonatkozó részeire, valamint a szerző nyugati elkötelezettségére és a tradicionális japán prózához fűződő viszonyára. De az intertextuson és a szétszabdalt valóságon túl a címben szereplő síkok lényeges különbségeket rejtenek magukban.

Két, sebészi pontossággal szétválasztott regény fut párhuzamosan, mintha az agy két féltekének hol egymástól függetlenül alakuló, hol szorosan összefonódó történetét olvasnánk. Egy Csodaországra egy Világvége következik, ami először szimplán csak összefüggéstelennek tűnik, majd amikor elkezd derengeni valami, a lehetséges megfeleltetések és átfedések kudarca újra szétzilálja az egymásba gabalyított szálakat. Ezzel a gesztussal a szöveg rákényszeríti az olvasót a nyomozói munka azon részére, amelyhez nem elég az utalások és analógiák rengetegéből a megfelelőket kiválasztani és párosítani, de együttműködésre és kreativitásra van szükség. Nem kell azért kétségbe esni, Murakami sokkal közelebb áll a ponyvához, mint az elvont posztmodern nyomozósdihoz, ennek megfelelően a bonyodalom nem áll meg önmagában, a valódi izgalmakhoz szükség van néhány hatásvadász eszközre, amelyek kellően elcsépeltek ugyan, de legalább nem hagyják unatkozni az olvasót. A kreativitás ezért inkább lelkes együttműködést jelent.

Emiatt minden állományjavító könnyen tetten érhető. Kezdve az óriás-törpe verőlegény duótól, a sötétben meghúzódó setétekig (ez sem túl szerencsés magyarítás), minden egyénített vagy teljesen általánosított karakter érezhetően a borzongani, vagy éppen mulatni vágyó olvasó igényeihez alkalmazkodik, megkönnyítendő a közös munkát. Néha bosszantó ez a túlzásba vitt szándékoltság, de mivel remekül illeszkedik a szöveg populáris hangvételéhez, nem ront sokat az összképen.

A tudományos és erkölcsi problémák metszéspontjain érintkezik a szöveg leginkább a szofisztikált elvárásokkal. Ezek a helyek sem kirívóan elméletiek, de jóval több információ és gondolkodnivaló sűrűsödik körülöttük, mint a regény más részein. A mesterséges intelligencia kutatása számos, nem kizárólag szakmai kérdést vet fel, a lehetőségek kiaknázására, a kutatói szabadságra és felelősségre, vagy az eredmények felhasználására vonatkozóan. Ezek remek alapot jelenthetnek egy nem túl elvont, mégis kellően gondolkodtató szöveg számára, amennyiben meg tud szabadulni az áltudományos közhelyektől. Murakaminak ez többé-kevésbé sikerült, és regényének talán ez a legnagyobb erénye. Minden populáris felhang ellenére képes hiteles hátteret teremteni a tudat elveszett ösvényein bolyongó főhős számára. Ennek köszönhetően mindenki szabadon engedheti a fantáziáját, hogy olyan mélyre fúrjon a szövegbe, amennyire még érdemes. Feltűnő ugyanakkor az a különös megfelelési vágy, ami az olvasói igények kielégítésében és a hangvétel állandó lazításában érhető tetten. Murakami kínosan ügyel a határok betartására, és ezzel az állandó felügyelettel sajnos a szöveg nem csak a szereplőket, de az olvasót is korlátozza. Vagyis a korábban említet szabadság csak bizonyos megszorításokkal érvényes.

Ennek a megfelelési kényszernek legszebb példája a regény európaisága. A helynevektől és a mindennapok apró rekvizitumaitól eltekintve a szöveg minden egyes pontja a nyugathoz kötődik, és ez nem csak a jelenlegi posztkoloniális hangulat miatt kellemetlen, hiszen sehol sincs előírva, hogy alapból utálni kell a nyugatot, de a folyamatos eltájolás megkérdőjelezi a vélt vagy valós hatások létjogosultságát. Zavarba ejtően összekeveredik ugyanis a földrajzi és az intertextuális tér, és ennek köszönhetően az újabb és újabb allúziók egymást oltják ki. Ez még akkor is bosszantó, ha figyelembe vesszük a szerző nyugati kötődését.

Nem baj, ha egy hamisítatlan pop-regény komoly etikai és tudományos kérdéseket feszeget, főleg, ha ezt hitelesen teszi, vagyis betartja a szépirodalmi játékszabályokat. Az is megbocsátható, hogy a szöveg érezhetően be akarja magát hízelegni (erőlködve lesi az olvasó minden kívánságát, és több regényre való klisét durrogtat el), mert közben izgalmas és lebilincselő. De a komplett utalás-rendszert, a fikciós tértől és logikától lényegileg különböző kulturális közegre építeni idegesítő modorosság, és minél erőltetettebb, annál bosszantóbb.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5607424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.