Olvass!

KönyvesBlog

A naiva és a vamp útja Tokióba

2008. szeptember 04. Tweek

B
Yazawa Ai: Nana 1. Mangafan Kiadó, 2008, 180 oldal, 2000 Ft.

Tisztázzuk először a műfajt: ez nem shoujo, hanem josei manga, vagyis a 18-30 éves korosztályba tartozó nőknek szól (olvastam már olyat, hogy „az idősebb, 18-30 éves nőknek”, amit a huszonéves nők kikérnek maguknak). Ez azt jelenti, a rajzstílus, a karakterek realisztikusabbak, a szerelmi szál nem feltétlenül ásó-kapa-nagyharanggal végződik. Yazawa Ai Nanájának első kötetére is érvényesek ezek a kritériumok, bár ami a karakterek életszerűségét illeti, a lányok és a fiúk is Barbie-babákat megszégyenítően szépek (már akinek az a szép); igaz, a realisztikus ábrázolás ez esetben azt jelenti, hogy a figuráknak szemének átmérője csökkent pár milliméterrel, és a fejük sem az a jellegzetes kerek, amitől annyira cukik lesznek.


Yazawa Ai, az író és rajzoló neve ismerősen csenghet; kislányok ezrei rajongtak a tematikus csatornán futó Paradise Kiss című animesorozatért, amely Yazawa Ai mangájából készült és a divatvilágba kalauzolta a nézőket, megmutatva a szakma árnyoldalait, a kezdők nehézségeit, tipikus hibáit és az első, a későbbiekre nézve döntő jelentőségű szerelmi kapcsolatok báját és buktatóit. A ruhákat, frizurákat, sminket és fogyókúrát középpontba helyező könyvek, filmek vagy akár mangák esetében fennáll a veszély, hogy hamis testképet és életstílust közvetítenek a főleg tizenéves korosztálynak, azt sugallják, hogy a külsőségek számítanak. A Paradise Kissben (a mangában és az animében is) viszont a divat a inkább a látványosság eszköze; jó ürügy arra, hogy a rajzoló kvalitásai megmutatkozzanak (bár Yazawa Ai amúgy is imádja a divatot, és örömmel rajzol bonyolult ruhakreációkat hősei szoborszerű testére). A manga és a sorozat másik erénye a fiatalok életének, problémáinak kendőzetlen bemutatása: bizony elcsattant egy-két anyai pofon Yukari arcán, mert hiába virrasztott a matekpéldák felett, George pedig teli pofával üvöltötte a suli előtt, hogy ő még a legyet is röptében, de végül minden szereplő rátalált a saját útjára, kiderült, miben tehetségesek és ki illik hozzájuk.


A Nana szereplői is pályaválasztás előtt álló fiatalok, akik – ez is jellemző Yazawára – kreatív foglalkozást űznek. Komatsu Nana rajzol, Oosaki Nana punkzenekarban énekel (hasonlóan a Paradise Kiss hőseihez, akik rajzolnak, szabnak-varrnak, az Arashi nevű karakter a varrás mellett zenél). Mindketten vidéken élnek, és arra vágynak, hogy egyszer Tokióba költözhessenek, de ezenkívül nem sok közös van bennük: Oosaki Nana talpraesett, önálló, vagány csaj, Komatsu Nana naiv, álmodozó, butácska; az ő karaktere a legidegesítőbb: folyton a férfiakon jár az esze, akik vagy megmosolyogják, vagy visszaélnek ezzel. A férfi karakterek elnagyoltabbak, kevésbé kidolgozottak, mint a lányok; igaz, ők is típusokat testesítenek meg, nem komplex jellemek, de ezt nem is várom el. Mindkét Nana történetének az a tanulsága, hogy keményen kell küzdenünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat, és ezért néha le kell mondanunk a számunkra fontos egyéb dolgokról. Ez persze óriási közhely, de nem is ezért szerethető a manga; az a szimpatikus, hogy önállóságra, függetlenségre biztatja a potenciális fiatal olvasókat, másik meg, hogy a mangaka finom iróniával, ömlengés nélkül ábrázolja mindezt.


Érdekes, hogy nem került a kiadványra minimum 16-os karika, mert a párocskák időnként összegabalyodnak a takaró alatt, itt-ott egy cici is kibuggyan. Engem inkább az zavar, amikor a kaszabolós-kibelezős mangákat (vagy bármit) nem látják el korhatárjelzéssel; bár kétségeim vannak afelől, hogy a kisgyerekek egy horrorisztikus képsor hatására lemészárolnák a játszótéren tartózkodó pajtásaikat, azért ez mégiscsak prüdéria: összevagdalt belső szervet láthat a gyerek, csupasz mellet nem? Különben meg mindegy, ez a manga úgyis főként a serdülőkor javán már túljutott, szexuális felvilágosításon átesett ifjú hölgyek érdeklődésére tarthat számot, úgyhogy „megrontani” senkit sem fog. A szöveg is elfogadható, fiatalos, lendületes, csak azt nem tudom, a fordító hibája, vagy a mangaka írt ilyen éktelen hülyeséget, hogy „minden éjjel bennem öklendezte ki azt a végtelen, kimondhatatlan magányt, ami benne tátongott”. Ez aztán a nyelvtani és logikai katasztrófa.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr70643317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.